„A mélységből kiáltok, Uram, hozzád!” – Richard Wurmbrand Beszédek a magánzárkában című könyvéről

De mégsem hazudik. Sőt, a valóságról beszél, arról, amit ő annak lát, amit annak vél. Ám ha a téma igazán komoly és mély, ez sem elég. Ha a lényegről szeretnénk közölni valamit, meg kell találnunk azt az egzisztenciális pontot, ahol megvethetjük a lábunkat. Ha innen szólunk, szavaink még akkor is hitelesek lesznek, ha tévedünk. Isten szeretetéről, Krisztus kínhaláláról vagy általában az emberi szenvedésről sokan beszélnek úgy, hogy nincsenek benne abban, amit mondanak. Érezni a távolságot közöttük és szavaik között. Ha nem így lenne, sokszor nem is tudnák folytatni. Mi pedig nem lennénk képesek megrendülés nélkül hallgatni…

Richard Wurmbrand (Nicolai Ionescu, 1909–2001) Romániában szolgáló evangélikus lelkész tizennégy évi kommunista fogságból három évet magánzárkában, kilenc méterrel a föld alatt töltött, ahol szinte semmit nem hallott, semmit nem látott. Nem volt nála sem a Biblia, sem más könyv, mint ahogy papír és írószer sem. Ennek ellenére – fejben – prédikációkat gondolt ki, melyeknek a főbb egységeit rímekbe szedve betanulta. A Beszédek a magánzárkában című kötetben ezeket olvashatjuk.

Wurmbrand soha nem tudott teljesen kiszabadulni a börtönből: bár elhagyta a magánzárkát, az nem hagyta el őt, valódi lénye ugyanis lent maradt a mélyben. A szörnyű körülmények kivételes lelkiállapotokat szültek: sokszor került közel a megőrüléshez. Ám amikor úgy érezte, mégis képes megőrizni az ép eszét, rádöbbent, nincs egyedül, rajta kívül ott van Isten is.

A vallatás este tízkor kezdődik. A rabok jelekkel figyelmeztetik egymást, hogy fel tudjanak készülni rá. Wurmbrand lelkiismeret-vizsgálatot tart – erre egy jezsuita pap tanította meg –, ám úgy érzi, „a lelkiismeret mindig bűnösnek találja az embert”. Elmélkedéseiben gyakran eltér a hagyományos megközelítésektől. Úgy látja, „a tízparancsolat sem igazságos”, hiszen hogyan tisztelhetné valaki részeges és erőszakos apját, hogyan tarthatná be a „ne ölj” parancsát, ha védekeznie kell? „Ne lopj, ne hazudj!” – olvassuk a parancsolatokat, de ő bizony szívesen elcsenne egy kis kenyeret, ha lenne rá lehetősége, ráadásul szüntelenül hazudik is a vallatóinak, hiszen nem akar másokat veszélybe sodorni. A bibliai menedékvárossal kapcsolatban megjegyzi: „függhet-e a megigazulás a fürgeségtől?” „A törvény azt hiszi, mindenki egyforma képességű.” Csak Krisztus lát minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk.

A feladat valamivé, önmagunkká válni. Sőt, ennél is több, mert még itt, a börtönben is meg kell próbálni Krisztushoz téríteni egy lelket. Talán az egyik őrt vagy a kínvallatót. Kivezetni őt „a pokolból”, ami itt kettős értelmű: ateista kínzói önmaguk poklában senyvednek, ráadásul a börtön számukra is egyfajta pokol. Wurmbrand mindent le akar rombolni magában, ami „ellenáll a Megfeszítettnek”. Sajátos következtetésre jut, amikor azt írja: „A zsarnokok elleni véres harc és a könyörületesség tulajdonképpen egyazon cél különböző eszközei.” A kommunizmus ellen küzdők nem vétkesek, nem lehetnek vétkesek Isten szemében.

Sokszor üvölt kínjában, ezért kényszerzubbonyba kötözik. Ilyenkor, ingerek hiányában, valamiképp már csak a lelke létezik. „A megbánás – írja – nem a lélek tartalmának megváltoztatása, magának a léleknek kell átalakulnia.” Templommá kell formálódni, a megtestesült szeretetté. A kommunizmus egy ideál leple alatt végrehajtott tömegméretű bűncselekmény, ez mára már nyilvánvaló. De akármennyire is elképzelhetetlen, még „a kommunista kínzókat is szeretni kell”.

Azért, hogy ne üvöltözhessen, betömik a száját. Wurmbrand szerint azonban a kommunisták szája is be van tömve, hiszen nem mondhatják ki, amit gondolnak. Ebben az állapotban válik egyértelművé a szavak hiábavalósága. Azért imádkozik, hogy megszabaduljon önmagától, a kényszerű csend pedig segít neki ebben. Az ember saját akarata lényegtelen, mint ahogyan az is, amit ebből az indíttatásból tesz. Amúgy is, „a tevékeny ember keze mindig üres marad”.

Bekötik a szemét, hogy ne lássa, ki üti. Mint Jézusnál. A lába teljesen szétroncsolódott, annyit verték. „Vajon Jézus megmosná most a lábam?” – morfondírozik. Fogja magát, és jéghideg vízben megmossa a saját lábát. Jézus nevében. Mi van, ha a kínzások miatt elveszíti a hitét? – kérdezi  kétségbeesve önmagától. A verést, a testi szenvedést nem lehet kibírni a végtelenségig. Végül arra jut, hogy „egykori hite már elégséges”.

A rabságban a múlt elkövetett bűnei is új megvilágításba kerülnek. Eltűnik minden képmutatás, minden pőre, tiszta és átvilágított lesz. Kereszténynek lenni annyi – mint Szent Pál mondja –, hogy teljesen eggyé válunk Krisztussal. Így lesz a rab börtönből felhangzó sikolyából Krisztus kiáltása. A kétségbeesés ideje valójában áldás: megláthatjuk, milyen szörnyű lenne minden Isten nélkül.

De mit jelent az, hogy Isten van? Kilenc méterrel a föld alatt, a sötét cellában világossá válik, hogy a Róla tett minden kijelentés torz és pontatlan. Wurmbrand egyszer kifejtette a rendszeres teológia Szentírással kapcsolatos megállapításait egy orosz papnak, aki állítása szerint nem szokott a Bibliával foglalkozni. Hogyan képes valaki ilyen rendszerezett gondolatok kifejtésére, aki a keresztet hordozza? – kérdezte a másik. Beszélhetünk-e akadémikus hozzáállással Krisztusról? – teszi fel a kérdést valahol Kierkegaard. A magánzárka tér és idő nélküli világában az örökkévalóság válik érzékelhetővé.

Wurmbrand azért nem tagadja meg Istent, mert ezzel tartozik a fogvatartóinak, hiszen a hívő ember puszta létezése egyszerre kihívás és lehetőség számukra. Van azonban egy dilemma, mely sokszor nyugtalanítja: Vajon a nyugati keresztények miért nem tesznek semmit a romániai kommunisták börtönében senyvedőkért? „Mert őrültség lenne” – válaszol saját magának. De hiszen a hit már önmagában őrültség! Ám nyugati testvérei még a közöny iránt is közömbösek. És ugyan mit tehet Isten, ha minden munkatársa cserbenhagyta? A sötétben, a hidegben, az elhagyatottságban Wurmbrand abban reménykedik, hogy sebeit – mint a feltámadt Jézus – talán egyszer majd megmutathatja nekik.

„Nyugati testvéreim, mentsetek meg minket!”

Fotó: Koinónia Kiadó

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. július 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.