„Mi leszünk az élő kövek” – Az Új Város magazin törökországi interjúja

Dlabig Ágnes İskenderunban, azaz a Nagy Sándor alapította Alexandretta városában lakik. A római katolikus anatóliai egyházmegye, pontosabban az anatóliai apostoli vikariátus püspökségén él immár másfél éve, ahol a helyi keresztényekért dolgozik Antuan Ilgit jezsuita pappal együtt – főként a fiatalokért és gyerekekért. Korábban, 2014 és 2017 között is lakott már Törökországban, az isztambuli Fokoláre közösségben, így a török nyelvet és a népet igen jól ismeri. „Ágival többször találkoztam, legutóbb két és fél évvel ezelőtt néhány hónapig egy kisközösséghez tartoztunk – írta a telefonos interjút készítő Prokopp Katalin. – Sokszor rácsodálkoztam praktikus, mások szükségleteit észrevevő és azokat szerényen szolgáló személyiségére. Így nem lepett meg, hogy Antuan atya, aki közösségi oldalán február 6. óta rendszeresen beszámol a helyzetről, tegnap egyik bejegyzésében így írt róla: »…Aztán mindig jelen van Ági, egy fokolarina, aki úgy dolgozik, mint egy hangya, mindenkihez van egy vigasztaló szava«.”

– Nagyon köszönjük, hogy időt szakítottál az interjúra.

– Most van időm, a többiek ebédelnek, és az órákig is eltart.

– Mennyire érintett titeket a földrengés?

– Az anatóliai vikariátus területe több mint a fele Törökországnak. A földrengés a mi egyházmegyénkben történt, és az epicentrum is közel van hozzánk. A hírekből mindenki láthatja, hogy milyen hatalmas tragédia történt. Rengetegen meghaltak, itt már azt mondják, több mint negyvenezer halott lesz, mire az embereket és a holttesteket kiszabadítják a romok alól.

Az első napokban még a híreket sem láttuk, mert itt nem volt internet. A messzebbről jöttektől tudtuk meg, hogy legalább kétszáz emeletes ház teljesen összedőlt. Az egyik kórház is leomlott, maga alá temetve orvosokat, ápolókat, betegeket.

– Hogy éltétek át az első földrengést?

– Hétfő hajnalban itt, helyi idő szerint 4 óra 15 perckor több mint 100 másodpercen át folyamatosan remegett a föld. Hála Istennek a mi házunk, a püspökség hatalmas épülete jól bírta. Az első gondolatommal a Szűzanyához fordultam, az életemet az ő kezébe helyeztem, és elimádkoztam egy Üdvözlégyet. Összeszedtem néhány dolgot a szobából, és amikor kiléptem a folyosóra, már a többiek is ott voltak, lementünk a lépcsőn, ki a kertbe. Mivel a házunk erős, csak akkor értettük meg, milyen hatalmas tragédia történt, amikor 15 percen belül érkezni kezdtek az itt dolgozó és közelben lakó emberek.

– Nagyon hideg volt az éjszaka?

– Aznap még nem annyira. De elkezdett esni az eső, úgyhogy világvége hangulat volt. A következő napokban lehűlt a levegő – tengerparti város lévén 0 fok alá soha nem süllyed a hőmérséklet, de ma éjjel 2 fok volt. Visszatérve a kérdésedhez, az első éjszaka, talán a földrengés után félórával elindultunk át a folyosón, ami a székesegyházba visz. Ott mindig nyitva van az ajtó, odaérünk, és látjuk, hogy volt, nincs templom.

Az iskenderuni Angyali üdvözlet székesegyház február 6-ra virradó reggel
(Fotó: facebook.com/ilgitsj)

Hihetetlen látvány volt. Nem is hallottuk a robajt, ahogy összedőlt. El sem tudtuk volna képzelni, hogy ilyen megtörténhet. A templom romokban, de a Szűzanya- és a Szent Antal-szobor ott állt a helyén.

A székesegyházból megmaradt Mária-szobor és egy mozaik, amely kidőlt az utcára
(Fotó: facebook.com/ilgitsj)

Ekkor döbbentünk rá, hogy – te jó ég! – akkor a házak is, és sok minden összedőlhetett. Reggel az első dolgunk az volt, hogy megpróbáltuk elérni a plébániánk tagjait, a fiatalokat, akik ide járnak. Ez egy kicsi keresztény közösség, a katolikusokon kívül kapcsolatban vagyunk az ortodoxokkal, az örményekkel és a protestánsokkal is, sőt a templomi ügyelet kapcsán muzulmán barátaink is vannak. Hála Istennek a közösségünkből mindenki életben maradt, de a rokonaik között vannak halottak és olyanok, akiket még nem találtak meg. Viszont a protestáns lelkész és családja, felesége és nyolcéves kisfia meghalt.

A városban majdnem minden templom összedőlt: a székesegyház, az ortodox templom és a csodaszép szír katolikus templom is. A melkiták által épített 19. századi, jelenleg görögkatolikus templom – itt szoktam ügyeletet tartani – áll, de életveszélyes állapotban van, a falon olyan repedésekkel, hogy ha lesz még egy kis földmozgás, összedőlhet. Csak az örmény templom maradt meg, ahol nemrégiben a keresztény egységért (tartott – a szerk.) imahéten az imaestünket megrendeztük. Ó, az milyen szép volt!

Közös ima idén január 5-én a keresztények egységéért az örmény apostoli egyház templomában (Fotó: facebook.com/agi.dlabig)

– Ennyire élő a kapcsolat a különböző felekezetű keresztények között?

– Igen, mert kevesen vagyunk. Otthon vagyunk egymás családjaival, templomában, liturgiáján. Ez nem egy hivatalos egységtörekvés, hanem tényleg egy nagy család vagyunk.

– A második földrengést mennyire éreztétek meg?

– A hajnalit követően egész nap voltak kisebb rezgések, és dél, fél 1 körül volt egy újabb nagyobb, amitől persze mindenki nagyon megijedt. Utána az éjszakát körülbelül hetvenen töltöttük együtt a Karitász étkezőjében, ami kevésbé veszélyes, mert még ha össze is dőlne, fából van, fatetővel, és közvetlenül a kertre nyílik.

Az étkező, ahol a közösség és a rászorulók négy napja együtt vannak, sírnak, vigasztalnak, főznek, esznek… (Fotó: facebook.com/ilgitsj)

Kemény este volt, gondolom, szinte senki nem tudott aludni. Gyertyák égtek, hogy ne legyünk teljesen sötétben. Néhány ismerőssel különösen szép volt, szinte versenyeztünk a szeretetben egymással. Mentünk az embereket betakarni, persze nem volt elég takaró, úgyhogy hárman-négyen takaróztunk egy pokróccal. De ami már a romos templomot látva szöget ütött a fejembe, és ebben a „szeretet-versenyben”, és aztán a következő napokban is vissza-visszatért:

Ezek csak kövek, a templom mi vagyunk, az Egyház mi vagyunk. Mi vagyunk az élő kövek, ennek kell megmaradnia.

Ennek az élő Egyháznak kell mindig nyitottnak lennie, hogy befogadjon mindenkit, segítsen mindenkinek, szeretetet tudjon adni mindenkinek.

– Milyen a jelenlegi helyzet?

– Hála Istennek most nem esik, süt a nap, ez a mentési munkálatoknak is kedvez. Hétfő óta nincs se áram, se fűtés az egész városban. A vezetékes gázt elfelejthetjük legalább két évre, mert a földben a vezetékek mind összetörtek. Az áram ugyan a város néhány részén visszajött, nálunk még nincs, és nehéz lesz megoldani a problémát. Tegnap óta naponta egy, maximum két órára be tudunk kapcsolni egy generátort. Most sikerült hosszabbítóval egy másik épülettől egy kis áramot hozni, ezzel legalább a telefonjainkat fel tudjuk tölteni. Ma reggelig a vizet is az utcáról hoztuk, amivel legalább a mosdót ki tudtuk egy kicsit takarítani, mert ugye elég sokan jönnek ide. Ez az a víz, ami a csövekből tört fel. Kissé a tenger is kiáradt a cunami miatt, de nem vészesen.

İskenderun a földrengés után (Fotó: facebook.com/ilgitsj)

A 450 ezer, majd’ félmillió lakosú város vezetése a lehetőségekhez mérten nagyon jól szervezi az ellátmányozást. De a prioritás, amíg ilyen sokan vannak a romok alatt, hogy a szakemberek a bennragadt embereket kimentsék. Ma reggel mondta nekem valaki, aki Isztambulból érkezett, hogy még most is hallani hangokat a romok alól, úgyhogy vannak még túlélők. Rengeteg a halott, kevés a fehér lepel, amit a muzulmánok a halottaik letakarásához használnak, és az sem megoldott, hogy hova fogják őket eltemetni. Most már arra is oda kell figyelnünk, hogy a fáradtság kezd erőt venni néhányakon. Ugyanabban a ruhában vagyunk, nincs víz, sokan még haza sem mentek a történtek óta, mert félnek. Egyébként az egész városban senki nem alszik a lakásokban, mindenki kint alszik az autókban, vagy egy parkban, ahol sátrakat állítottak, és melegedő helyeket, ahol ételt osztanak. Állítólag lehet, hogy lesznek még utórezgések, és talán egy erős is.

– Hogy zajlik az élet a püspökségnél?

– Negyvenöten vagyunk általában az étkezésekre és éjszakára, de a kertben és az autókban is alszanak a környező parkolókban. Változik a csoport, mert akinek vannak rokonai Isztambulban, Ankarában, olyan helyeken, amit nem érintett a földrengés, elutazik. A buszok járnak, és bizonyos városokból, például Gaziantepból, ami még közelebb volt az epicentrumhoz, ingyen repülőkkel viszik az embereket Isztambulba.

Sok segély érkezik ide, rengeteg kamionnal Mersinből és az egész országból, sőt más országokból is. Ennek köszönhetően most már ételt és ivóvizet is kaptunk. Ma egy kis kamionnal hoztak vizet, ami a mosdókhoz használható, de arról szó sincs, hogy lezuhanyozzunk vagy mosakodjunk. Mivel mi keresztény kisebbség vagyunk egy muzulmán országban, különös figyelmet fordítunk arra, hogy a polgármesteri hivatallal egyeztessünk. Felajánlottuk a segítségünket, és arra kértek, főzzünk az otthon nélkül maradottaknak. Így mától száz emberre főzünk ebédet és vacsorát, amit elviszünk majd az önkormányzat által kijelölt helyre.

– Hogyan tudtok főzni, ha nincs gáz?

– Eddig kenyeret ettünk, de ma reggel hoztak gázpalackokat, úgyhogy azzal főztünk levest, és mivel egy órára bekapcsoltuk az áramot, a sütőbe is betettünk ezt-azt, egyszerű ételeket, például szendvicseket készítettünk. Mindenki, aki itt van, besegít, összevágja a hagymát, söpröget… Természetesen csak néhány, elég idős ember ücsörög egész nap, de nagyon aranyosak. És egyébként békés légkör uralkodik közöttünk.

– Te hogy bírod lelkileg, amikor egyik ember a másik után mondja el neked a családja megrázó helyzetét?

– Hála Istennek jól. Az első éjszaka volt nehéz, mert különösen a fiatalok és a gyerekek teljesen sokkos állapotba kerültek, sírtak, iszonyatosan féltek. Akit csak tudtunk, vigasztaltunk, beszélgettünk, ki-bemászkáltunk velük… Aztán tudatosult bennünk, hogy csoda, hogy mind életben maradtunk. Mennyi ember meghalt, és a katolikus közösségből mindannyian élünk, miközben a templomaink összedőltek! Ma is a kápolnában vettünk részt misén, ami az épületünknek egy megmaradt része. Régebben ferencesek éltek itt, úgyhogy van ott egy kép Szent Ferencről, amint a dőlő templomot avagy Egyházat tartja a vállán. Antuan atya arról beszélt, hogy mi is – így, együtt – újra fogjuk építeni Isten és mindenki segítségével a templomot. De ahogy a püspökünk is mondta: ilyen nagy templomra nincs szükség.

Most talán megértjük, hogy egyházként kicsiknek kell lennünk, alázatosaknak és szolgálni, és nem nagy épületeket építeni.

Az iskenderuni ortodox templom a földrengés után (Fotó: facebook.com/ilgitsj)

Az volt még szívszorító, amikor megláttam a szír katolikus templomot és az ottani barátainkat. Akkor könnybe lábadt a szemem. Ez már sok volt, a harmadik templom, amit összedőlve láttam. Az ő közösségük olyan, mintha az enyém lenne, és pont decemberben nyitották meg újra a templomukat. Úgy volt, hogy minden hónapban jön majd Isztambulból a papjuk, és misézik. Eljött decemberben és januárban, és most már nem fog tudni jönni, legalábbis ott nem lehet misézni. De én remélem, hogy a többi egyházzal közösen ki tudja, mi fog itt megszületni, ki tudja, mit akar a Jóisten.

Itt, İskenderunban még viszonylag jó a helyzet Antióchiához (Antakya) képest, ahol az első keresztény közösség született: a város 70 százaléka megsemmisült, a segítségeket is nehezen tudják eljuttatni nekik. A katolikus templom megmaradt, mivel egy kis épület. Két ferences szerzetes él ott, immár teljesen egyedül a keresztény közösségből. Többen meghaltak, és aki tudott, elhagyta a várost. Hihetetlen, hogy ez Antióchia sorsa, ahol Szent Pál, Barnabás jártak.

Az Egyház szent helyei most romokban hevernek, remélem, hogy mi leszünk az élő kövek, akik újjá tudjuk építeni, egységben mindenkivel.

Egyszóval viszonylagos nyugalomban éljük a napjainkat. Azért is, mert időbe telik, mire az ember megérti, hogy miben tud segíteni. Hála Istennek, mindenki nagyon segítőkész. De nagyon várjuk, hogy legalább a villany visszajöjjön, reméljük, hogy egy-két héten belül meg fogják tudni javítani.

– Van még valami, amit el szeretnél mondani az olvasóinknak?

– Talán az, hogy igazán megható, hogy mennyi segítség érkezik az egész világról. És igen, kérjük az imákat, hogy ne legyen erős utórezgés, mert akkor megvan a veszélye, hogy a megmaradt, megrepedezett falú házak is megsemmisülnek.

Forrás és fotó: Új Város

Magyar Kurír