„A reményt akarjuk dalolni” – Ferenc pápa ünnepélyesen meghirdette a szentévet

Ferenc pápa az ünnepélyes vesperás keretében átadta az öt kontinens képviselőinek a Spes non confundit bullát, meghirdetve a 2025-ös szentévet, amely idén december 24-én, a vatikáni bazilika szentkapujának megnyitásával veszi kezdetét. (A húsvét utáni 40. napon ünnepli a világegyház Urunk mennybemenetelének napját, amely csütörtökre esik. Áldozócsütörtök liturgikus ünnepét hazánkban a következő vasárnapon tartjuk.)

Az alábbiakban a vesperás során elmondott teljes pápai homília fordítását közreadjuk.

Jézus öröménekek kíséretében ment föl a mennybe, ahol az Atya jobbján ül. Ő – amint az imént hallottuk – elviselte a halált, hogy mi az örök élet örökösei legyünk (vö. 1Pét 3,22 Vulg.).

Az Úr mennybemenetele tehát nem elbúcsúzás, nem elszakadás, nem tőlünk való eltávolodás, hanem küldetésének beteljesítése: Jézus azért szállt le hozzánk, hogy mi felemelkedhessünk az Atyához; leszállt, hogy felvigyen bennünket; alászállt a föld mélységeibe, hogy a Menny megnyílhasson felettünk. Legyőzte halálunkat, hogy mi életet kaphassunk, mégpedig örökre.

Ez reménységünk alapja: azáltal, hogy Krisztus fölment a mennybe, elvitte Isten szívébe várakozásokkal és kérdésekkel teli emberségünket, és „reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy követhetjük őt a mennybe, ahová mint az Egyház feje és az élet szerzője érkezett” (vö. Prefáció Urunk mennybemeneteléről).

Testvéreim, ez a meghalt és feltámadt Krisztusban gyökerező remény az, amelyet ünnepelni, befogadni és az egész világnak hirdetni akarunk a közelgő, hamarosan kezdődő szentévben.

Ez a remény nem merő optimizmus – mondhatni nem emberi optimizmus – vagy valamilyen földi biztonsághoz kötődő múló várakozás, nem, ez egy Jézusban már beteljesedett valóság, amely mindennap nekünk adatik, míg eggyé nem válunk az ő szeretetének ölelésében. A keresztény remény – írja Szent Péter – „romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökség” (1Pét 1,4). A keresztény remény fenntartja életünk útját még akkor is, amikor az gyötrelmes és fárasztó; utakat nyit előttünk a jövőbe, amikor a lemondás és a borúlátás rabságban akarna tartani bennünket; felnyitja szemünket a lehetséges jóra, amikor a rossz látszik felülkerekedni; a keresztény remény derűvel tölt el bennünket, amikor szívünket kudarc és bűn nyomasztja; új emberiségről késztet álmodni, és bátorrá tesz egy testvéri és békés világ építésében, amikor úgy tűnik, hogy nem éri meg elkötelezetten dolgozni. Ez a remény. Ezt az ajándékot adta nekünk az Úr a keresztségben.

Szeretteim, miközben az imának szentelt évvel készülünk a szentévre, emeljük szívünket Krisztushoz, hogy reménydalnokok legyünk ebben a kétségbeeséstől szenvedő civilizációban. Tetteinkkel, szavainkkal, mindennapi döntéseinkkel, a szépség és a kedvesség magjainak türelmes vetésével,

bárhol legyünk is, a reményt akarjuk dalolni, hogy dallama rezgésbe hozza az emberiség húrjait, örömöt ébresszen a szívekben, és bátorságot adjon az élet felvállalására.

Reményre ugyanis szükségünk van, mindannyiunknak szüksége van rá. A remény nem csal meg, ezt ne felejtsük el! Szüksége van rá társadalmunknak, mely gyakran elvész a puszta jelenben, és képtelen a jövőbe tekinteni; szüksége van rá korunknak, mely nemegyszer fáradtan vonszolja magát az individualizmus és a „tengődés” szürkeségében; szüksége van rá a teremtett világnak, melyet súlyosan megsebzett és elcsúfított az emberi önzés; szükségük van rá a népeknek és nemzeteknek, melyek aggódva és félelemmel telve néznek a holnap elé, miközben az igazságtalanságok arcátlanul folytatódnak, a szegényeket leselejtezik, a háborúk halált hoznak, az utolsók a lista alján maradnak, és félő, hogy a testvéri világ álma délibábnak bizonyul.

Szükségük van rá a fiataloknak, akik gyakran elveszettek, pedig teljes életre vágynak; szükségük van rá az időseknek, akiket a hatékonyság és a selejtezés kultúrája már nem tud tisztelni és meghallgatni; szükségük van rá a betegeknek és a testben-lélekben megtörteknek, akik közelségünk és gondoskodásunk révén enyhülést kaphatnak.

Továbbá, kedves testvéreim, szüksége van reményre az Egyháznak, hogy amikor a megfáradás és a gyarlóság súlyától szenved, sose felejtse el, hogy ő Krisztus menyasszonya, akit Krisztus örök és hűséges szeretettel szeret, aki azt a hivatást kapta, hogy őrizze az evangélium fényét, aki azt a küldetést kapta, hogy továbbadja mindenkinek a Jézus által hozott és a világban egyszer s mindenkorra meggyújtott tüzet.

Szüksége van reményre mindannyiunknak: szüksége van rá olykor megfáradt és sebzett életünknek, az igazságra, jóságra és szépségre szomjazó szívünknek, a semmilyen sötétség által ki nem oltható álmainknak.

Minden, bennünk és rajtunk kívül, reményért kiált, és minden, még ha nem tud is róla, Isten közelségét keresi.

Úgy tűnik – mondta Romano Guardini –, hogy korunk az Istentől való távollét ideje, amikor a világ dolgokkal tömi tele magát, az Úr szava pedig elhalkul. Guardini mégis azt mondja: „Ha viszont eljön az idő – és el fog jönni, miután a sötétséget legyőztük –, amikor az ember megkérdezi Istentől: »Uram, akkor hol voltál?«, akkor ismét azt a választ fogja hallani: »Közelebb, mint valaha!« Isten talán közelebb van a mi fagyos korunkhoz, mint a templomokban pompázó barokkhoz, a szimbólumok bőségében fürdő középkorhoz, a halállal fiatalos bátorsággal szembenéző korai kereszténységhez. […] Az Úr azonban várja […], hogy hűségesek maradjunk hozzá. Ebből egy nem kevésbé valódi hit fakadhat, sőt talán tisztább, s mindenképp erősebb, mint amilyen a belső gazdagság időszakaiban bármikor is volt” (Romano Guardini: Accettare se stessi, Morcelliana, Brescia, 1992, 72).

Testvéreim, a feltámadt és mennybe ment Úr adja meg nekünk annak kegyelmét, hogy újra felfedezzük a reményt – fedezzük fel újra a reményt! –, hogy hirdessük a reményt, hogy építsük a reményt!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

  Magyar Kurír