A jeltolmács által is közvetített szentmise elején Székely János püspök szeretettel köszöntötte a szertartást vele együtt bemutató Erdő Péter bíborost, prímást, Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspököt, a paptestvéreket, a misén részt vevő szerzeteseket, a KATTÁRS-ra érkezett hívőket, majd külön a hallássérült testvéreket, valamint az Emmanuel Közösség kórusát, amely a liturgia zenei szolgálatát látta el.
Ti vagytok a világ világossága, a föld sója. Isten országa olyan, mint a kovász, amely átjárja az egész tésztát – emlékeztetett Jézus szavaira bevezető beszédében Székely János püspök, majd rámutatott: a KATTÁRS is arról szól, hogy miként tudja átjárni az evangélium a társadalmunkat, iskoláinkat, a kórházakat, a börtönöket. Arról, hogyan kell jelen lennünk a társadalom peremére szorult emberek között, hogy legalább az Egyházban átélhessék, hogy itthon vannak: a betegek, idősek, szegények, a mostani misén is jelen lévő cigány testvéreink; mindenki, aki nyitott szívvel belép a templomba.
A püspök ezzel kapcsolatban elmesélt egy történetet életének abból az időszakából, amikor Budapesten hittant tanított sérült gyermekeknek. A történet egy édesanyáról szólt, aki szégyellte a kislányát, mert nagyon látszott az arcán a sérültsége, ezért nem is vitte el a templomba. A kislány azonban nagyon szerette az énekeket, s kikönyörögte az anyukájától, hogy eljárhasson misére. Az édesanya a hátsó padsorban ült le, a kislány azonban előrejött az oltárhoz, és amikor a paptól keresztet kapott a homlokára, elindult visszafelé, köszönve a padsorokban ülő idős néniknek, egyiket-másikat meg is simogatva. Mondhatni, kivirult a templom. Az idők során a miséken az édesanya egyre előrébb lévő padsorban ült le a templomban, oldódott a szégyene, „mintha egy nagy seb gyógyulna az életében”.
Az Egyház ezt az ígéretet hordozza: hogy só és világosság lehetünk mások számára, hogy a mi jelenlétünk által Isten, az ő fénye tölthesse be a világot
– magyarázta Székely János.
A főpásztor homíliájában a Prédikátor könyvéből vett olvasmány szavaiból indult ki. Mint mondta, a Kr. e. 3. században élt ószövetségi bölcsnek az öregedésről szóló gyönyörű költeménye, s annak zárómondata „minden csak hiábavalóság”, abban a korban íródott, amikor „még nem jelent meg az örök élet hite, az üdvösség történetében még húsvét titka előtt vagyunk”. Az emberek azt gondolhatták, hogy a halállal mindennek vége szakad. Minden csak hiábavalóság, az élet csupán szélkergetés, igazi oka, célja nincs, a semmiből a semmibe tart, értelmetlen, abszurd.
Sok ateista gondolkodó meg is fogalmazta ezt. Például Bertrand Russell azt mondta, mindaz, amit létrehozunk (épületeket, művészi alkotásokat, kórházakat, iskolákat), nem más, mint egyfajta szennyeződés, amit az ember nevű féreg a föld felszínére épít, de majd az idő vasfoga mindet szét is marja. A gondolatsort úgy fejezte be a filozófus, hogy „ez a radikális pesszimizmus az, aminek alapján mindent építenünk kell”.
Székely János hozzátette: ezzel a radikális pesszimizmussal semmilyen igazán emberhez méltót, családot, nemzetet, jövőt nem lehet építeni. Bertolt Brechtet is idézte, aki keserűen jegyezte meg: „Meghaltok, mint az állatok, s utána nem következik semmi.” De ha az ember azt gondolja, hogy úgy fog meghalni, mint az állat, lassan úgy is fog élni, mint az állatok: eszmények, lelkesedés nélkül – folytatta a gondolatsort a püspök. – Amikor most a KATTÁRS-on főként az iskoláinkra gondolunk, akkor azért adunk hálát – és próbáljuk egy kicsit felmutatni is –, hogy a keresztény iskola a legfontosabb kincset adja meg a fiatal számára: a távlatot, a lét értelmét, a húsvéti fényt.
Ha valaki úgy véli, hogy az ember véletlenül van itt a föld felszínén, akkor például mindenfajta végső igazságszolgáltatás eltűnik – folytatta a püspök. – A földön igazságtalanul üldözöttek, nyomorgók számára nem lesz végső igazság, az emberi történelem gyökeresen, gyógyíthatatlanul igazságtalan, s eltűnik az erkölcs is. Vannak, akik azt mondják, az erkölcs evolúciós túlélési stratégia, de lehet, hogy ez a stratégia sok száz év múlva már más lesz, az erkölcs nem objektív valóság, inkább hagyomány, vagy szubjektív döntés. Pedig az igazi erkölcs nem ez!
Az igazi erkölcs az, hogy a világmindenségbe – az atomokba, a csillagokba, a lelkünkbe – beleültetett gyönyörű rendhez, az isteni harmóniához lassanként oda kell simulnia az embernek, ennek megfelelően kell élnie.
Az erkölcs azt jelenti, hogy ha valaki rosszat tesz, azt azonnal abba kell hagynia – ezt a fényt adja meg az egyházi iskola, a szép, a szent, a jó, az igaz fényét.
C. S. Lewis hasonlata szerint ha a gyerekek kis hajók lennének, akkor a mai nevelés csupán azt tanítja, hogy miként ne ütközzenek egymással, hogyan legyenek toleránsak, de ez nagyon kevés. Arról is kellene beszélni, hogy hogyan kormányozzuk az életünk hajóját, hogy ne süllyedjen el, hogyan tudunk győzni a lehúzó erők, az önzés, a harag ellen. De a jó hajózáshoz még ez is kevés.
Arról is kellene beszélni: egyáltalán van-e valahol kikötő, s az merre van, mi az emberi élet célja? A keresztény iskola megadja ezt a távlatot
– tette hozzá a szónok.
Sokan ellenvetik ennek, hogy elégségesek a rövid távú célok is. Azonban az ember nem tud úgy élni, mint az állatok, hanem rákérdez az életére: „Miért vagyok? Van-e ennek az egésznek értelme? Mit kell tennem? Miben reménykedhetem?”
Az ember szabad, döntenie kell. Nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is él.
Csak akkor vagyunk emberek, ha vannak eszményeink, értékek, amelyek önmagunk fölé emelnek, röpítenek. A keresztény iskola éppen ezeknek a nagy kincseknek az őre és továbbadója – fejtette ki Székely János. – Az isteni Logosz, a Bölcsesség a forrása a külsőnek és a belsőnek is. Az emberi történelem leghatalmasabb, megtermékenyítő ereje a Biblia: Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának összehasonlíthatatlanul nagyobb a hatása, mint Cicero szónoklatainak, Szókratész bölcsességének, Einstein felfedezéseinek. A történelem legnagyobb, titokzatos hatóereje a történelmet átvérző Isten. Az igazság, az erkölcs, a remény kincseit átadó keresztény iskola ezt tanítja, ebből indul ki, például akkor is, amikor a diákok a tanárokkal együtt eljárnak mozgássérülteket segíteni.
A keresztény hivatással kapcsolatban a püspök egy fiatal ismerőse történetét is megosztotta a szentmisén jelen lévőkkel. A fiatalember egy lelkigyakorlat után fellelkesedve tért haza, majd másnap munkába ment. Látta, hogy az egyik kollégája nagyon szomorú, magába roskadt. A munka végeztével a búcsúzáskor egy hirtelen elhatározással odalépett hozzá, és átölelte. Az idős kolléga feltekintett, meglepődött, majd viszonozta az ölelést. A fiatalember aznap este kapott egy e-mailt a kollégájától, amelyben a következő állt: „Köszönöm! Hetek óta az öngyilkosságon töprengek, de ma átélhettem, hogy vannak még jó emberek, és talán nekem is érdemes élnem.”
Ez a hivatásunk: ahol jelen vagyunk, ott Isten fénye lehessen jelen a világban
– zárta beszédét Székely János, majd imádságra buzdított azért, hogy az „Egyházunk újra hiteles, fényes, ragyogó, világosság és kovász legyen; azért, hogy a családok boldogok, életet adók legyenek, s a fiatalok nyitott szívvel fogadják be a hit, a szeretet kincseit, amelyeket a szüleiktől, tanáraiktól kapnak.
A szentmise záróáldása után minden jelenlévő a Salve Reginát énekelte.
Fotó: Zuggó Zsolt
Körössy László/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria