„Kell, hogy példa legyél” – Beszélgetés Nagy Zoltán cigánypasztorációs munkatárssal

Valaki úgy jellemezte őt, hogy „másfél mázsa jólelkűség”. A kilók és a nagy szíve mellett élethelyzetének változása is figyelemre méltóvá teszi őt: egy középvezetői státuszt és a fővárost otthagyva érkezett Nyíregyházára egyszerű munkatársnak, hogy szolgálja az övéit, s a legrászorultabbakat. Mert ha mindez nem lett volna elég érdekfeszítő: Nagy Zoltán cigány származású...

– A múltkor nem értél rá, hogy találkozz velem: adományokat pakoltatok. Ez szokásos elfoglaltságod?

– Igen, mert a nagymamám roskadozó házát alakítottuk ki, s ott rendeztünk be egy adománypontot, ahol a Ceferinó Intézet által kiképzett 12 közmunkással ruhákat, adományokat osztunk reggel nyolctól délután fél négyig...

– Tapasztaltad valaha a cigányság kirekesztését saját vagy mások életében?

– Minden álmom az volt, hogy egyenruhás legyek, de mikor harmadjára felvételiztem, közölték: ha tízszer jelentkezem, akkor sem fognak felvenni. Az eredményeim jók voltak, de mégsem sikerült. Ezért elmentem dolgozni Sárvárra: egy Sony tévéüzemben voltam operátor, de nagyon messze voltam a családomtól, ezért átmentem Budapestre. De csak piszkált az egyenruha, s a rendőrség helyett végül megtaláltam a börtönőr szakmát. Ott viszont szeretettel és bizalommal fogadtak. Jelentkeztem a börtönbe, megfeleltem a pszichológiai és egyéb teszteken, és tíz évet dolgoztam ott: cigányokkal és magyarokkal együtt.

A büntetésüket töltő cigányok közül sokan mesélték nekem, börtönőrnek, hogy milyen törést okozott bennük, hogy (gyerekként is) megkülönböztetve néztek rájuk: nem engedték be a szórakozóhelyre, s ezért kezdett el verekedni – fiatalon hevesebben reagálunk. A legtöbb embernek mély sebet hagy az életútjában, hogy nem egyenlőként tekintenek rá a származása miatt. Néha nem kapja meg az ember azt az esélyt sem, hogy bizonyítson. Előfordult velünk is többször, hogy elmentünk a szórakozóhelyre a párommal és nem engedtek be. Fiatalon máshogy fogja fel az ember ezt, amikor az indulatok tombolnak bennünk, mint harminc-negyven évesen...

De azon, ahogyan ezekre az esetekre tekintünk, mi magunk változtathatunk. Ha több évig jár iskolába az ember, megtanul magyarokkal, cigányokkal, nem cigányokkal együttélni, közösséget alkotni, alkalmazkodni. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a cigányok között is vannak olyanok, akik nem keresztények, vagy a társadalom elvárásaihoz nem igazodnak, ezáltal köztünk is vannak rosszak. A probléma ott kezdődik, hogy általánosítják az egyén magatartását: ha egy ember csinál valamit, akkor kivetítik az egész körre. Nyilván nekem ezen felül kellett kerekednem, s én el is tudtam engedni ezeket az előítéleteket, mert tudtam, nem rólam szólnak.

– Ezek szerint úgy gondolod: a tanulmányok fontosak abban, hogy a társadalmi megítélést felülről lásd, eltávolodj tőle és megértsd, hogy ez rád nem vonatkozik.

– Így van. Nagyon fontosak a tanulmányok. Az iskola a közeget is meghatározza, ahol aztán mozgolódsz. Én a kollégiumban sokféle emberrel találkoztam, ki ilyen volt, ki olyan, ki elfogadó, ki nem, de megtanultam kezelni a dolgokat. Ha az ember életéből kimaradnak az iskolában elsajátítható szocializációs szakaszok, akkor otthon, a cigánysoron, cigánytelepen nincs, aki megtanítsa...

– Milyen tapasztalatokat szereztél már az adományozások során?

– Amikor valamit adományozunk a rászorulóknak, van úgy, hogy eladják, mondván: nem volt pénzük. Nagy kérdés, mit is tegyen ilyenkor az ember: egyrészt megérted, másrészt megdorgálod és elmagyarázod, hogyan rombolja rögtön le, amit felépítünk. Nem elég adományozni: tanítani is kell az embereket, hogyan juthatnak előrébb. Mert a megsegített emberek sokszor ugyanoda zuhannak vissza, ahol kezdték.

Fontos, hogy folyamatos legyen a kommunikáció a családokkal, hogy merjenek hozzánk fordulni, ha probléma van. Nekem mindig az volt a vágyam, hogy ne csak egy közösségben dolgozzunk, hanem más közösségeket is el tudjunk érni. Ezért örültem, hogy meghívott Ábel atya cigánypasztorációs munkatársnak. Úgy érzem, most megérkeztem, otthonra találtam ebben a munkában...

– A ti családotok is közelebb került a szentségekhez az elmúlt években.

– Igen, nekünk is nagyon sokat kell még tanulnunk. Édesanyám és édesapám 2019-ben kötött szentségi házasságot a cigányközösségek zarándoklatán, Máriapócson. Bár meg vagyunk keresztelkedve és nagy ünnepekkor jártunk templomba, de Krisztus üzenete nemrég jutott el hozzánk.

– Hogy érzed, mi az, amit te tudsz hozzáadni az egyházmegye cigánypasztorációs tevékenységéhez?

– Én a munkámat küldetésként élem meg; tanítanunk kell a körülöttünk lévőket. Én segíteni akarok mindenkinek, aki az utamba kerül, s aki kéri a segítségemet, hogy el tudjon indulni az Egyház tanítása nyomán egy úton, melyet eddig nem ismert. Az Egyház az, ahol próbálják egymáshoz kapcsolni a két társadalmi réteget: a cigányokat és a magyarokat.

Ez szerintem nekünk is a fő feladatunk, melyben Ábel atya maximális segítséget nyújt számunkra. A magyar és cigány ember között hidat kell építenünk, ezért tervezzük, hogy iskolákban is fogunk érzékenyíteni. Én magam is szeretnék erről életutammal tanúságot tenni. Ha át akarod hidalni a szakadékokat, akkor hiteles embernek kell maradnod, valamint elfogadónak és olyannak, aki el kell tudja magát fogadtatni...

A teljes interjú ITT olvasható

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír