„Én Pádraic Súilleabháin vagyok, és kedves” – Martin McDonagh A sziget szellemei című filmjéről

Az eredetileg drámaíró McDonagh Kripli (The Cripple of Inishmaan) és Alhangya (The Lieutenant of Inishmore) című darabjait a magyar színházkedvelők is láthatták, és talán arról is tudtak, hogy e két mű az Aran-szigetek-trilógia része. A harmadik, A sziget szellemei mindeddig nem került színpadra, talán pont azért, mert szerzője szerint „nem lett jó”.

Pádraic Súilleabháin (Colin Farrell) minden áldott nap délután két órakor elindul a kocsmába. Ám előtte betér Colm Dohertyhez (Brendan Gleeson), a két barát ugyanis elválaszthatatlan egymástól. Egyszer azonban valami furcsa történik, Colm nem hajlandó Pádraichez csatlakozni, sőt, később a kocsmában is inkább máshova ül. Amikor Pádraic megkérdezi, mivel bántotta meg, csak annyit felel: semmivel, egész egyszerűen már nem kedveli. 

Colm úgy érzi, hogy kifut az időből, ezért nem akarja hallgatni többé Pádraic ostobaságait. Nincs kedve „a céltalan pofázáshoz”, tenni szeretne valamit – ez nála folkzeneszerzésben nyilvánul meg –, mielőtt „az élete elillan”. Nincs helye hát egy „lapos tökfejnek” az életében. Pádraic azonban nem fogadja el az új helyzetet, és továbbra is keresi Colm társaságát. Ezért Colm úgy dönt, ha Pádraic még egyszer hozzászól, levágja az egyik ujját. A saját kezéről. Ez már csak azért is fájdalmas veszteség lenne számára, mert így nem tud majd hegedülni.

Colm fő problémája a kétségbeesés, ám ahelyett, hogy erre megoldást találna, Pádraicet is búskomorságba taszítja. Bár Pádraic enyhén szólva sem egy lángész – a sziget tökfilkója a rendőr fia, Dominic (Barry Keoghan) –, mindenki kedveli, hiszen békés és jóindulatú ember hírében áll. Ám miután Colm beváltja fenyegetését, kifordul magából, és válaszul ő is olyat tesz, ami a legkevésbé sem vall rá.

A sok éve tartó ír függetlenségi törekvések végül célba értek, 1921-ben aláírták az ír–angol szerződést, amelynek eredményeképpen megszületett az Ír Szabadállam. Az egyezmény létrejötte azonban kettészakította az ír társadalmat – a protestáns többségű ulsteri megyék ugyanis továbbra sem tartoztak az országhoz –, olyannyira, hogy az egyezményt támogató és ellenző frakciók között 1922 nyarán kitört a polgárháború, amely majd egy éven át tartott. A történet 1923-ban játszódik, időnként a szárazföldről át is hallatszik a katonai összecsapások zaja. 

Bár Martin McDonagh drámáiban szinte minden esetben kulcsszerepet kap az erőszak, ezúttal erre kifejezett módon nem kerül sor, hacsak nem tekintjük az öncsonkítást az agresszivitás sajátos megnyilvánulásának. Bár a történészek közül többen is – napjainkban például Steven Pinker (Az erőszak alkonya) – arra mutatnak rá, hogy a testi erőszak a modern társadalmakban háttérbe szorult, nincs oly mértékben jelen a mindennapokban, mint korábban, így nem tartozik a közvetlen tapasztalataink közé, Martin McDonagh színműveiben – ahogyan filmjeiben is – a gyilkosság mintha mégis az emberi élet természetes velejárója lenne. De nem ez áll a középpontban; Hannah Arendt fogalmát átalakítva McDonagh-nál az erőszak banalitásával találkozunk. A sziget szellemeiben ugyanakkor az agresszió máshol, odaát van, a szereplők látszólag nem is foglalkoznak vele. A helyi rendőrt, akit áthívtak a túloldalról azért, hogy segítsen a kivégzéseknél, nem is igazán érdekli, hogy melyik félnek fog dolgozni. Dominic pedig megjegyzi, hogy ő bizony ellenzi a háborút. Mint ahogyan a szappant is. A régóta várt függetlenség elnyerését követő testvérharc mégsem tekinthető csupán háttérzajnak. A század eleji ír történelmet alakító háborúskodást mintegy megszemélyesítve látjuk, a Pádraic és Colm közötti viszály értelmezhető akár úgy is, mint ami a köztársaságiak és a szerződéspárti szabadállam hívei között fennálló ellentétet, vagy éppen az írek és az angolok közötti ellenségeskedést jelképezi. 

A sziget lakói minden vasárnap elmennek a templomba, az útkereszteződést Szűz Mária szobra vigyázza, de a jól ismert ír-kelta kereszt is többször feltűnik. Ugyanakkor a címben szereplő banshee az ír mitológia boszorkányára utal – aki az ő éjjeli sikolyát meghallotta, annak egyik családtagja nemsokára jobblétre szenderült. A filmben Mrs. McCormick (akit a kilencven esztendős Sheila Flitton alakít) jövendöli meg valakinek a halálát, ám az öreg hölgy inkább csak parodisztikus mása a régmúlt félelmetes lényének, hiszen a halott(ak) személyében és számában is igencsak bizonytalan. Ennek ellenére ott kísért, mintha a pogány, baljós szellemek jelenléte erősebb lenne egy olyan korban, amikor ír harcol ír ellen. 

Inisheer, ahol a történet játszódik, az Írország nyugati felén elhelyezkedő Aran-szigetekhez tartozik. A kőkerítések által szabdalt, zord és mégis lenyűgöző, romantikus táj számunkra talán vonzó, ám a nagy szigettől távol élők már nem biztos, hogy ugyanígy éreznek. Pádraic nővére, Siobhán (Kerry Condon) el is szeretne költözni, mielőtt Colmhoz hasonlóan őt is maga alá gyűri a kétségbeesés. Az elvágyódás számtalan film témája, McDonagh színműveiben is sokszor feltűnik, ám Siobhán távozása itt mást is jelképez. A 19. századi nagy burgonyavésztől kezdve sok ír hagyta el a hazáját, kilépve a mindennapok gondjaiból, s hátat fordítva a kilátástalanságnak és az ír történelmet meghatározó angol elnyomásnak. 

A film középponti jelenete az, amikor a már kissé ittas Pádraic a kocsmában ismét kérdőre vonja Colmot: „régen kedves voltál, ám most már nem vagy kedves”. A zenész barát szerint ez bizonyítja, hogy a kedvesség nem maradandó, míg a zene, a festmények és a költemények igen. Senkiről nem tudunk a 17. századból, aki kedves lett volna, de Mozartra mindenki emlékszik. (Mozart nem a 17. században élt – figyelmezteti Siobhán.) Martin McDonagh műveiben gyakran találkozunk két civakodó, ám egymástól el nem választható karakterrel, de infantilis szereplővel is. Ám az itt felvázolt ellentét – mint ahogyan az arra adott bizarr válasz is – merőben szokatlan. Nem jutna eszünkbe szembeállítani a kedvességet a művészettel. De nem is itt van a valódi konfrontáció, hiszen Colm valójában attól fél, hogy hiábavalóságokkal foglalkozva elvesztegeti az idejét. S mint a férfiak többsége, ő is retteg attól, hogy semmi nem marad fenn utána. És bár a kedvesség nem egyenlő a jósággal, nehezen tudunk mit kezdeni azzal, aki bár emberséges, mégis pokróc módon viselkedik. Azt hiszem, Colm mégiscsak téved, hiszen lehet, hogy a világot a Colm-féle tehetséges emberek viszik előre, ám az biztos, hogy a Pádraichez hasonló jó emberek tartják fenn. 

Szerző: Baranyai Béla

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.