„Jobbat nem tudok, nem találtam” – Sajgó Szabolcs SJ költői estje a Párbeszéd Házában

A hétgyermekes családba született Sajgó Szabolcsnak kamasz- és ifjúkorában volt egy olyan korszaka, amikor nem hitt Istenben. Ez az állapot tizennégy éves korától tizenhét éves koráig tartott. Értelmetlennek látta a létezést, felvetődött benne, hogy véget vet az életének. Amikor rátört e mély depresszió, nyakába vette a várost, órákon át sétált esténként Budapest utcáin, és ettől megkönnyebbült. 1968 decemberének egyik estéjén is ezt tette: csontig hatoló, nedves hideg volt, ezért bement a Villányi úti Szent Imre-templomba. Tudta, hogy a misének már vége van, de a templom még nyitva volt. Melegedni szeretett volna csupán. Néhány perc elteltével egyszer csak azt vette észre, hogy az a teher, ami évek óta kínozta, elmúlt, és örömet érzett. Olyan volt ez, mint amikor a számítógépből kivesznek egy lemezt, és másikat tesznek be helyette.

A belvárosi Veres Pálné Gimnáziumba járt, és amikor otthon bejelentette, hogy jelentkezik a papi szemináriumba, édesanyja először nagyon megijedt. A miértre azt válaszolta: „Jobbat nem tudok, nem találtam.” Ezt azóta is így gondolja. Esztergomban és Budapesten tanult filozófiát és teológiát, s nagyon fiatalon, 1974-ben szentelték pappá, még nem volt huszonhárom éves.

Több plébánián is szolgált – a zuglói, Kassai téri templomban Szőnyi Szilárd gyermekként többször ministrált mellette. Sajgó Szabolcs úgy érezte, nincs a helyén: „a cipőm szorított”. Sokkal tágabban szerette volna megélni mindazt, ami benne volt. Sokat foglalkozott akkoriban már a missziókkal: olyan helyekre vágyott menni, ahol nem ismerik Jézust. Az, hogy pap volt, nem elégítette ki, ezért gondolkozott azon, hogy elvégzi az orvosi egyetemet is, és orvosként misszióba megy valamelyik fejlődő országba. Ezt végül nem valósította meg. Kezdetektől megvolt benne a vágy, hogy hirdesse másoknak az evangéliumot, abban a reményben, hogy Jézus tanítása mások életének is megoldása lehet. A Kassai téri plébánián sokan voltak, pártemberek gyerekei, akik viaskodtak a spirituális kérdésekkel. Ezért hatalmas betűkkel kiírta a templom bejáratára: „Világnézettől független találkozási lehetőség”. Meditációs találkozókat tartottak, beszélgettek, megtapasztalni, ami van, hogy a hitünk nem egy kognitív mező elzárt világa, hanem a valóságra való reflexió; és átélni azt, hogy ami a hitben megfogalmazódik, az egy teljesebb életre, sokkal nagyobb gazdagságra nyit utat nekünk.

Arra a kérdésre, hogy a papság terápia-e számára a korábbi tévelygésekre, nehézségekre, Szabolcs atya azt válaszolta: ha valaki látja valaminek az értelmét, és annak jegyében igyekszik cselekedni, az önmagában terápia. Ha az ember hosszú ideig fókuszál egy értékre, akkor az lassan az egész lényét kezdi átjárni, lelkéből fokozatosan kiszorulnak az értéktelenségek, rendetlenségek. Ha a pap teszi a dolgát, akkor az azt jelenti, hogy az evangélium szép szavaival, Jézus csodálatos világával van állandó kontaktusban – és lehetetlen, hogy ez ne hasson rá, ne alakítsa át.

1981-től kezdve az évtized végéig külföldön tartózkodott, Belgiumban kérte felvételét a jezsuita rendbe, 1984-ben Torontóban tett örökfogadalmat. Mielőtt vándorútra kelt, felírta magának: „Akárhová mész, ne várd kívülről a változást. Az csak belülről fakadhat.”

Sajgó Szabolcs tizenöt éves korában írta első verseit. Semmiféle ellentmondást nem lát a papi és költői hivatás között. Gondolati teljességre törekszik, s arra, hogy mondanivalóját minél kevesebb szóval fejezze ki. Azt gondnak tartaná, ha mást prédikálna, és mást írna. S kik azok, akik hatottak Szabolcs atya költészetére? József Attilával sokáig küszködött, de ma már nagyon sokat jelent számára, aztán Pilinszky János, Tűz Tamás – aki következetesen papnak és költőnek nevezte magát –, és a lengyel papköltő, Jan Twardowski, akinek verseit fordította is. Kérdésre válaszolva Sajgó Szabolcs kijelentette: ha ír, úgy érzi, csinál valamit.

Papi jelmondata: „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra” (Jn 10,16). Ezzel kapcsolatban kifejtette: a mai társadalomban is feladat, hogy az ember lépjen át a kulturális határokon, ne zárja az önmaga által kreált börtönbe magát, nyisson mások felé. Sajgó Szabolcs híve a vallások közötti és a más vallásokkal folytatott párbeszédnek is. Vallja: Isten sokszor és sokféleképpen szólt az emberiséghez, sohasem volt néma senkivel szemben sem. Mindenkihez azzal az „észveszejtő” szeretettel közelít, ahogyan azt Jézusnál megtapasztaljuk, nem személyválogató. „Nem feltételezhetjük azt, hogy más vallásokban az ördög működik, ezt csak krisztusiatlan keresztények állítják. Az tartozik igazán Jézushoz, aki mindenben Istent keresi. Aki a rosszat, az éppen, hogy az ördögtől van megigézve” – szögezte le Szabolcs atya. Hozzátette: gyökerében minden jó. Ha ezt nem hiszem, nem vallom, és nem ennek a jegyében próbálok élni, akkor nem tartozom Jézushoz; ha viszont így élek, akkor lassan elenyészik a rossz is. Sajgó Szabolcs nem a katolikus tanítást akarja megvédeni, de nem szeretné elveszíteni azt a teljességlátást, amit Jézus hozott, és ami a katolikus egyházban őrződik. Állítja: a katolikus tanításnál teljesebb nem létezik. Ha Krisztus teljességét tudjuk prezentálni mások felé, nem támadólag, hanem hittel, szeretettel, akkor az növekedést jelenthet más vallások képviselői számára is. Ez a valódi misszió. Megemlített egy bhutáni keresztény szerzetest, aki tizenhat évesen hinduból lett kereszténnyé. Egyszer elmesélte neki: nem tagadta meg a buddhizmust, a buddhista értékek alapján jutott el a teljességig, ahhoz, hogy magához ölelte Jézust.

Az esten Dunai Tamás színművész Sajgó Szabolcs verseit szavalta, és klarinétozott is, a költemények hangulatához illeszkedő dallamokat improvizált. Az est végén Bodza Klára népdalénekesnő egy szakrális dalcsokorral kedveskedett a költőnek. Végezetül Sajgó Szabolcs felolvasta Nem kéne című, Dunai Tamásnak ajánlott versét:

Sebesülthöz halotthoz
háborúban
nem kéne szokni
sem hajléktalanhoz békeidőben
szokni belső külső földönfutóhoz
nem kellene
azokhoz akiket otthonmelegből
al- és felvilági toló fájdalom
lökött ismeretlen útra
s indultak kínjaikból
megszületni valahol
új életre
nem kéne szokni
ráncokhoz tükörben
hantolatlan álmok árkaihoz
rejtett sebekhez
ahol az élet észrevétlen elfolyik
nem kéne nem kéne szokni
könnyekhez gyermekszemekhez
nem kéne
bizony nem
zsigerek paradicsomi vágya
benned
élőké és holtaké
virágoké fotonoké
köveké és hamué
ádám életének
a teremtés mindhét napjának
összes hordaléka benned
mozdul veled
bármerre mész
voltál-e otthon már
akárcsak látogatóként
valaha önmagadban
szokni nem kéne
érkezés előtt semmihez

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír