Legmélyebb vágyunk a kapcsolat – Guba Judi és Imre terapeuták a házasság karbantartásáról

– Alapjáratban beteg-e a házasság, és ha igen, mi a baja. Ha meg nem, mi baja lehet idővel, és kell-e fokozottan tartani attól, hogy megbetegszik.

Guba Imre: Nemrég meghívtak bennünket előadást tartani, és azt írták a plakátra, hogy „házaspárterapeuták” vagyunk (így, kötőjel nélkül). Ez megtetszett, mert mi magunk is házaspár vagyunk, és terapeutákként javarészt házaspárokkal foglalkozunk. Én magát a házasságot bizonyos szempontból terápiának tartom, amellyel alapvető sebzettségünkből, magányunkból, alkalmatlanságérzésünkből akar kigyógyítani bennünket Isten a házastársunk által. 

Guba Judi: Szerintem a házasság természeténél fogva egészséges és jó. Éppen ez az oka annak, hogy annyira megijedünk, amikor úgy érezzük, hogy megbetegedett. A felismerés annyira félelmetes lehet, hogy mindenáron tagadni próbáljuk a bajt, mint amikor valaki lázas betegen is bemegy dolgozni. Külső és belső elvárások egyaránt erre késztetnek bennünket. A terápiának az nyit utat, ha már be merjük vallani, hogy „meghűlt” a házasság, a kapcsolat. Hogy ki milyen segítséget keres ilyenkor, az kultúrafüggő. 

– Imre alapvető sebzettségről beszél, amelyre a házasság a terápia. Miről van szó? Ez a sérültség valóban mindenkire igaz? És mi az oka? Az áteredő bűn? 

Imre: Szerintem a kapcsolódási képességünk sebződik az életünk során. Ezek egyrészt a korai kötődés sérülései, mert a csecsemő igényeit soha, a legjobb szándékkal sem tudják a szülők maradéktalanul kielégíteni, és ezért az emberségünkhöz tartozik, hogy ezt a hiányt elszenvedjük. Különböző mértékben, de mindannyian. Másrészt a későbbi kapcsolataink történetében is elszenvedünk sérüléseket. A házasság a biztonságos kötődés terápiája, amellyel így üzenünk egymásnak: „Itt vagyok számodra!, „Fontos vagy nekem!”, „Elég jó vagy nekem!”.

Judi: Mindannyian bizonytalanok vagyunk abban, hogy úgy, ahogy vagyunk, el lehet-e fogadni bennünket. Arra vágyom, hogy a társam úgy lásson és olyannak szeressen, amilyen vagyok. A házasság akkor egészséges, ha ezt kölcsönösen meg tudjuk adni egymásnak.

Imre: Judi tegnap este lázasan feküdt otthon. Kilenckor, amikor Pestről hazaindultam, felhívott, és azt mondta: „Gyere haza gyorsan, a gondoskodásodra vágyom!” Nekem pedig jólesett, hogy azt mondta el, mire vágyik, nem pedig hibáztatott, hogy miért nem vagyok még otthon.

– Látnak-e olyan okokat: külső nehézségeket, körülményeket, esetleg mentális beállítódást, viszonyulást, felfogást, amik miatt manapság különösen veszélyeztetettek a házasságok? Minek tulajdonítható, hogy a házasságot egyre szélesebb körben tartják válságban lévő, törékeny intézménynek?

Imre: A házasság bizonyos szempontból mindig is válságban volt. Gondoljunk csak az evangéliumi történetre a házasságtörő asszonyról, vagy a tanítványoknak arra a megállapítására, hogy ha nem lehet az asszonyt elbocsátani, nem is érdemes megházasodni. Ádám és Éva története szintén azt mutatja, hogy a férfi-nő kapcsolatban nem új keletű a hibáztatás. Ezért a házasság olyasvalami, amin dolgozni kell. Manapság pedig még erősen átalakulóban is van. A külső keretekről egyre inkább az érzelmi közelségre tevődik át a hangsúly. A nők ma már egyedül is megállják a helyüket, a gazdasági és a morális keretek meggyengültek, így a kötődési igényünk felértékelődik. Vagyis egyre kevésbé maradunk benne érzelmileg kiüresedett kapcsolatban: ez jelentheti a házasság újfajta „törékenységét”. 

A holtomiglan-holtodiglan kockázatos biankó, amelyet nem lehet előre kipróbálni, lemodellezni. Pedig a kölcsönös és végleges elköteleződés adja az érzelmi biztonság alapját, amelyre mindannyian vágyunk. 

Judi: Válságok idején ma is sokat segít az erős hitbeli elhatározás, hogy együtt akarunk megöregedni, bármennyire különbözőek vagyunk, bármennyire másra is vágyunk sokszor. De amióta a külső keretek meglazultak, és meggyengült a hit, azóta sokan hamarabb feladják.

Imre: Gyakran hallom a pároktól: „De hát mi annyira különbözőek vagyunk! Nem találjuk a közös hangot.” A vágyaink azonban ezekben az esetben is közösek. Mire vágyunk? Arra, hogy a társunk támogasson, büszke legyen ránk, elismerje az erőfeszítéseinket, meg hogy egyszerűen csak velünk legyen. Ez a vágyódás és a kapcsolatra való igény általában az Istennel való kapcsolatból ered, és legalább annyira abból, ahogyan ő vágyik a velünk való kapcsolatra, mint fordítva.

Judi: Úgy látom, hogy ma sokak számára nehézséget jelent hosszú távra elköteleződni, mert sokkal változékonyabb lett az életünk. De talán segíthet, ha – az anonim alkoholistákhoz hasonlóan, akik mindennap újrakezdik a tiszta életet, vállalják az erőfeszítést – újra és újra azt mondjuk a társunknak: „Ma melletted akarok dönteni!” 

Imre: „És ezt holnap is megteszem!” – tesszük hozzá.

– A házasság korábban a beérkezés szimbóluma volt, afféle mindent begyógyító elixír, a megoldás, a biztos háttér, bázis, erőközpont; a hely, ahol egészen, kendőzetlenül önmagam lehetek, ahol olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. A legstabilabb intézmény, amely megtartja a tagjait, és energiát ad a kinti küzdelmekhez. A menedék, ahol mindig kapok, a kifogyhatatlan forrás, amiből mindig meríthetek. Mára ehhez képest probléma lett belőle. Mi vezetett ide?

Imre: Ez ügyben a kötődési szükségletünkhöz szeretnék visszatérni. Tapasztalatom szerint ez olyan erő, amely erősebb a morálnál és a józan észnél is. Mindannyian biztonságos menedékre vágyunk, ahol önmagunk lehetünk, és erre a házasság az egyik lehetséges válasz. Annyira vágyunk az érzelmi közelségre, hogy ha ez megszűnik egy házasságban, az pokollá teheti az együttélést. Rosszabb még annál is, mint ha egyedül maradnék. A fájdalom annyira heves, hogy sokan a válást tartják az egyetlen menekülőútnak. Ilyenkor az a hit, hogy lehetséges a kapcsolat megújítása – bár sok energiát és általában szakszerű segítséget is igényel – sokat segít. Egy barátom szokta mondani: „Tudod, én valójában háromszor nősültem a házasságunk alatt. De mindig a feleségemet vettem el újra.”

Judi: Nem hiszem, hogy a házasság devalválódott volna. Inkább a kudarctól való félelem okozza, hogy sokan félnek tőle. Például olyan gyerekek, akiknek elváltak a szüleik, és ezáltal úgy megsebződtek, hogy el sem mernek kezdeni bízni a házasság erejében. Azt pedig, aki belevág, esetleg gúnyolják. Több együtt élő, de össze nem házasodott pár egyik tagja vallotta már be, hogy ő szívesen házasodott volna, csak a társa nem akarta.

Imre: A házasság hetében azért mondjuk el azt is, hogy már a megújulás jelei is észlelhetők. Az egyik ilyen jel, hogy a kapcsolat fontosabb lett, mint a hagyományos, női és férfi szerepekhez való ragaszkodás. Rugalmasabbakká váltunk.

– Egy elvált ismerősöm szerint a házasság egyik nagy problémája a társunkért érzett hála megfogyatkozása az idők folyamán, párhuzamosan az elvárásaink erősödésével és az elégedetlenségünk fokozódásával. A társunk azzá a személlyé válik, akivel elégedetlenek vagyunk, mert elmarad az ideáltól, amit elképzeltünk magunknak, amire szerintünk szükségünk lenne. De hogyan érezhetne másképp, aki egy idő után ilyennek látja a feleségét vagy a férjét? Adjon le az igényeiből? Próbálja a másikat megváltoztatni? Esetleg magát hibáztassa, hogy rosszul választott? 

Imre: Sue Johnson szerint három, pánikreakciószerű „ördögi tánc”, párbeszéd van, amibe kapcsolati nehézség, zavar és vészhelyzet esetén gyakran öntudatlanul belecsúszunk. Az első a hibáztatás, a „Nekem azért rossz, mert te ilyen vagy!”. A másik az üldözés és a menekülés. Az egyik fél, az üldöző szemrehányásokat tesz, a másik erre menekülőre fogja, mondván: „Ha ilyen a kapcsolat, én inkább nem kérek belőle.” És elmegy dolgozni, sörözni a haverokkal vagy a fészerbe barkácsolni.

Judi: De ezzel is a kapcsolatot próbálja védeni, mert fél az összeveszéstől, a kiabálástól, vagy attól, amit ő vágna a másik fejéhez. 

Imre: A harmadik ilyen ördögi tánc a fásultság, a csend: az üldöző már elfáradt, a menekülőnek pedig sikerült végleg elmenekülnie. A feladat az, hogy kilépjünk ezekből az ördögi körökből.

Judi: Említette az elégedetlenséget. A kapcsolat kezdetén a szeretettség miatti öröm dominál. Ekkor talán olyat is belelátunk a másikba, ami nincs meg benne, és abban is bízunk, hogy mivel előttünk az egész élet, még rengeteget változhat az előnyére. De aztán – sokszor az életközepi válsághoz kapcsolódva – egyszer csak rájövünk, hogy nem, már nem fog változni.

Imre: Gyakran előfordul, hogy valójában magammal is elégedetlen vagyok, csak könnyebb a másikat hibáztatnom – és már el is indult az ördögi kör.

Judi: A kapcsolaton dolgozni kell. Terápiával vagy anélkül, fontos arra törekedni, hogy igazán meghalljam a másikat, és megértsem, mit akar mondani. A másik megváltozásának követelése helyett pedig meg kell tanulnom kifejezni, hogy nekem mire van igényem, de közben meg kell hagynom az ő szabadságát is.

Imre: Mert más azt mondani: „Ha megváltozol, szeretni foglak”, mint azt: „Elfogadlak így, ezért akár változhatsz is.” Isten is elfogad bennünket úgy, ahogy vagyunk, ez lehet az alapja a mi elfogadásunknak is. 

– Pál Feri bon mot-ja szerint a házasságokat nem a problémák, hanem a megoldásukra tett kísérletek szokták tönkretenni. Hogyan eszelhetünk ki jobb megoldási kísérleteket? Vagy jobb tűrni?

Imre: Más a problémaközpontú, és más a közelséget újra meg újra létrehozó hozzáállás. Az a dolgunk, hogy a kapcsolatot fejlesszük, nem az, hogy a problémákat megoldjuk. Ez művészet, amelyet gyakorolni kell.

Judi: Nem problémáink vannak, hanem sebeink, amelyek gyógyítgatásra szorulnak, gyógyítóra várnak.

– Mi a házasság célja? Volt, aki egy válság átvészelése után azt mondta, hogy gyermekek felnevelésére kötött szövetségként kell felfogni. De mi lesz, ha ők már felnőttek? Mi legyen a két fél közös célja, és lehetnek-e saját céljaik is?

Imre: A házasság célja a kötődés a másikhoz, aki mellett végérvényesen elköteleződünk. Bepakolunk a hátizsákba, azzal a szándékkal, hogy együtt fogjuk járni az élet útját. Hegyre fel, hegyről le, néha kibicsakló lábbal, de nem hagyjuk ott egymást, és soha nem akarunk ketten háromfelé indulni. A célunk az, hogy együtt eljussunk a Jóistenhez.

Judi: Nem jó az embernek egyedül. Legmélyebb vágyunk a kapcsolat. Azoké is, akik nem élnek házasságban. Isten kapcsolatra teremtett bennünket, végső soron a vele való kapcsolatra.

Mindkét félnek lehetnek saját céljai, de fontos tekintettel lenniük arra, milyen hatással vannak ezek a másikra, milyen áldozatot várok és várhatok el tőle a saját céljaim érdekében.  Jó az, ha ezeket a terveket párbeszédben sikerül egyeztetni, figyelve az egyensúlyra.

– Nem fából vaskarika a párterápia? Karinthy Ferenc Gőz című darabjában van egy vészjelző gomb, amelyet akkor kell megnyomni a gőzfürdőben, amikor valaki annyira már rosszul van, hogy nem tud kivánszorogni, de annyira még jól, hogy a gombig elmászik. Vagyis csak egy szűk határesetben használható sikerrel. Nem ilyesmi a párterápia is?

Imre: Tágítanám a kört. Nemcsak terápia, hanem sok egyéb kapcsolaterősítő, házassággondozó program van még, amelyre el lehet menni, ha szükségét érzi egy pár. És szép a kép: akkor menjünk, amikor még jártányi erőnk van. 

Judi: Vagy kicsit előbb. Keresztény házaspárok számára különösen sok lehetőség kínálkozik. A lelkiségi mozgalmakhoz, családközösségekhez tartozás például folyamatos támogatást jelenthet. Azt se féljünk kimondani, hogy párként is szükségünk lehet olyan kísérőre, mint amilyen például az egyéni lelkivezető.

– Mit tekintsünk problémának egy házasságban? Mi segít felismerni ezt? Milyen jelzéseket adjunk a párunknak, és milyeneket – ha egyáltalán – a környezetünknek? Panaszkodjunk vagy titkolózzunk? És ha panaszkodunk, tanácsot kérünk, kihez forduljunk? Beavassuk-e a rokonokat, a barátokat?

Judi: Jó volna, ha minden házasságban kezdettől meglenne a helye és a kultúrája a nehézségekről való beszélgetésnek, ami persze nem veszekedést jelent. Volt, hogy valaki azt mondta nekem: „Én már 13 éve mindig csak nyelek ebben a házasságban.” A hosszú évek ki nem mondott gondjai veszélybe sodorhatják a kapcsolatot. 

Imre: Ma már növekszik annak az elfogadottsága, ha valaki szakemberhez fordul párkapcsolati nehézség, elakadás esetén. Egy férfias példával élve: régebben a Trabantot, a Zsigulit, a Wartburgot sokan otthon, a garázsban szerelték. Ma egy modern autóval eszünkbe sem jut ezt tenni: ha valami elromlik benne, elvisszük a szakszervizbe. Ma már a házasság, a párkapcsolat esetében is fordulhatunk szakemberekhez, akik nem fognak egyikünk vagy másikunk pártjára állni, hanem a kapcsolatért vállalnak felelősséget, és abban segítenek, hogy ki tudjunk szállni az ördögi köreinkből. 

Judi: Természetes, hogy ha baj van, először senki nem terapeutához rohan, hanem a környezetében keres meghallgatást. Ez nagy felelősséget ró arra, akihez fordul. Mindannyian igyekezhetünk, hogy ilyen esetben jó segítőként lehessünk a rokonunk, a barátunk mellett, és abban erősítsük, hogy meg tudja találni a saját megoldását. 

– Mi a helyzet, ha a párom nem látja be, hogy terápiára vagy más segítségre lenne szükségünk?

Judi: Egyedül is el lehet menni, az is segíteni fog. Mert fontos, hogy a fájdalmunkat ki tudjuk fejezni, és ha én erősödöm, az visszahat a kapcsolatra is.

– És ha csak a másik kedvéért vállalja a házastárs a párterápiát, de ő nem hisz benne?

Imre: Az aszimmetria ilyen vonatkozásban szinte természetes. Ha valaki a másik kedvéért vállalja a terápiát, az nem baj, mert ezzel már kifejezi, hogy fontos számára a másik és a kapcsolat. 

A Niagara-vízesés fölött van egy tábla Point of no return felirattal. Ez az a pont, ahonnét már nincs visszatérés. A tábla egy veszélyesnek még egyáltalán nem tűnő helyen figyelmeztet, hogy ha továbbmész, lezuhansz. Minden párnak érdemes nagyon figyelnie, hogy még a tábla előtt irányt tudjon változtatni.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. február 16-i számában jelent meg.