„Gondolatban megfoghatjuk elhunytjaink kezét” – Requiem az egyházi iskolák tanáraiért és diákjaiért

Hazai – 2026. november 16., hétfő | 16:35

„Hűséggel, hálával és szeretettel emlékezünk elhunyt tanárainkra és diáktársainkra” mottóval requiemet tartottak az egyházi iskolák elhunyt tanáraiért és diákjaiért a budapesti Országúti ferences templomban november 14-én – immár 33. alkalommal. A megemlékező, koncelebrált szentmisét Reisz Pál ferences szerzetes, nyugalmazott gimnáziumi igazgató mutatta be. A házigazda Lukovits Pál OFM volt.

A női rendeket a Boldogasszony Iskolanővérek részéről Lobmayer M. Judit, a Congregatio Jesu Szerzetesrend részéről Knáb Judit, az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek részéről Kiss Mária Viktória nővér képviselte. 

Az evangélium János evangéliumából hangzott el, a Jézus az Atyához vezető út versszakasz (Jn 14,1–6).

Szentbeszédében Reisz Pál kifejtette: érdemes azon elgondolkodnunk, hogy a halál életünknek a része, hozzátartozik, mivel egyszer véget ér. Aki a halálról nem gondolkodik helyesen, az az életről sem.

Amikor a keresztény ember a saját elhunytjairól megemlékezik, elsősorban nem az elhunyt e világi érdemeit sorolja föl, hanem a föltámadás hitével vigasztalódik, és hálát ad a mennyei Atyának azokért az ajándékokért, amelyeket elhunyt szeretteitől kapott itt a földön. „Jogos, hogy mi is megtegyük ezt, amikor elhunyt tanárainkra, diáktársainkra gondolunk.” 

Természetes, hogy átéljük, megtapasztaljuk: az elhunytakat mélységes szakadék választja el az itt maradottaktól, az élőktől. Ez az Úr Jézus példabeszédeiben is megmutatkozik, így a gazdag ember és a szegény Lázár történetében.

Keresztény mivoltunk azonban kezünkbe adja a kulcsot, és hitünk által rádöbbenünk: van lehetőségünk áthidalni ezt a szakadékot. 

Gondolatban megfoghatjuk elhunytjaink kezét, átölelhetjük őket. Erre lehetőséget ad Krisztus kinyilatkoztatása.

A szónok kiemelte: a mai modern gondolkodás, különösen „e hitehagyott Európában”, képmutató módon gondolkodik az emberi méltóságról; és kerülgetik az alapkérdést: Mi végre vagyunk a világban? Mit keresek én itt? Miért szükséges, hogy itt éljek egyáltalán? Mi az értelme az életemnek? „Erről nem szabad beszélni. Mintha kitiltották volna a köztudatból – fogalmazott a ferences szerzetes. – Mi azonban a kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten maga a szeretet.” Szent János gyönyörűen megfogalmazza ezt a levelében.

Leszögezte: Jézus Krisztus tanításából és életpéldájából tudjuk, hogy a szeretet ad értelmet életünknek és halálunknak is. Ez ad értelmes választ a kérdésre: Mit keresek én itt ezen a világon? Mi tesz engem igazán emberré? A hiteles szeretet, amely minden formájában az eget ostromolja, és az e világból az örökkévalóságot célozza meg.

A szeretet a költészetben is megmutatkozik, a zsenik ráéreznek az örökkévalóság problémájára. Gondoljunk csak a beteljesült szerelmet megéneklő, Szeptember végén című Petőfi-versre, amelyben az örökkévalóságról beszél: mi lesz akkor, ha meghal – visszajön a szerelméhez akkor is, mert síron túl is, örökké szereti. „Csodálatos, szívből jövő vers.” Az Énekek énekében pedig ilyen szavakat találunk: „A szerelem erős, mint a halál.”

Az a szeretet győzi le a halált, amely szenvedésével, halálával megváltja a világot, és föltámadásával bizonyítja hatalmát.

Krisztus szeretete az, amely legyőzte a halált, mert szeretetből vállalta megváltásunkat. És ha általa, benne győzni tudott a halál fölött a szeretet, akkor ebből a győzelemből valamennyiünknek jut, aki szeretetben követi őt.

Reisz Pál arról is beszélt: nem akarjuk elkerülni a földi élet problémáit, szenvedéseit. Nem mondhatják ránk, hogy itt a földön rosszul éltünk, mert ügyetlenek voltunk, és ezért keressük a túlvilági vigaszt, eltereljük a figyelmet az elénk háruló feladatokról. Pont fordítva van: nekünk kétszeres kötelezettségeink és szankcióink vannak, hogy jól dolgozzunk és tevékenykedjünk itt a földön.

Becsülettel eleget kell tennünk földi életünk kötelezettségeinek, ha üdvözülni akarunk – csak ez esetben várhatjuk a túlvilági üdvözülést. Erre kötelez bennünket a krisztusi tanítás és életpélda.

Tudjuk azt is, hogy életünk végén számadást kell adnunk minden tettünkről. Ez nem csak ránk vonatkozik, mások sem kerülhetik el.

Előbb-utóbb kivétel nélkül mindenki számadásra lesz kötelezve. „Erre tanítottak bennünket tanáraink, nevelőink, ebben a légkörben nevelkedtünk, nőttünk fel.”

A szónok kiemelte a szülők szerepét is, akik rengeteg áldozatot hoztak azért, hogy gyermekeiket egyházi iskolákban taníttassák: vállalták, hogy az év nagy részében távol vannak kollégiumban lakó gyermekeiktől, ugyanígy az anyagi áldozatokat is. Amíg kortársaik ingyen tanulhattak, esetleg ösztöndíjjal támogatva, addig az egyházi iskolákban tanuló diákok szülei még maguktól is megvonták a falatot, hogy ez megvalósulhasson. Sok ilyen szülő volt.

Reisz Pál a saját életpéldáját is megemlítette: édesapja egyházi iskolában volt igazgató, de miután az intézményt államosították és őt elbocsátották, kénytelen volt fizikai munkát végezni. Nyomorúságos körülmények közé került a család, ennek ellenére a szülei őt és két fivérét is az esztergomi ferences gimnáziumba íratták, ott tanulhattak.

„Kedves testvérek, van tehát mit megköszönnünk a mai napon elhunyt tanárainknak, ugyanígy diáktársainknak is, és tegyük hozzá a szüleinket és jótevőinket – hangsúlyozta a ferences szerzetes. – Köszönjük meg a rengeteg ajándékot, amiket kaptunk tőlük, életpéldájuk, tanításuk, nevelő tevékenységük által.

A legszentebb áldozat pedig a szentmise, az Eucharisztia, mely nevében is hálaadást jelent. A legszentebb áldozatból és az előttünk szolgálók példájából erőt merítve a mostani, nehéz időkben hirdessük és éljünk is ennek megfelelően: van kiút, az utat Jézus Krisztus jelöli ki számunkra. Ámen!”

Először 1990. november 10-én tartottak requiemet az üldözést szenvedett szerzetes tanárokért Budapesten, a Villányi úton, a Szent Imre-templomban. A szentmise főcelebránsa Kerekes Károly ciszterci apát volt, és minden tanítórendből koncelebrált egy-egy szerzetes pap. Az ötletadó Szende Ákos piarista öregdiák volt.

1991-ben a Patrona Hungariae Gimnázium kápolnájában tartották a requimet, 1992-ben az Országúti ferences templomban. A szentmise főcelebránsa Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a házigazda Hegedűs Kolos ferences szerzetes volt.

Hegedűs Kolos ekkor felajánlotta a Margit körúti templomot a requiem állandó helyszínének. Úgy tartotta ugyanis, hogy a hagyományhoz állandó helyszín és állandó időpont szükséges, ez a Krisztus Király vasárnapját megelőző nyolcadik nap, szombat.

Forrás: Szentendrei Ferences Öregdiák Egyesület

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria