A balkáni zene bűvöletében – Találkozás Eredics Áronnal, a Söndörgő vezetőjével

– Bizonyára sokan megkérdezték már, de tisztázzuk itt is, honnan jött és mit takar az együttes neve?  

– Erről mindig szívesen beszélek, ugyanis az együttes harmincéves történetében kétszer is felmerült, hogy változtatunk a néven, de mindkét alkalommal azt a visszajelzést kaptuk, hogy ne tegyük. 1995-ben alakult a zenekar, amikor én még általános iskolás voltam. Az unokatestvérem – aki velem együtt az együttes alapítója volt – valamilyen iskolai esemény kapcsán kitalálta a gimnáziumi osztálytársaival, hogy a táncolás helyett inkább zenélnének. Akkoriban ugyanis az osztályában páran tanultak hangszeren. A formáció nevét keresve valaki egyszerűen felírta a táblára, hogy Söndörgő. Mondták, jó, jó, de azonnal jött a kérdés: ez mit jelent? Semmit; viszont jól hangzik. Rendben, akkor legyen így! Először az első albumunk kapcsán merült fel a névváltoztatás, de nem történt meg. A második alkalommal, amikor az első nemzetközi lemezünk megjelenésére készültünk, 2010-ben. Egy francia illetőségű nagy kiadóvállalat, a Harmonia Mundi állt mögötte. Úgy láttuk, itt az idő, hogy új nevet válasszunk, ami külföldön is jobban érthető és kiejthető, de nagy meglepetésünkre a kiadó mereven elzárkózott. Azt mondták, annyira érdekes ez a név az ö betűkkel „szóképként” is, hogy nem javasolják a változtatást. Így megmaradtunk Söndörgőnek. 

– Az együttes Szentendrén alakult meg. A város jól ismert szerb kultúrája, emlékei hatottak ily módon ihletően Önökre, vagy családi örökség volt ez a zenei világ?   

– Pomázon, Budakalászon, Budapest környékén elég sok szerb família élt. Apai ágon nálunk szerb felmenők is vannak, de ez az identitás időközben elveszett. A nyelv teljesen, már a Csobánkán született nagyanyánk sem beszélte. A szerb kultúra azonban apánkon és a zenén keresztül visszatért. Apánk, Eredics Kálmán és nagybátyánk, Eredics Gábor Pomázon nőttek fel, és klasszikus zenei tanulmányokat folytattak. Akkori tanáruk, Papp Tibor a pomázi fúvószenekarnak készített átiratokat, amelyek a helyi népzenei hagyományokból is merítettek. Itt ismerkedtek meg a népzenével. Egy szerencsés fordulat folytán a ’70-es évek elején úgy alakult, hogy be kellett ugrani a helyi szerb közösség zenekarába, és a fiatalokat, apámat és nagybátyámat kérték meg, hogy tanuljanak meg dalokat, amelyekkel a szerb közösség ünnepelt a hagyományok szerint. A népzenegyűjtő, főleg a horvát anyaggal foglalkozó, korán elhunyt Vujicsics Tihamér ugyancsak Pomáz neves szülöttje volt. Apánk és nagybátyánk az ő munkáját, hagyatékát felkaroló és továbbvivő, a délszláv népzenére szakosodott Vujicsics együttes tagja lett. Láttuk, hogy folyamatosan a színpadon vannak. Akkor már Szentendrén éltünk, és a próbák rendszerint nálunk zajlottak. Mi tehát már gyerekként ebbe a közegbe nőttünk bele. Egyértelmű volt számunkra az irány. Úgy szoktam mondani:

nem is volt más lehetőségünk, csak az, hogy kipróbáljuk a házunkban fellelhető különböző hangszereket.

– Köztudott, hogy a tambura virtuóza. Mikor és hogyan talált rá e fő hangszerére?   

– Ötévesen kaptam egy finom lökést, az atyai kezek erre tereltek, ugyanis apám vett nekem egy mesterhangszert, egy drága tamburát, amihez nyolc-kilenc éves koromig nem nyúlhattam. A szekrény tetején őriztük, és csak akkor lehetett levenni, ha „avatottak” is jelen voltak. Ez a „módszer” hatásosnak bizonyult, mert folyamatosan lázban tartott, hogy van egy saját, érinthetetlen hangszerem a szekrény tetején. A tambura egyébként nagyon különleges. Sokan azt hiszik, hogy teljesen a Balkánhoz kapcsolódik, ez azonban csak részben igaz. Ahogy az összes pengetős, lantszerű hangszer, úgy a tambura is arab, török közvetítéssel került ebbe a térségbe.

Az a tamburacsalád, amelyet az együttesben használunk, nagyon is Magyarországhoz kötődik. E mai, modern formáját ugyanis a múlt század elején, magyar hangszerészek segítségével alakították ki.

Akkoriban a vonós cigánybandák mintájára, a hegedű, brácsa, bőgő, cimbalom felállásnak megfelelő hangszercsaládot hoztak létre. Én a szólóhegedűnek megfelelő prímtamburán játszom. Itt is van prímás, akárcsak a vonósbandákban. Ez a hangszer főleg a vajdasági területeken, Szlavóniában és a Duna mentén terjedt el. Volt egy időszak, nagyjából az első világháború utáni időkig, amikor különösen népszerű volt. A „délvidéken” a mai napig nagyon szeretik. Mohácson jóformán mindenki tamburázik. Budapesten, főleg a Tabánban és a környékén nemcsak vonósbandák, hanem tamburazenekarok is voltak. Mélyebbre menve a Balkán vidékén a tambura már nem is annyira közkedvelt, mint a magyarlakta területeken.

– A népzenegyűjtés kapcsán gyakran hivatkoznak Bartók Bélára. A repertoárjuk hogyan épült fel? Átveszik, felhasználják, vagy inkább csak stílusalapnak tekintik a különböző balkáni dallamokat?

– Magyarországon szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis olyan nagy elődökre tekinthetünk vissza, mint Bartók vagy Kodály. A népzenegyűjtés nagyon korán elindult nálunk, lényegében abban a pillanatban, ahogy lehetővé vált a hangrögzítés. Bartók a fonográf segítségével eredeti adatközlőktől származó hangfelvételeket tudott készíteni, ami felbecsülhetetlen érték. Gondoljunk bele, hogy közel százhúsz éves felvételeket hallgathatunk vissza. Az már csak hab a tortán, hogy Bartók számára különösen fontos lehetett a bánáti gyűjtés, amelynek anyagát pontosan lejegyezte, lekottázta, és ami egyfajta „Biblia” lett számunkra. Inspirációt adott a zenekarnak, a hatását beépítettük a zeneiségünkbe. A repertoárunkban sok tradicionális népdal szerepel.

A kérdésre, hogy az elmúlt három évtized alatt mit csináltunk ezzel a zenével, az a válaszom: úgy használjuk, mint egy nyelvet, amelyet igyekszünk folyékonyan beszélni.

Ma sem távolodtunk el tőle, de törekszünk úgy felhasználni, hogy a magunk gondolatait is megfogalmazhassuk általa. Így a népdalok mellett saját szerzeményeket is előadunk.

– Ez már a világzene, netán a jazz világa?

– Aminek éppen nevezik. Mindig gondban vagyunk azzal, hogy hova soroljuk magunkat. Egyrészt az említett tradicionális zene az „alapnyelvünk”; ami mindig ott van, amit kisgyerek korunk óta hallottunk, megtanultunk. Ez már olyan, mint az anyanyelv. És hosszú utat megtéve, erre alapozva jött a saját gondolatok kifejezése. Megvan tehát az a hang, amelyen szólni szeretnénk, amelynek szerves része az „akcentusmentesen” tolmácsolt ősi forrás, de mindig keressük a folytonos megújulást. És igen, az elmúlt nyáron, a GroundUP Music független amerikai kiadónál (Michael League kiadójánál) megjelent, Gyezz című albumunkkal – a világhírű Chris Potter jazzszaxofonossal együttműködve – a jazz vizeire is eveztünk. Számunkra is érdekes, hogy mivé válhat az általunk játszott zene. Nem a feltétlen újítás vagy a változtatás a célunk, de az állandó alakulást természetes folyamatként éljük meg. Igényünk van arra, hogy mindig hozzátegyünk valamit az eddigiekhez.  

– Az országhatáron túli sikerek, a különböző kontinenseket érintő turnék, illetve a megjelent CD-k is azt mutatják, hogy ezt a formációt nemzetközi szinten is jegyzik…  

– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az emlegetett 2010-es, első nemzetközi lemezmegjelenésünk óta szépen felfelfelé ívelő pályát tudhatunk magunkénak. Persze ezt a folyamatot némileg megtépázták a világ történései, egyebek mellett a covid időszaka. És a mai történelmi helyzet sem egyszerű. Ezért is volt öröm és nagy sikerélmény a régóta tervezett Gyezz megvalósulása.    

– Lost Music of the Balkans címmel jelent meg lemezük, és ezen a címen vittek egy hosszú, sokállomásos koncertsorozatot is. Mi mindent tettek a Balkán elveszett zenéjének visszaszerzéséért?

– Ezzel a címmel arra próbáltunk utalni, hogy a magyarországi délszláv kisebbség zenei helyzete kicsit hasonló az erdélyihez, amelynek nagyon régi rétegeit lehetett felgyűjteni, és ugyancsak egyfajta zárványként maradt fenn. Amikor először voltunk koncertezni Belgrádban, a közönség meglepődve tapasztalta, hogy olyan régi népdalokat is játszottunk, amelyeket nagyapáik, nagyanyáik jól ismertek, de már ők is inkább újabb változatokban. Mi pedig ezeket az ismert dalokat a régebbi, ősibb formájukban szólaltattuk meg. Vagyis van nálunk egy olyan zenei réteg, amely az anyaországban – gondolok itt Szerbiára, Horvátországra – már nem fellelhető. A Balkánon egyébként a mai napig sokkal élőbb a népzene. A popzenében, a populáris zenében jobban benne vannak a hagyományos elemek, mint nálunk, ugyanakkor az említett ősi, tradicionális réteg eltűnőben, kiveszőben van.

A különleges értéket képviselő magyarországi délszláv népzenét egy külön stílusrétegnek is tekintjük. Mi a Balkán elveszett zenéjét emlegetve erre az összefüggésre gondoltunk.

– Sokfelé koncerteznek itthon és külföldön, fesztiválokon vesznek részt, de közben számos jó ügy mellé is odaálltak már. Miért tartották fontosnak, hogy ezúttal az autizmussal élőket, a ferencesek gyöngyösi Autista Segítő Központját segítsék?

– Mindig is fontos volt számunkra, hogy ha támogathatunk egy jó ügyet azzal, amit csinálunk, akkor tegyünk is érte. Többek között pár évvel ezelőtt volt egy sorozatunk; hátrányos helyzetű települések iskoláiba mentünk el koncertezni. Olyan gyerekeknek játszottunk, akiknek nem igazán nyílt lehetőségük arra, hogy élő zenét hallhassanak. Szűkebb pátriánkban, Szentendrén is számos iskolai felkéréseknek tettünk már eleget. Többek között a ferences gimnázium tornatermének befejezéséért is adtunk koncertet, ami a gyűjtés szempontjából is nagyon jól sikerült. Reméljük, hogy a követőink, a közönségünk is szívesen csatlakozik ezekhez a kezdeményezésekhez, és eljönnek, jegyet vásárolnak e kitüntetett, jó ügyeket támogató alkalmakra. Számunkra ez „kötelező jellegű” felelősségvállalás. Ha tudunk, megyünk és segítünk.

– Mivel készülnek erre a jótékonysági koncertre?    

– Két szempontból is sajátos estről beszélhetünk. Egyrészt két zseniális zenész lesz velünk: a Kokas Katalin és Kelemen Barnabás hegedűs házaspár. Régi kapcsolat, zenei barátság fűz össze minket. Izgalmas lesz a népzene és a klasszikus zene ilyetén fúziója. Az együttes fennállásának harmincadik évfordulójára egyebek mellett egy válogatásalbummal készülünk, amin azonban szeretnénk új zenéket is megjelentetni, olyanokat, amelyeken mostanában dolgozunk.

A koncert másik különlegessége így az lesz, hogy ősbemutatóként ezekből a készülő újdonságokból is előadunk kettőt.

 – És ezután hogyan alakul az idei jubileumi évük?

– Az említett albumon túl az már biztosnak látszik, hogy tavasszal lesz egy születésnapi közönségtalálkozónk, ami igazi ünnepi bulinak ígérkezik. Ősztől országszerte rengeteg koncert vár ránk, melyek a harminc év alatt megkötött zenei barátságainkra reflektálnak. Egy olyan, nagy esemény is előkészületben van, amiről egyelőre még nem beszélhetek. Tavasszal Franciaországba megyünk, nyáron Németországba, ősszel pedig japán és skandináv turnéra indulunk. 

Fotó: Fábián Attila  

Pallós Tamás/Magyar Kurír