Vigasztalás és jó reménység

A mai szentírási szakaszok a feltámadás hitének fontosságát állítják elénk. Figyelemreméltó módon már Jézus Krisztus feltámadása előtt elevenen élt a zsidó nép egy részében az a hit, hogy Isten saját életében részesíti a benne hívőket és feltámasztja őket egy új életre, ahol nincs többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás.

Az ószövetségi Makkabeusok második könyve tárja elénk annak a hét testvérnek a történetét, akiket a pogány Antiokhosz Epifánész király arra akart kényszeríteni, hogy megszegjék Isten törvényét. Ők azonban sem a verés, sem a halálos fenyegetés hatására nem ettek a tiltott sertéshúsból, inkább készek voltak meghalni, semmint megszegni atyáik törvényeit. Ezt a bátorságot abból a hitből merítették, hogy a mindenség királya képes feltámasztani őket az örök életre. „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket.”

A feltámadás hitének erre a két fontos szempontjára hívja fel a figyelmet Szent Pál apostol is a mai szentleckében: „Isten állandó vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk.” Ferenc pápa egy alkalommal arra emlékeztetett bennünket, hogy önmagunkat nem tudjuk megvigasztalni, ebben mindig másokra szorulunk. Családtagjaink, barátaink vigasztalására és megerősítésre akkor van szükségünk, ha szomorúság, betegség vagy gyász ér bennünket. Isten vigasztalása viszont túlmutat ezeken az emberi gesztusokon és szavakon, amelyek gyakran hatástalanok, vagy esetleg éppen az ellenkező hatást váltják ki. Életünk nehéz helyzeteiben, a gyász óráiban, vagy amikor elmúlásunkra gondolunk, nem elegendőek a szép szavak, mert állandó vigasztalásra szorulunk. Ilyet pedig csak az tud adni, aki a vigasztalás mellett a feltámadás ígéretével megalapozott reményt is gyújt a szívünkben. 

Jézus maga is beszél a feltámadásról a mai evangéliumban. Amikor a feltámadást tagadó szadduceusokkal vitatkozik erről a kérdésről, így érvel: „Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Jézus filozófiai érvelése elmélyülést igényel, hiszen az általa idézett szakaszban Mózes úgy beszél a feltámadásról, hogy közben a szót egyáltalán ki sem ejti, a pátriárkákról viszont úgy tesz említést, mint élőkről. Ha ugyanis a holtaknak nem volna továbbélő lelkük, és ha nem hinnének a feltámadásban, akkor már nem lehetne Istenük sem. Istenük így csak az élőknek lehet.

Földi életünk különféle gondjaiban az egyedüli hatékony vigasztalást csak annak a reménynek a beteljesülése jelenti, amelyet Jézus Krisztus feltámadása hozott el nekünk, aki nemcsak beszélt róla, nemcsak megígérte, hogy halála után harmadnapra feltámad, hanem valóban visszatért. Ezzel megtörte a halál hatalmát, és megnyitotta számunkra a mennyek országának kapuját.

Ternyák Csaba érsek