Isten szolgája Esterházy János boldoggá avatásáért imádkoztak Bujákon

„Fohászkodjunk azért, hogy a nagyböjti bűnbánat kegyelme megsegítse mindannyiunkat, a nemzeti emlékezetünket a megtisztuláshoz vezesse, és hogy a feltámadás ne csak Jézus Krisztus esetében, hanem a mi nemzetünk lelki életében is valósággá váljék – mondta az eseményen Marti József bujáki esperes-plébános. – Ünnepeljünk és imádkozzunk együtt, valamint merítsünk erőt az előttünk élt Isten szolgája nagyszerű példájából!”

A koncelebrált szentmisét Ambrogio Canavesi ferences szerzetes mutatta be.

Az Isten szolgája Esterházy János boldoggá avatásáért celebrált ünnepi szertartáson hazánkért és nemzetünkért is imádkoztak.

Zenei szolgálattal közreműködött a bujáki egyházi kórus, valamint a Haraszti ikerlányok.

*

A Csallóközben élő és szolgáló Ambrogio Maria Canevesi ferences szerzetes homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban kedves Testvérek, a nagyböjti időszakban vagyunk, és készülünk a húsvétra – Krisztus feltámadására – amelyet csak az Úr szörnyű kínszenvedésén és drámai halálán keresztül érhetünk el, és ez alkalmat ad arra, hogy Isten kedves szolgája, Esterházy János segítségével elgondolkodjunk a keresztény életről és a húsvéti titokkal való kapcsolatról.

Ismerjük Isten szolgájának hosszú börtönéveit, és azt is ismerjük, hogy mennyi szenvedést és nélkülözést kellett elviselnie, de összességében keveset tudunk az első, legnehezebb évekről, a gulágon töltött évekről. A gulág éveiről nem sok tanúvallomás maradt fenn, de talán a legmeghatóbb és legtartalmasabb az Esterházy börtönéveiről szóló vallomás. Beszélünk a szovjet gulágon rabtársáéról, Hetényi Józseféről, aki nagy egyszerűséggel és tömörséggel azt mondta Esterházy grófról, hogy ő volt a „magyarok szenvedő Krisztusa”. A kifejezés egyszerű, de a szavak kihívást jelentenek: ha azt vesszük, hogy József bácsi nem beszélt felületesen vagy túlzóan, hogyan lehetne egy embert Krisztushoz hasonlítani? Ha pap lett volna, vagy szerzetes, sivatagi remete, vagy nagy apostol, akkor talán egy másik Krisztusról beszélhetnénk... Minden pap a felszentelésének köszönhetően valójában egy „alter christus”, egy „másik Krisztus”. A szerzetesek az Anyaszentegyház tanítása szerint pedig Krisztus életét élik. De hogyan hasonlíthatna egy politikus nemcsak Krisztusra, hanem a szenvedő Krisztusra, a megváltó Krisztusra?

Mit tett Esterházy János, hogy hasonlított Krisztushoz?

Mit látott ez az egyszerű József bácsi Isten szolgájában, hogy ilyen értékű és nagyságú kijelentésre jusson? Az első válasz, ami eszembe jut: a szenvedés. Szükségtelen leírni a szovjet gulágokon uralkodó szörnyű körülményeket, a kínszenvedés, a fájdalom és az embertelenség poklát, ahol a napi több mint tízórás munka, az idült alultápláltság és a pihenés hiánya a munkára ítélt foglyokat munkaállatokká változtatta, akiket haláluk után könnyen lecseréltek más ítéltekre. Ott az ember csak egy szám lett – egy szám, amelyet halála után kitörölnek egy papírról. A fizikai szenvedéshez erkölcsi szenvedés is társult: az állandó megaláztatás, a kölcsönös gyanakvás légköre, a meztelenség, a mocsok nemcsak a testek tönkretételét szolgálta, hanem mindenekelőtt a lelkek megtörését, az embertelen szovjet rendszer iránti fogékonyságot, a szellemi leépülést.

Nyilvánvaló, hogy az embertelenség és a szenvedés e poklaiban a szenvedő Krisztus arca tükröződik: a mi Urunk Jézus Krisztus valóban emberi természetet – emberi testet és lelket – vett fel, éppen azért, hogy szenvedhessen, ahogy az emberek szenvednek, éppen azért, hogy a bűnt kivéve teljesen hasonló legyen hozzánk, és így fejezze ki közelségét a szenvedő emberiséghez. De ha itt minden megállna, akkor vallásunk nem lenne más, mint emberi erkölcsiség, és Krisztus áldozata nem lenne más, mint a szenvedőkkel való szolidaritás kifejezése. De ez nem így van. Ma jobban, mint valaha – amikor még a katolikus teológiába is egészségtelen kételyek kúsznak be – emlékeztetnünk kell magunkat arra a fontos valóságra, amely a megváltás: Krisztus nemcsak az emberekkel együtt és az emberekhez hasonlóan gyötrődik és hal meg, az igazságtalanság és az embertelenség áldozataként, hanem Krisztus mindenekelőtt az emberekért és az emberek helyett hal meg, hogy megváltsa őket, hogy megszabadítsa őket a bűn rabszolgaságából.

És mi köze van ennek Esterházy Jánoshoz? Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a megváltást joggal nevezhetjük „megigazulásnak”, és a megigazulás az igazságosság fogalmára utal. A megváltás első lépése ugyanis: igazzá tenni, igazságossá tenni azt, ami igazságtalanná lett.

Esterházy János fiatal korától kezdve az igazságosság fáradhatatlan szolgája volt, igaz ember egy olyan igazságtalan helyzetben, mint amely a két világháború közötti európai történelemben kialakult.

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely a Trianon utáni korszakban vált felnőtté, és valóban szembesült ezzel az igazságtalan döntéssel, amely az egész magyarságot, de különösen azt a kisebbséget érintette, amely az új kisebbségi magyar állam határain kívülre szorult. Miközben családja már vagyonuk elvesztésével fizetett, az ifjú János inkább nem törődött személyes ügyeivel, hanem politikai pályára lépett, hogy megvédje a csehszlovákiai magyar kisebbség jogait.

Egész élete és politikai tevékenysége úgy írható le, mint folyamatos és fáradhatatlan tevékenység a magyar nemzet, különösen a Felvidéken élő kisebbség védelmében, de jobban odafigyelve láthatjuk, hogy az ő küzdelme valójában az igazságosság védelmében folytatott harc volt. A haza, a hagyományok és a kultúra iránti szeretete sohasem vezette őt arra, hogy elvakult nacionalista legyen, aki csak a magyarság hasznával és előnyével törődik. Különös figyelmet fordított arra, hogy szeresse hazáját, buzgólkodjon annak diadalmáért, de csak az igazságosság és a nemzetek közötti szolidaritás keretein belül. Ugyanazokat a jogokat, amelyeket a saját népe számára megkövetelt, követelte a magyarországi szlovák kisebbség számára is, és követelte volna bármely más nép vagy nemzet számára, mert keresztényként jól tudta, hogy a természetes jogok azok a jogok, amelyeket Isten ad az emberiségnek, hogy elérje célját – a boldogságot és a lélek üdvösségét, és hogy ezeket senki sem csorbíthatja vagy korlátozhatja. Ezért utasította el a zsidók deportálásának megszavazását is. A nácizmus által támogatott erőszakos nacionalizmus hátterében, a kisebbségek csehszlovák szabadkőműves állam általi elnyomása, illetve a keletről érkező kommunista fenyegetés hátterében az ő hangja a keresztény lelkiismeret erőteljes hangjaként bukkant fel.

Esterházy János lelkiismeretének hangja a Szentlélek ajándékai által képes volt megkülönböztetni a rosszat a jótól, képes volt utat mutatni a nemzetek közötti összecsapások és világháborúk sebeinek feloldásához. Képes volt hangosan hirdetni, hogy a legfőbb jó nem az, ha az egyik nemzet diadalt arat a másik felett, vagy az ellenfelét megalázza, hanem az, ha a nemzetek az igazságosság, az emberek közötti szolidaritás és a sorsközösség jegyében élnek egymás mellett.

A sorsközösség: ez a szó és ez a fogalom gyakran hangzott el a szájából, mint az egyetlen megoldás a közép-európai nemzetek és egész Európa problémáira, mint az egyetlen út, mely elkerülhette volna a második világháborút. A nemzeteknek – ellentétben azzal, amit akkoriban gondoltak – nem lehet célja az, hogy egymással versengve győzzék le egymást. Egy nemzet elpusztításából nem származhat semmi jó más nemzeteknek, mert maga Isten akarta, hogy az egyik nemzet a másik mellett álljon és az egyik nép a másik mellett élve segítse egymást abban, hogy együtt érjék el azokat a célokat, amelyekre a Gondviselés megalkotta őket. Esterházy János a magyar kisebbség védelméért folytatott harcának nem más volt a célja, mint a közép-európai nemzetek számára a béke és a szolidáris együttélés jövőjének biztosítása.

„Az örök magyar cél” – Esterházy János egyik híres beszédének szavaival élve – így a szomszédos nemzetekre, egész Európára és a világra is kiterjed, mert Isten szolgája keresztényként Isten szemével, Isten akarata szerint igyekezett látni a politikát, nem pedig a földi politika érdekei és céljai szerint. A politikát Isten szemével és akarata szerint látni mindenekelőtt azt a vágyat jelenti, hogy az igazságosság győzedelmeskedjen, és segítse az embereket abban, hogy egymással szemben is igazak legyenek. Ezért emlékeztette oly gyakran a felvidéki magyarokat arra, hogy mindig a törvények keretein belül cselekedjenek: a trianoni igazságtalanság elszenvedése nem legitimálhatja őket arra, hogy igazságtalanok legyenek, hanem arra kell sarkallnia őket, hogy egy igazságtalan államban is hősiesen igazak legyenek. Mert a keresztény ember a rosszra nem válaszolhat rosszal, csakis jóval, nehogy a világban győzedelmeskedő rossz az ő lelkében is győzedelmeskedjen.

Esterházy János azt tanította, hogy az igazságtalanságra nem igazságtalansággal, hanem igazságossággal és szeretettel kell válaszolni.

Egy bizonyos ponton azonban még az emberek közötti puszta igazságosság sem elég: Isten szolgájának, Esterházy Jánosnak hősies igazságossága életének egy bizonyos pontján atyai felhangokkal árnyalódik. És Isten szolgája csendesen és titokzatosan, de ebben is az Istenembert követte. Példája azt bizonyítja, hogy maga Krisztus megváltása nem csupán hideg és törvényes megigazulás, hanem igazi lelki megújulás, valódi lelki újjászületés, amelyben mi Isten igazi gyermekeivé válunk, Isten gyermekeiként újjászületünk, Isten pedig igazi atyánkká válik. Egy bizonyos ponton Esterházy János életében is felbukkan az a törekvés, hogy megvédje népét és megerősítse az „Isteni igazságosságot” egy igazságtalan világban. Ez a törekvése valójában oda vezetett, hogy népének igazi atyjává válik. Az igazi apa pedig azt akarja, hogy gyermekei emberileg, lelkileg és keresztény hitükben is újjászülessenek. Isten szolgája ily módon messze túlmutatott a politika területén: a politika az embert társadalmi dimenziójában szolgálja, de ő – igazi atyaként – az embert minden dimenziójában szolgálni akarta.

Az első bécsi békeszerződés idején járunk, amikor a Felvidéken a magyarok által lakott területek többsége ismét Magyarországhoz került. Ez a visszacsatolás magában foglalta azt a várost, ahol képviselőnek megválasztották, vagyis Kassát, de Esterházy János hősiesen úgy döntött, hogy marad a bécsi döntés által kizárt 60–70 ezer magyarral, akik előbb Csehszlovákia, majd a szlovák állam alattvalói maradtak. Nehéz és hősies döntés volt ez – különösen annak fényében, hogy Budapesten parlamenti képviselői szék és minisztérium várt rá –, de ez a döntés valójában egy atyai döntés, egy atyai szív döntése volt. A sokéves politikai küzdelem után Eszterházy János úgy érezte, hogy ő már nemcsak népének képviselője, hanem apa is, és mint apa nem volt hajlandó magára hagyni a legnehezebb sorsba került gyermekeit. Ez a hősies döntés valójában azt jelentette, hogy: a magyar kisebbség mellett maradva el kell viselnie az újonnan alakult szlovák állam erőszakos támadásait, sőt időnként a magyar politikusok vele szembeni bizalmatlanságát is, és mindezzel együtt hősiesen és állhatatosan kell szolgálnia az „örök magyar célt”, amely számára akkor a szlovákiai magyar kisebbség védelmét jelentette. S míg a háború nehéz éveiben a politikai cselekvés tere beszűkült, addig a keresztény szeretet hatalmas területei nyíltak meg számára. Ahol az ember a politikai viszonyok miatt nem tudta teljesen megvédeni saját gyermekeinek közösségi jogait, ott az igazi atya egyenként, személyesen neveli és védelmezi őket, elősegítve emberi és lelki növekedésüket, szellemi és kulturális nevelésüket, szülőföldjük kultúrájának és hitének megőrzését.

Az államok elmúlnak, a háborúk véget érnek, a politika változik, de a nemzetek és népek kultúrájukkal és identitásukkal együtt megmaradnak, hogy szolgálják az Urat, és betöltsék szerepüket Isten gondviselői tervében. Szívünk, lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus Urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem. Ápoljuk, őrizzük ezt, mert ez az egyetlen pozitív érték, amelyet senki el nem vehet, és amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is.

Esterházy János a háború éveiben a magyar kisebbségi népcsoport igazi atyjává és lelkévé vált. Népét politikai tevékenységével védelmezte, de mindenekelőtt eszméiben és kultúrájában erősítette, és a szeretet erőfeszítéseivel segítette. Ahová keze már nem érhetett el, és amit szeme még nem láthatott előre, oda elért apai szíve. De egy bizonyos ponton már ez sem volt elégséges, és ezt is jobban meg fogjuk érteni Krisztus alakjára és művére vonatkozva:

a húsvéti titok mindenekelőtt az emberiség megváltása, a bűn rabságából való megváltása, amely csak a vér árán valósulhatott meg. És mindazoknak, akik Krisztushoz akarnak hasonlítani, mindazoknak, akik a szentségre való törekvésükben Krisztust akarják követni, előbb-utóbb hasonlítaniuk kell hozzá megváltó szenvedésében is, hasonlítaniuk kell hozzá az emberiség üdvösségéért való teljes felajánlásban is.

Így volt ez Esterházy János esetében is. A háború vége felé Isten szolgája megértette, hogy mennyire súlyossá vált a helyzet Közép-Európa országai, a magyarok és saját maga számára. A visszavonuló náci szövetségesek és az előrenyomuló Vörös Hadsereg közé szorulva a közép-európai államokra a kommunizmus kemény időszakának megtapasztalása várt..., és Esterházy János ekkor döbbent rá, hogy életének egy újabb szakasza kezdődik: már nem egy rátermett és sikeres politikus volt, már nem a magyar kisebbség összetartója és lelke, hanem egy olyan ember, aki élete hátralévő részét felajánlotta megszentelődéséért, a népéért és a népek közötti békéért. Ahol számára már nem volt helye az igazságos, tisztességes és becsületes politikai cselekvésnek, és ahol a körülmények elszakították mind a szűkebb értelemben vett családjától, mind a tágabb értelemben vett családjától, vagyis a népétől, ott Esterházy felismerte, hogy életének ez az utolsó szakasza a kereszt jegyében fog zajlani.

„A mi jelünk a kereszt” – ez volt a politikai jelszava a nácizmus, a horog és nyilas keresztek terjedése ellen. Ez részéről a kereszténység örök igazságának, valamint a társadalomra gyakorolt jótékony és békés hatásának nyilvános megvallása volt. De most ugyanez a jel személyesebbé vált: „az én jelem a kereszt” – kiálthatta volna e pillanatban, abban az értelemben, hogy elérkezett számára a szenvedés és a keresztvállalás ideje, és ezt követően a kereszt már nemcsak egy szimbólum, hanem a saját bőrén megtapasztalható valósággá vált számára. Ahogy a Vörös Hadsereg közeledett Budapest felé, Esterházy János megtette felajánlását. Később ezt így mesélte el nővéreinek: „A háború vége felé, körülbelül amikor a pesti ostrom kezdődött, akkor kezdtem imádkozni azért, hogy a Jóisten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy Őt megtisztulva követhessem.”

Ebben az ihletben, ebben a személyes felajánlásban, ebben az egyszerű és mély gesztusban rejlik Esterházy János életének utolsó szakasza s egyben egész létezésének értelme is. Beletartoznak ebbe az igazságtalan ítéletek, az üldöztetések, a gulágtáborok, majd a csehszlovákiai börtönökben töltött évek; benne van a családjától való elszakadás, az elszenvedett lelki és fizikai erőszak, a szörnyű tüdőbetegség; benne vannak a megaláztatások és a szégyen, hogy annak az államnak ellenségeként hal meg, amelyet hűségesen szolgált sok éven keresztül; benne van mindaz a testi és erkölcsi szenvedés, amelyet a következő tizenkét évben el kellett viselnie.

Ebben az áldozatban benne van az a szabad, tudatos, de határozott döntés, hogy a magyarok szenvedő Krisztusává váljon, hogy vállalja a szenvedést népéért.

Esterházy János maga mondta, hogy erre az áldozatra visszagondolva a legnehezebb pillanatokban is békét és nyugalmat lelt, mert megértette, hogy az Úr elfogadta áldozatát és imáját. Így lett az igazságért küzdő, buzgó, hatékony politikusból, a népéről gondoskodó atyából a magyarok megváltó és szenvedő Krisztusává.

Azonban a szenvedés nem elég, hogy mindezt megmagyarázzuk, mert pusztán a szenvedés még nem változtatta őt át egy csapásra, hisz a gulágokon mindenki szenvedett, mindenki szenvedett a börtönökben, mindenki szenvedett a világháborúban és a kommunizmus alatt is, és jó néhányan vannak, akik többet szenvedtek Esterházy Jánosnál... – és mégis csak benne látta meg Hetényi József más fogolytársaival együtt a magyarok szenvedő Krisztusát. Miért? Mert amikor Esterházy János látta, hogy immár hiábavaló és lehetetlen igazságot követelnie magának és népének, továbbra sem engedett az igazságtalanság szorításának. Nemhogy együttműködött vele, vagy behódolt volna neki, hanem személyes szenvedésével és saját életének felajánlásával engesztelt az „isteni igazság” ellen elkövetett bűnökért.

Kedves testvéreim, ez a keresztény megváltás mélységes értelme: Krisztus nem azért jött a földre, hogy véget vessen minden igazságtalanságnak és minden rossznak, hogy megszüntessen minden szenvedést és minden háborút, hanem hogy megtanítson minket arra, hogy ahol emberileg semmit sem lehet tenni, ott keresztényként és természetfölöttileg mindent meg lehet tenni. Ahol a rosszat nem lehet eltörölni, ott a saját személyünkben, a saját szenvedésünkkel jóvátehetjük és kiengesztelhetjük azt. Ez a Krisztus által véghezvitt megváltás értelme és ez a keresztény ember igazi hozzájárulása is: a rosszat jóra fordítani, az igazságtalanságot és az igazságtalan szenvedést alkalmassá tenni a jóra, a megváltásra, a kiengesztelésre. A keresztény számára mindez lehetőség arra, hogy jóvátételt (ahogy Esterházy János nevezte: jószándékot) tegyen, hogy felajánlja Istennek a szeretet cselekedeteit, hogy megmutassa Istennek a tiszta és kifinomult szeretetet, a keresztény szeretet a szenvedő szeretet, a jóvá tévő szeretet, a megváltó szeretet, a kiengesztelő szeretet.

Esterházy János az örök magyar célt először a felvidéki magyar kisebbség politikai védelmével, majd a magyarság kulturális és szellemi gyarapodásáról való atyai gondoskodás által próbálta megvalósítani, de csak ezt követően jött rá, hogy az örök magyar cél igazi szolgálata a keresztben és az engesztelésben rejlik. Nem Mindszenty bíboros volt, aki kimondta, hogy a magyar nép a keresztet hordozó nép? És ugyanez a bíboros, nem sokkal letartóztatása előtt, nem egy nagy engesztelő mozgalmat hirdetett a magyarok körében? Vajon Jézus nem azt nyilatkoztatta-e ki Kovacsics Natália Mária Magdolna nővérnek, hogy a magyarok szerepe a történelem e pillanatában éppen az, hogy kiengeszteljék az emberiség bűneit?

Isten elmúlt évszázadokban sokféleképpen és sok szent által közvetítette számunkra azt az üzenetet, hogy a magyarság megpróbáltatásai és szenvedései nem hiábavalóak, nem értelmetlenek, hanem meghívást jelentenek arra, hogy népünk felvállalja Krisztus keresztjét és így magáévá tegye Krisztus megváltását.

Krisztussal együtt szenvedni, Krisztussal együtt hordozni a keresztet, Krisztussal megváltani, engesztelni, imádkozni a nemzet javáért és a népek közötti békéért. Úgy, mint ahogy ezt Árpád-házi Szent Margit – a magyar szentség csúcspontja –, mint Mindszenty József bíboros, mint Isten szolgája Esterházy János tette ezt az örök magyar végcél lényeges és fontos részeként. Ez az a küldetés, amelyet Isten a mai magyarokra bíz.

*

A szentmisét követően a bujáki közösségi tér udvarán folytatódott az ünnepség, ahol a felszentelt Esterházy János-emlékhelynél tartottak koszorúzást.

Fotó: Esterházy János Zarándokközpont Facebook-oldala; Lambert Attila

Forrás: Molnár Miklós történész; nool.hu

Magyar Kurír