„Végül csak a szeretet marad meg” – Dolhai Attila a karanténból kockáztatásról, gondviselésről

– Pilinszkynek van egy elgondolkodtató verse, amely így kezdődik: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” Az emberek többsége, miután ráállt egy pályára, mintha így, a versnek megfelelően élne, mert az adja magát, és már visz bennünket tovább a lendület vagy a tehetetlenségi erő. Önben milyen asszociációkat kelt ez a vers? Hová helyezi magát a biztonságra törekvés–kockáztatás skálán?

– Kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban. Magánemberként úgy élek, ahogyan a szüleimtől tanultam; azok szerint az értékek szerint, amiket átadtak nekem. Szakmai téren viszont állandóan meg kell újulni, elölről kezdeni, új kihívásokat keresni, hogy a közönségét megőrizze az ember.

– Ennek ellentmondanak azok a színészek, akikre évtizedeken át mindig ugyanazt a karaktert osztották a rendezők, mint Jávor Pálra vagy Kabos Gyulára.

– Ők már kiteljesedett férfikorukban álltak bele a karakterükbe, és lettek hősszerelmesek vagy tréfacsinálók, míg az én műfajaimban meghatározó az életkor szerepe. Musicalszínpadon például egy harmincéves színész már öregnek számíthat, míg operettben negyvenévesen is lehet hősszerelmes. Korábban Rómeót, Rudolfot, Mozartot és hasonlókat játszottam, míg most, érett férfikoromba érve Jézus vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde szerepe kínálkozhat, de már nem túl sokféle szerep, és egyre inkább a „nem bonviván, de még nem öreg” cinikus szerepkör. Később pedig jöhetnek majd az apaszerepek. Míg korábban, gálakoncerteken mindig Istvánt énekeltem, 2018-ban már Koppány voltam az Operettszínházban.

– Pedig a karaktere alapján mintha inkább István lenne. Melyiket érzi a magáénak?

– Ez hadd maradjon az én titkom! De annyit azért elárulok, hogy ha jó napom van, inkább Istvánnak érzem magam, míg ha bal lábbal kelek föl, és bosszúsan indul a napom, azonnal Koppánnyá változom.

– Egyre gyakrabban mondják, hogy a régi hatvanasok a mai hetvenesek. Így van ez a színjátszásban is? Egyre tovább játszhat egy színész fiatal szerepeket?

– Ezt nem tudom megerősíteni. Az igazgatók, rendezők igyekeznek korban minél közelebbi szerepet adni a színészeknek. De kétségtelen, hogy vannak nehezen meghatározható korú hősök. Tevje például hány éves? A pályám kezdete óta szeretném eljátszani, de mindig azt mondták, hogy túl öreg hozzám. Pedig talán „csak” negyven-ötvenéves. Az, hogy a János vitézben Bodrogi Gyula játssza a francia királyt, teljesen rendben van, mert fontos, hogy hitelesen legyen idős. Paróka, maszk, fény és sötét sokat segíthet, de a hitelesség belülről jön.

Jóléti társadalomban élünk, talán valóban lassabban öregszünk. Ezekben a vészterhes napokban ezt külön is köszönjük meg az orvostudománynak, és mindenkinek, aki az egészségügyben dolgozik.

– Hogyan érinti a járvány miatti kényszerű leállás? Milyen gondolatok foglalkoztatják most?

– Míg máskor sokat dolgozom, most itthon vagyok. És jó itthon lenni. De az már nem jó, ami miatt itthon vagyok. Az első sokkon, feszültségen már túl vagyunk. A legfőbb gondunk kezdettől a gyerekek tanulásának megszervezése volt. A feleségem most is dolgozik, így én foglalkozom a lányokkal. Szokatlan szerep, és a lányoknak is szokatlan ez a helyzet. Matekozni például inkább anyuval akarnak, ezért megvárják, amíg hazaér.

Biztos vagyok abban, hogy nagyot nő ezekben a hetekben a pedagógusok presztízse, mert rengeteg szülő belekóstol abba, hogy milyen nehéz kenyér a tanítás. De nekünk most jó, hogy így alakult: erősíti a kapcsolatomat a lányaimmal, és a családi összetartást is.

Látom a leállás más pozitívumait is: rendet tehetek a pincében meg a kottáim között, és van időm dalokat írni. Az első újat, a Maradj itthon velem!-et, amelyet a járványhelyzet ihletett, már fel is tettem a YouTube-ra. Ilyenkor több alkalom adódik a gondolatok érlelődésére.

– Színészként egy bizonyos napirend, rutinok szerint él, amelyek nagy fegyelmet és sok lemondást igényelnek. Többször is beszélt arról, hogy a vállalt hivatása hogyan hatott az otthoni dolgaira, a családi jelenlétére. És azt sem titkolta, hogy a kettőt sokszor milyen nehéz egyensúlyban tartani.

– Szívesen mondanám, hogy mindent csodálatosan megterveztünk, de nem így volt. Az élet tanított bennünket fokról fokra. Szerencsések voltunk. Zsámbékon, a katolikus tanítóképzőben ismertük meg egymást a feleségemmel. Hiszek abban, hogy Istenre, a mindenek feletti jóra rábízhatom, rábízhatjuk magunkat, és hogy a jónak győznie kell. Mindig biztos voltam abban is, hogy feladatom van, de hogy mi, azt pontosan nem tudtam megfogalmazni, és csak utólag tudtam beazonosítani.

A színházat statisztakoromban furcsa naivitással a szabadság világának hittem, de aztán a színművészetin azt sulykolták, hogy „aki beteg, az alkalmatlan”, vagyis hogy aki nem rendel alá mindent a színészetnek, az nem is akarja eléggé ezt a pályát. De a Jóisten a tenyerén hordozott, mert olyan társat kaptam, aki felnyitotta a szememet, hogy a családi összetartás fontosabb a színháznál. Én nem azt mondom otthon, amikor a színházba indulok, hogy játszani megyek, hanem hogy dolgozni, mert a színház a munkahelyem, és nem a családom. Nagyrészt ez a fekete-fehér szemléletem őrzött meg Vikinek körülrajongott hősszerelmesként is.

Önző szakma ez: túl sokat foglalkozunk magunkkal, túl sokszor mondjuk, hogy én. Nehéz egy színésszel együtt élni. De végül csak a szeretet marad meg, és a hit. A család, a közösségünk, a közös küzdelmeink; most, az itthonlétünk hosszú időszakában különösen. A hit, hogy ha összekapaszkodunk, sikerrel átvészeljük ezt a nehéz időszakot.

– Élete során sok útelágazás volt: postaforgalmi szakközépiskola után tanítóképző, éneklés, színészi sikerek, aztán a színművészeti és a fényes karrier. 2014-ben pedig enyhe irányváltás szakmán belül a musicaltől az operett felé. De mi az, ami minden változás ellenére azonos marad Önben? Mikor milyen belső iránytű segített döntést hozni, kockázatot vállalni?

– Mindig sok mérlegelés, sok információ begyűjtése után határozom el magam, de amikor sikerül döntenem, már nem tétovázom, és hiszek abban, hogy úgy lesz a legjobb. Szakmai ügyekben is így vagyok: mindenkit meghallgatok, de azt nem hagyom, hogy helyettem döntsenek.

Két döntésemet viszont egy az egyben a Jóistenre hagytam: mielőtt Viki kezét megkértem, égi segítséget kértem hozzá egy templomban, és a színművészetis felvételimre is a Rókus-kápolnából mentem. Amikor ima után kiléptem a kapun, már semmi aggodalom nem volt bennem.

Az operett, az opera felé való kacsingatásom is összefüggött a családdal. Amikor nagyon sok előadásom volt, értelemszerűen keveset lehettem otthon, és ez feszültségeket hozott. Új lapot akartam nyitni, és nyugodtabb életre vágytam. Kemény döntés volt, de visszakaptam tőle a családomat, és ők is engem. Nem arra koncentrálok, hogy mit veszítettem, veszíthetek, hanem arra a rengeteg ajándékra, amit már megkaptam az eddigi életemben.

– Megható volt, amikor egy nyilatkozatában azt mondta, sokkal többet kapott az élettől szakmailag is, a családjában is, mint remélte, és hogy szeretné ezt meghálálni.

– A mai napig ugyanaz a poros utakon mezítláb futkározó ajaki fiú vagyok, aki esténként a hazatérő teheneket leste. Az maradtam az Operettszínház színpadán szereplő színészként is. Semmi sem jár, minden ajándék: a feleségem, a három lányom, a ház, amelyben élünk, a szüleim, a bátyáim, az apósom és az anyósom, a sógornőm: az egész család körülöttem. A szakmai sikereim, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, a közönség elismerése és minden díj.

A padlástérben most alakítjuk ki az egyik lányom szobáját; én amatőr villanyszerelőként dolgozom az ügyön, mert szpotlámpára és ledcsíkra vágyik. Igyekszem tenni a családtagjaim szeretetéért, és a szerzeményeim által a közönséggel is tartani a kapcsolatot a neten. Kerényi Imre, akinek az osztályába jártam, azt mondta annak idején: „Ne legyenek boldogtalan színészek! Ha úgy érzik, hogy nem mennek jól a dolgaik, írjanak verset, dalokat, alkossanak vagy tanítsanak.”

Nemrég eszembe jutott: lassan eljön az idő, hogy a mi generációnk kerül döntési helyzetbe a színházi világ ügyeiben. Ránk kerül a sor, hogy felelősséget vállaljunk, és tegyünk a szakmánk megújításáért.

– Láttam egy videót, amelyben csúszós, vizes tesztpályán vezet. Gyakorlott sofőrként hogyan éli meg az előre nem látott nehézségeket; azokat a helyzeteket, amikor nem csak Öntől, az Ön lélekjelenlététől, döntésétől függ a siker?

– Tervezős, naptáros ember vagyok, aki szeret mindent előre átlátni, és a túltervezési hajlam sem áll messze tőlem. Elsősorban a szeretteim miatt: hogy ne kerülhessenek kiszolgáltatott helyzetbe. De ember tervez, Isten végez. Nem izgulok, nem szorongok, mert hiszem, hogy ő vigyáz ránk.

– Vagányan vagy óvatosan vezet?

– Az első saját autómat összetörtem, mert megelőztem egy kamiont, és az árokban kötöttem ki. Azóta óvatos sofőr vagyok. Meg kell tanulnunk, mik a korlátaink. Nem éri meg kockáztatni.

Fotó: Lambert Attila 

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 5-i számában jelent meg.