Karácsonykor a beteg gyerekekre gondolok – Karácsonyi interjú Ferenc pápával

A Ferenc pápával készített interjú teljes fordítását közreadjuk.

– Szentatya, mire emlékszik az Argentínában töltött karácsonyokból?

– Néhányszor az egyik nagynénémhez mentünk karácsony este, mert Buenos Airesben és a mi családunkban akkoriban nem volt szokás a szenteste megünneplése, mint manapság. 25-én délelőtt ünnepeltünk, mindig a nagyszüleinknél. Emlékszem, egyszer történt egy furcsa dolog: megérkeztünk, és a nagymama még a cappellettit [kalap alakú töltött tészta] készítette, kézzel. Négyszáz darabot készített belőlük! El voltunk ámulva! Az egész családunk ott volt: a nagybácsik, nagynénik és az unokatestvérek is eljöttek. Csak tizenéves koromban kezdtem el egy kicsit ünnepelni a szentestét, édesanyám egyik nővérének a házában, aki a közelben lakott.

– És ma hogyan éli meg ma a karácsonyt?

– Jól felkészülök, mert a karácsony mindig meglepetés.

Az Úr jön el meglátogatni bennünket, és érkezését az advent misztikájával élem meg: várakozom egy kicsit, készülök az Istennel való találkozásra, aki mindent megújít, mindent jobbá tesz.

Aztán nagyon szeretem a karácsonyi dalokat, amelyek tele vannak költészettel: Csendes éj; Tu scendi dalle stelle… Békét, reményt sugároznak, az öröm légkörét teremtik meg Isten Fia számára, aki hozzánk hasonlóan és értünk születik a földre.

– Kire gondol különösen idén karácsonykor?

– A szegényekre, mindig. Mint Jézus, aki maga is szegényen született. Mária azon a napon úton lévő asszony volt, mert nem volt megfelelő hely a szüléshez. Aztán gondolok az összes elfelejtett, elhagyott emberre, az utolsókra, és különösen a bántalmazott és rabszolgasorba taszított gyermekekre. Sírhatnékom van és dühbe gurulok, amikor olyan kiszolgáltatott felnőttek és gyermekek történeteit hallgatom, akiket kizsákmányolnak. Aztán a beteg gyerekekre gondolok, akik a karácsonyt kórházban töltik.

Nincsenek szavak, csak a hitbe, Istenbe kapaszkodhatunk, és tőle kérdezhetjük: „Miért?”

Azoknak a szülőknek pedig, akiknek gyermekeik a kórházon kívül vannak, nem szabad elfelejteniük, milyen szerencsések! Szorosan öleljék magukhoz őket, és szánjanak több időt rájuk! Szeretnék néhány, csodálatomat kifejező szót szólni arról a munkáról is, amelyet minden kórház és gyermekosztály egészségügyi személyzete végez e kicsinyek szenvedéseinek enyhítése érdekében. A Bambino Gesù gyermekkórházban van egy doktornő, ő az igazgató, aki minden egyes beteg gyermeket név szerint ismer. Rendkívüli teremtés! Sokszor nem vesszük észre, milyen nagyszerű munkát végeznek ezek az orvosok, ápolók és egészségügyi dolgozók, pedig hálásnak kell lennünk mindannyiuknak!

– Néhány nappal ezelőtt töltötte be a 85. életévét…

– Tévednek, a 75. évemet! [Viccel, és nevet.]

– Hogyan ünnepelte születésnapját gyermekkorában?

– Otthon öten voltunk testvérek. Rajtam kívül volt még Marta Regina, Alberto Horacio, Oscar Adrian és Maria Elena. A születésnapokon mindig az egész család ünnepelt. Jöttek a nagyszülők, a nagybácsik, nagynénik… Édesanyám forrócsokoládét, nagyon sűrű csokoládét készített.

– Milyen játékokat játszott gyermekkorában?

– A házunk közelében volt egy kis tér. Három út vezetett hozzá, ezek egyfajta háromszöget alkottak. Ez volt a mi futballpályánk. Az összes fiú ott játszott a környékről, néha lányok is jöttek. Nem volt mindig bőrlabdánk, ezért egy rongyokból készült labdával, rongylabdával játszottunk. Argentínában a rongyokból készült labda a korszak kulturális szimbólumává vált, olyannyira, hogy egy népszerű költő verset is írt Rongylabda címmel, és létezik egy film is Rongylabda [Pelota de trapo, 1949] címmel, amely ezt a korabeli „kultúrát” mutatja be.

– Jól futballozott?

– Pata dura-nak, szó szerint „kemény láb”-nak hívtak: azért kaptam ezt a becenevet, mert nem voltam túl ügyes. Így maradtam a kapuban, ott elboldogultam. Kapusnak lenni az élet nagyszerű iskolája volt számomra. A kapusnak készen kell állnia arra, hogy reagáljon a bármely oldalról érkező veszélyre…

– Mást is sportolt?

– Kosárlabdáztam is, szerettem, mert apám a San Lorenzo kosárlabdacsapat egyik oszlopos tagja volt.

– Szeretett olvasni gyerekkorában? Milyen könyveket?

– Szüleim törődtek azzal, hogy olvassunk. Emlékszem, volt egy húszkötetes sorozat: „Az ifjúság kincse.” Délutánonként együtt olvastuk. Otthon még nem volt televíziónk. Vacsora után édesapa sokszor felolvasott nekünk köteteket. Nagyon jól emlékszem, hogy felolvasta nekünk Edmondo De Amicis egész Szív című művét, és még ma is emlékszem a Római vér című történetre, mely akkoriban nagyon megragadott.

– Milyen nyomot hagytak Önben ezek és más művek, melyeket gyermek- és fiatalkorában olvasott?

– Az első könyvek között, melyeket fiatalon olvastam, ott volt Ricardo Güiraldes Don Segundo Sombra című műve volt; aztán Jorge Luis Borges és Fjodor Dosztojevszkij regényei, aztán Friedrich Hölderlin versei. Ez utóbbi csábítás volt számomra. Aztán kamaszkoromban olvastam Archibald Joseph Cronin A zöld évek című regényét, melyet később olasz változatban is elolvastam, ez segített, amikor a szemináriumban voltam, hogy felfrissítsem az Önök nyelvét. Ezek az olvasmányok gyermek- és ifjúkorom kincsei voltak, mert erős, kitörölhetetlen érzelmeket keltettek bennem, azokkal együtt, amelyeket édesapám olvasott fel nekünk, kezdve a Szív című könyvvel: emlékszem, hogy testvéreim és én gyakran könnyekig meghatódtunk, amikor hallgattuk. A Szív neveltetésünk része volt, és felejthetetlen könyv marad számomra. A nagymamám felolvasott nekünk néhány fejezetet A jegyesekből (Alessandro Manzoni), és segített megtanulni kívülről. Nemrégiben újra elővettem, mert valahányszor kinyitom, mindig találok benne valami újat. Édesapám gyakran emlékezetből idézte A jegyeseket, aztán magyarázta nekünk.

– Apja nagy és szenvedélyes olvasó volt…

– Igen, sokat olvasott. Nagy könyvtára volt, és művelt emberré vált. Dantét is kívülről szavalta. Tőle hallottam először ezeket a verssorokat: „Vergine madre, figlia del tuo figlio, umile e alta più che creatura, termine fisso d’etterno consiglio, tu sè colei che l’umana natura nobilitasti sì, che ’l suo fattore non disdegnò di farsi sua fattura” [Szűz és anya, saját fiad leánya! Alázatos és legdicsőbb teremtmény! Célpont, melyet az örök terv kitűzött! Te tetted emberi természetünket olyan nemessé, hogy létrehozója önmagát hajlandó lett létrehozni. (Nádasdy Ádám fordítása)] Aztán a harmadik ének a pokolról: „Lasciate ogni speranza, o voi che entrate.” [Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!] Keményen dolgozott, hogy legyen, mit ennünk, és még bölccsé is vált. Szombatonként a rádióban operafelvételeket játszottak, és édesanya elmesélte nekünk, miközben hallgatta őket. Színházba is elvitt bennünket. Emlékszem, láttuk Tito Schipa tenort a Teatro Colónban.

– Melyik könyvet ajánlaná a mai gyerekeknek?

– Nem ajánlok konkrét szövegeket. Mindenkinek megvan a maga érdeklődési köre. Könyv helyett inkább az olvasást ajánlom! Mert ott a televízió veszélye, mely olyan üzenetekkel tömi meg a fejed, amelyek nem maradnak meg, míg az olvasás valami más, párbeszéd a könyvvel, meghitt kapcsolatot nyújtó időszak, melyet sem a televízió, sem a táblagép nem tud megadni.

– Milyen volt az étkezés a Bergoglio-házban?

– Az asztalnál öten voltunk testvérek. Mindenről beszéltünk. Témát gyakran a La Nación című lapból merítve, mely naponta járt hozzánk.

– Pápaként ezernyi napi teendője van. Vannak esetleg olyan pillanatai, amikor eltölti egy kis melankólia, nosztalgia a fiatalkora után?

– Amikor szép emlékek jutnak eszembe. Egyedülálló és különleges pillanatok. Például egy születésnap: amikor tizenhatéves lettem. Argentínában rövidnadrágot viseltünk térdig érő zoknival. De tizenhatéves korunkban külön rituáléval kezdhettünk férfinadrágot hordani. Abban az időben ez egyfajta belépés volt a társadalomba. „Odanézzenek!” – mondták az emberek csodálkozva és örömmel, amikor megláttak hosszú nadrágot viselni, miután édesanyámmal és édesapámmal elmentünk vásárolni. Emlékszem, azon a születésnapomon anyai nagymamám, Mária… – megmutatom Önöknek a képen, mert ő, az a nagymama igazi matróna volt [a pápa mosolyogva feláll, és elmegy a nagyszülők fotójáért] –, tehát a nagymama eljött hozzánk, félrehívott, és adott egy kis pénzt születésnapi ajándékként. Aztán meglátta a hosszú nadrágomat, és meghatódva sírni kezdett.

– És Róza nagyi?

– Ő zárkózottabb volt. Mária nagymama tizenhároméves korában vándorolt ki a családjával: azonnal elkezdett dolgozni egy francia családnál, ahol a gyerekekre vigyázott, és ott tanulta meg a nyelvet. Aztán sok francia dalt énekelt nekünk, unokáknak. Róza nagymama viszont keveset beszélt, sokat szenvedett, de mindent megértett. Az első nagypapám, akit elvesztettem, az anyai nagypapám, Francisco volt, akkor tizenhatéves voltam. Giovanni Angelo nagypapa huszonötéves koromban ment el. Aztán a nagymamáim, amikor már az argentin jezsuiták tartományfőnöke voltam (1973 és 1978 között). Nosztalgiával gondolok nagyszüleimre és a velük kapcsolatos emlékeimre. De melankólia az nem ragad el.

– Ön szerint miért?

– Talán személyes neveltetésem miatt, nem engedem meg magamnak. Talán azért is, mert nagymamám karakterét örököltem, aki mindig előre nézett.

– Hiányzik Önnek különösen valaki, aki már nem él?

– Mindenekelőtt három halott testvéremre gondolok. Már csak egy húgom él, Maria Elena. Ám derűsen emlékszem rájuk és minden barátomra, mert békében képzelem el őket.

– Hogy érzi magát öt hónappal a Gemelli klinikán végzett műtét után?

– Hála Istennek, jól vagyok. Csak egy kicsit sántítok, mert a műtét utáni heg még gyógyul… Nem vagyok már gyerek, de jól vagyok. A júliusi műtét óta már két nemzetközi apostoli úton is voltam: szeptemberben Budapesten és Szlovákiában, decemberben pedig Cipruson és Görögországban, visszatértem a leszboszi menekülttáborba, ahol az emberiség mételyét érintettük meg; aztán Assisiben jártam. És ha az Úr úgy akarja, 2022-ben további utakat fogok tenni.

– Változtatott a szokásain?

– Semmi sem változott a napomban: mindig hajnali négykor kelek, és azonnal imádkozni kezdek. Aztán folytatom a kötelezettségeimmel és a találkozókkal. Csak egy rövid sziesztát engedélyezek magamnak ebéd után.

– A világ lassan kilábal a világjárványból, miközben sok helyen továbbra is konfliktusok és feszültségek vannak. Hogyan látja az emberiség jövőjét?

– A világnak akkor lesz virágzó jövője, ha közösen építjük, és ahol szükséges, együtt építjük újjá. Csak az igazi és konkrét egyetemes testvériség fog megmenteni bennünket, és teszi lehetővé, hogy mindannyian jobban éljünk. Ez azonban azt jelenti, hogy a nemzetközi közösség, az Egyház, kezdve a pápával, az intézmények, a politikai és társadalmi felelősséggel rendelkezők és a polgárok, különösen a leggazdagabb országokban, nem feledkezhetnek meg a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb és legvédtelenebb térségekről és emberekről, a közöny és önzés áldozatairól. Így azért imádkozom Istenhez, hogy idén karácsonykor több nagylelkűséget és szolidaritást küldjön a földre. De valódi, gyakorlatias és állandó, nem csak szavakban megmutatkozó szolidaritást.

Remélem, hogy a karácsony felmelegíti a szenvedők szívét, megnyitja és megerősíti a miénket, hogy az a vágy lobogjon benne, hogy még jobban segítsük a rászorulókat.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: La Stampa, 2021. 12. 24.

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír