„Megáldott, kérte rám Isten védőpajzsát” – Ekker Léna, a magyar műkorcsolya reménysége

Megélt nehézségeket, mellőzöttséget, ami minden magyar műkorcsolyázót érintett. De motivált és előre tekint. Hite, istenkapcsolata erősíti meg ebben. Ekker Lénával beszélgettünk.

– Közel egy hónapja, hogy versenyeztél a kangvoni téli ifjúsági olimpián. Azt írták rólad, hogy „pillanatok alatt beloptad magad a nézők szívébe, szinte ragyogtál a jégen, a közönség kedvence voltál”. A záróünnepségen te vihetted a magyar zászlót. Hogyan élted meg mindezt? 

– Nagyon boldog voltam. Régen nem élveztem már versenyt ennyire. Ahogy kimentem a jégre, és láttam, hogy a lelátó szinte teljesen megtelt, hatalmas motivációt éreztem. Szeretek sok ember előtt korcsolyázni, és most először vettem részt ilyen nagy versenyen. Minden negatív érzést ki tudtam zárni. Amikor az ugrásokat és a forgásokat megcsináltam, az olyan érzés volt mintha álmodnék. Nagyon szeretem a magyar zászlót, és most én vihettem. Óriási megtiszteltetés volt. A Magyar Olimpiai Bizottság kért fel, mondván, a teljesítményem alapján rám esett a választás. Erős volt a mezőny, számomra eddig a legerősebb.

Az volt a célom, hogy megmutassam, nekem igenis helyem van egy olyan nagy versenyen, mint az ifjúsági olimpia. A tizennegyedik helyen végeztem.

– Sajtóhírek szerint nehéz időszak van mögötted.

– Valóban, de nemcsak mögöttem.  Az elmúlt két szezonban sok nehézségen mentem keresztül a magyar sporttársaimmal együtt, mivel a korábbi ágazati vezetés külföldi sportolókat helyezett előtérbe. Én magam is elvesztettem a reményt, a versenyeken olyan hibákat vétettem, amiket korábban soha. Például az egyik Grand Prix-n a lépéssorban kicsúszott a lábam, pedig így sosem hibázom. Tavaly májusban a junior világbajnokságon egyetlen, hazánkban született sportoló sem versenyzett a magyar válogatottban, hanem egy másfél éve magyar állampolgárságot kapott orosz lány indult. Ő most is Moszkvában él, a világ egyik legjobb jégakadémiáján készül. Ez nagyjából behozhatatlan előnyt jelent velünk, magyar műkorcsolyázókkal szemben. Ezért én is tele voltam negativitással. Semmiben nem találtam a motiváló erőt, azt mondhatom, elvesztem. Szerencsére az új ágazati vezetéstől én is kaptam esélyt, új reményt. Nagyon nagy öröm volt, hogy indulhattam az ifjúsági olimpián, és végül vihettem is a magyar zászlót.

Amikor nagyon magam alatt voltam, még tavaly ősszel, édesanyám elvitt Máriaremetére, ahol Fábry Kornél püspök imádkozott Magyarországért és a békéért. Akkor azon a ponton voltam, hogy én is elmegyek Magyarországról, mint sok sportbarátom, mert úgy éreztem, itthon nincs ránk szükség. Aztán beszélgettem Kornél atyával. Ő hozott vissza.

Megáldott, kérte rám Isten védőpajzsát. Kaptam egy Szent Benedek-medált. Kérte, imádkozzak azokért, akik ellenem vannak.

Nehéz volt, hiszen sok bántást kaptam. De amikor kimondtam, hogy megbocsátok azoknak, akik vétkeztek ellenem, utána boldognak éreztem magam. 

– Változott a helyzeted? 

– Igen. És magam is változtam. Mosolyogva tudok odalépni a társaimhoz akkor is, ha ők nem viszonozzák ezt. Elkezdtem kimászni a gödörből, és kezdtek jól menni a dolgaim is. Motivált lettem, olyan belső hajtóerő működött bennem, amit már régóta nem éreztem. Lett egy jó versenyem, majd több sikeres szereplés követte ezt.

Sokat jelent nekem a medál, amit kaptam. Sokszor csak fogom a kezemben, nem akarom letenni.

Megmutattam apukámnak, aztán leraktam valahova, és nem találtam. Elkeseredtem. Úgy éreztem, mintha az ördög nem akarná, hogy boldog legyek. Ideges voltam, egy héten át nem találtam. Aztán azt mondtam: boldog szeretnék lenni, meg kell találnom. Egy perccel később éreztem, hova kell nyúlnom, és megtaláltam.

– Iskolát váltottál, és most Norvégiában edzel.

– Igen, szeptembertől a Kolping Katolikus Iskolába járok. Az is egy csoda volt számomra, hogy odakerültem. Áldás, hogy ott vagyok. Ez a harmadik iskolám, azért kellett váltanom, mert nem volt helyem a régiben. Kiközösítettek, mivel sokat hiányoztam a sport miatt. A mostani osztályom a legjobb közösség, amiben valaha is voltam. Mindenki szeret, nincs klikkesedés. Van barátnőm, akiért nagyon hálás vagyok. Januártól Norvégiában készülök a versenyekre, egyéni tanrenddel folytatom a tanulást, vizsgázni fogok hazajönni. Addig online kapcsolatban leszünk. Norvégiában csak edzek, nem fogok norvég színekben versenyezni.

– Miért Norvégiára esett a választás? Mit ad neked?

– Ott megkapom azt, ami a tehetségemhez illő, ami tovább tud vinni. Már erre az olimpiára is ott készültem az utolsó hónapban, Magyar Márk és Ivana Reitmayer edz engem.

Naponta két óra száraz és három jeges edzés van, mellette még balett is. A jégen heti hatszor edzünk, szárazon a pihenőnapon is.

Ez főként ugrástechnika és erősítés, has, hát, láb, minden. Így fejlesztjük az ugrások kivitelezését, és így lesz megfelelő fizikai erőnlétem. Fontos az állóképességem fejlesztése, futás, ugrálókötél… Étkezni mértékkel lehet, tartanom kell a súlyomat. Pihenésként olvasni szeretek. Ha van pár percem, különösen, ha nehéz napom van, olvasok a Bibliából. Szerencsére jó a közösség Norvégiában.

– Mikor kezdted a korcsolyát?

– Kisgyerekként, hatévesen. A nagymamám hatására próbáltam ki magam. Rövid idő után azzal biztattak az edzők, hogy van érzékem ehhez. Soha nem akartam más sportot, meg sem fordult más a fejemben. 

– Mi ad neked motivációt ahhoz, hogy ennyi energiát tegyél bele a korcsolyázásba? 

– Például egy olyan verseny, amilyenen most voltam. Úgy jöttem haza, olyan motivált vagyok, hogy bármit megtennék a sikerért. Szeretem az ugrásokat, a forgásokat. Már vannak tripláim, és néhányszor a négyfordulatost is kipróbáltam. Nem akarták elhinni, hogy elsőre így megugrottam.

Az olimpián megismerkedtem egy amerikai lánnyal, kiderült, ő is vallásos. Olyan jó volt Istenről beszélgetni egymással. Ott is velem volt a Biblia, és a versenyszámom előtt is olvastam belőle. 

– Milyen lemondásokkal jár a korcsolya?

– Nekem a korcsolya az életem. Az ifjúsági olimpián tudtam, bizonyítanom kell, hogy méltó vagyok a szövetség bizalmára. Úgy nézek rá a mostani életemre, hogy kaptam egy esélyt, hogy fejlesszem magam. Amiről most fájdalmas lemondanom, az az osztályom a Kolpingban. Nehéz az elszakadás a családomtól is, a szüleimtől, testvéremtől, barátaimtól, a kutyánktól, a macskánktól, és Magyarországtól, hiszen itt nőttem fel, itt van az egész életem.

Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a műkorcsolyázást körülbelül huszonöt éves korig bírja az ember fizikailag, főként a láb- és a hátsérülések miatt.

Most télen megadatott, hogy a Diótörő jégrevüben szólószerepet kaptam, és trióban is szerepeltem. Ha befejezem a versenyzést, abban gondolkodom, revüben folytatom majd.

– Volt már sérülésed?

– Volt már agyrázkódásom, fordult ki a bokám, legutóbb nagyon bedagadt a térdem egy eséstől. Azt már gyerekként elfogadtam, hogy az esés a korcsolyázás velejárója.

Nagymamám, aki szintén korcsolyázott, azt mondta: a jég csúszik, ha elesel, fel kell állni. Azzal biztatott, akkor tanulok meg igazán ugrani, ha elesek, és képes vagyok nagyon gyorsan felállni.

Az edző is azt mondja, inkább essek el teljesen kiforogva az ugrást, mint hogy hiányosan álljak bele. Nem félek esni. De be kell vallanom, vannak nagyon fájdalmas esések, néhányszor azt érzem, hogy ez már kicsit sok. 

– Mi az álmod? 

– Szeretnék világszintű korcsolyázó lenni, eljutni az Európa-bajnokságig, részt venni a felnőtt téli olimpián. Tizenhét évesen kerülök át a felnőtt kategóriába. Addig szeretném felépíteni a nevemet, hogy a pontozóbírók megismerjenek. Most már minden erőmmel ez a vágyam. A legjobbat akarom nyújtani.

Fotó: Merényi Zita; Az olimpián készült felvételek: MOB-Média/Szalmás Péter

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.