A csöndes és hűséges szeretet vonzza az embereket – Születésnapi beszélgetés Jávorka Lajossal

– Egy éve, hogy hazatért Olaszországból. Milyen tapasztalatokkal gazdagodva?

– Előbb két évig fiatalokért és kispapokért dolgoztam Loppianóban, a Fokoláre Mozgalom iskolavárosában. Azután pedig Rómába hívtak, ahol a lelkipásztori szolgálatáért felelős helynök, De Donatis bíboros azzal bízta meg a Fokoláre Mozgalmat, hogy tanítsunk közösségvezetést az ott tanuló szeminaristáknak és fiatal papoknak. Ezt mondta: „Szellemileg-teológiailag kiválóak ugyan a római egyetemek, de a közösségépítésben nektek van tapasztalatotok. A legtöbb fiatal papnak nincs igazi közösségi élménye, ezért ki-ki a maga módján próbál embereket vezetni, s így könnyen megeshet, hogy egy klerikális-uralkodói pozícióba csúszik bele, amelynek maga is a szenvedő alanya. Rómában közel tizenötezer fiatal készül egyházi pályára. Őket célozzuk meg ezzel a fakultatív képzéssel.” Jellegéből fakadóan a képzés egy rövid előadásból és sok-sok kiscsoportos megbeszélésből áll, hogy közelebbről is megismerhessük a helyi sajátosságokat. Így lett az én szeretett országom Kamerun, Kongó, Kenya, Pakisztán, Vietnám, India, Salvador, Venezuela, Brazília… Micsoda lehetőségek vannak e távoli országokban, és milyen próbatételeken mennek át – többnyire épp’ Európa és Amerika fojtogató kizsákmányolása miatt. Föl kellett vállalnunk annak felelősségét, hogy ezek a fiatalok jó papként térhessenek haza, akik majd igazán törődni fognak az emberek mindennapi bajaival, hisz ezt a szolgálatot hazájukban egyedül az Egyház vállalja magára. A kérdésre válaszolva úgy fogalmazhatnék: magyarabb magyarként és katolikusabb katolikusként tértem haza. Katolikusabb, vagyis egyetemesebb lettem, mert sokat tanultam a világegyházról.

Ma már sokkal jobban értem és a bőrömön is érzem a világegyház szenvedését.

Emberközelből látom a problémákat: a háborúból, a terrorizmusból, a kábítószer- és emberkereskedelemből fakadó emberi drámákat. De az egyházszeretetem is gazdagodott. Fontos tapasztalatként szűrődött le bennem, hogy a vatikáni intézményekben is van lélek, mert a Szentlélek munkálkodik bennük. Különös kegyelemként éltem meg, hogy többször kerültem Ferenc pápa közelébe, két alkalommal röviden még szót is válthattam vele. És talán egy kicsit jobb magyar is lettem. Igen mellbevágó volt számomra a szembesülés azzal, hogy a nyugati liberális sajtó hazánkkal szembeni negatív hozzáállása milyen sokakban ültette el azt a tévképzetet, miszerint diktatúrában élnénk és idegengyűlölők lennénk… Sokszor nyílt rá alkalom, hogy a hazánk értékeiről beszéljek, még előadást is vállaltam a témában. Azt tapasztaltam, hogy akik megismertek, hittek nekem, s ugyanígy munkatársaimnak is.

– Mi fogadta immár itthon, Kunszentmiklóson?

– Néhányan riogattak vele korábban, hogy az itteniek „konok kunok” – de ezt nem hittem el nekik. Örömmel jöttem ide, és valóban kedves és jó emberekre leltem az egyházközségben. Bizonyára azért is lehetett ez így, mert nagyszerű papok munkálkodtak elődeimként. Elsősorban a már tizenöt éve itt szolgáló Vangel Imre és Szabó József atyákra gondolok. Velük együtt hárman alkotjuk a papi közösséget, és folyamatosan igyekszünk paptestvéreinknek segítségére lenni espereskerületünkben. Nem ritka, hogy hárman akár hét-nyolc szentmisét is celebrálunk egy-egy vasárnap. Imre atyát papnövendék korom óta ismerem. Tanárom volt az Egri Szemináriumban, újmisésként őt kértem fel szónokomnak. Később három igen szép évet töltöttünk együtt Újpesten, ahol a plébánosom volt. József atya pedig Kecskeméten szolgált velem tíz évig mint plébánoshelyettes. A Kunság múltját tekintve protestáns többségű, s bár mostanra már nagyjából azonos a katolikusok és a protestánsok aránya, de templomba viszonylag kevesen járnak: a vasárnapi egyetlen misére talán ha százan szoktak eljönni.

– Ha templomot nem is épít, de újra építkezésbe fog?

– Ha elkezdünk egy egészen kis körben imádkozni, ha megosztjuk a keresztény életünk tapasztalatait, és igyekszünk segíteni a körülöttünk lévőknek, mindig megtapasztalhatjuk, hogy

a csöndes és hűséges szeretet igenis vonzza az embereket.

Paptestvéreim korábbi magvetésének köszönhetően több kisebb közösségünk is kisarjadt: a felnőtt hittanos, a házas- és katekumencsoport, az énekkar. Ezek a közösségek eddig is meg tudták tartani és vonzani a templomba nem járókat. Ősztől tervezzük, hogy további kis csoportokat hozunk létre a hittanosok szüleiből, valamint a plébániai hittant is szeretnénk bevezetni. Most szerveződik az ifi hittan. A Jóisten néhány hete két nyitott szívű fiatalt küldött hozzánk. Előbb egy tizennyolc éves lányt, aki szeretne elsőáldozó lenni, mert közelről láthatta a mélyen hívő dédmamájának utolsó földi hónapjait, ami igazi belső megtérést indított el benne és édesanyjában is. Őt követte egy református fiatalember, aki bár megtartotta felekezeti hovatartozását, a templomi énekkarunkban szeretne gitározni. Magam pedig személyesen kerestem meg volt bérmálkozóink elszántabb tagjait, és megkérdeztem tőlük: „Nézd, most hárman vagyunk, akik komolyan szeretnének a jézusi úton haladni. Csatlakozol-e hozzánk negyediknek?” Végül három „negyedikünk” is lett, így vagyunk most heten.

Három kiváló hitoktatóval büszkélkedhetünk. Kunszentmiklóson egy önkormányzati általános iskola és egy jóval nagyobb létszámú református általános iskola és gimnázium működik. Sok gyerek jár hittanórára, de templomba már nem, a plébánia életében alig néhányan vesznek részt. A református testvéreink korrektek, a hitoktatóink pedig igyekeznek bevonzani a gyerekeket a plébániára. Értük és velük sok mindent megtesznek ennek érdekében.

– Ön is mondta, meghatározó itt a református közösség. Velük milyen a kapcsolatuk?

– Azt hiszem, ritkaság számba megy ma Magyarországon, hogy egy alig kilencezer lelkes kisvárosban három református, három pünkösdi és most már három katolikus lelkipásztor is szolgáljon...

Minden hónapban összegyűlünk mindahányan egy-egy hosszú estére, hogy együtt olvassuk a Szentírást, imádkozzunk és beszélgessünk a lelkipásztori gondokról-bajokról.

Azzal szembesültünk például, hogy két hét alatt három öngyilkosság is történt itt. Egy komoly töprengés indult el köztünk az okokat keresve. Egyikünk egyszer csak Jézust idézte: „Ezt a fajtát csak imádsággal és böjttel lehet kiűzni.” Kiválasztottunk tehát egy közös imanapot, valamint egy böjti napot. Azóta a legtöbbünk minden hónapban megtartja ezt.

– Szolgálata kezdetén falusi papságra vágyott. Mi vonzotta falura?

– A számomra nagyon kedves faluban, Izsákon nőttem fel. Azután egy Nógrád megyei kis településen kezdtem el a lelkipásztori szolgálatot. Falun mindenki szeret beszélgetni, barátkozni, hamar alakulnak közösségek. Az első négy évben szolgálatom helyszíne Nézsa, illetve a hozzá tartozó Keszeg és Alsópetény volt – ez volt az első szerelem! Később Bánk József érsek atya Gödöllőre helyezett, amely még azonban elég falusias volt, miként Szada és Veresegyház is, ahová nagy örömmel jártam hitoktatni, és az ottani idős atyáknak segíteni.

– Nagy váltást jelentett, amikor a fővárosba került? Örömmel fogadta?

– Egy év gödöllői szolgálat után megrémültem, amikor kineveztek káplánnak Újpestre: hogyan tudok majd én itt helytállni, egy falusi gyerek a lakótelepen? De szerencsére a nagyszerű Vangel Imre atya lett a plébánosom, akivel közösen láttuk el a Clarisseum és a Szent József-plébániákat. Itt értettem meg, hogy a hívó szó a budapesti, a lakótelepi embernek ugyanaz, mint a falusi embernek: „Hogy vagy? Gyere közénk, meglátod, barátokat fogsz itt találni!”. A nagyvárosban is megtapasztaltam, ha őszinte az érdeklődésem, az emberek megnyílnak, és szívesen bekapcsolódnak a közösségbe, sőt még szolgálatokat is vállalnak. Újpesten új lendületet adott az életemnek a regnumi atyákkal és népekkel való találkozás, valamint az, hogy Sillye Jenőék a plébániánk területén laktak. Vele és családjával hamarosan mély barátság és munkakapcsolat alakult ki. Hosszú éveken át dolgoztunk együtt Nagymaros szervező csapatában. És ezekben az években indultak Magyarországon a megújulási mozgalmak. Annak örömében éltem, hogy megvalósul a zsinat közösségi egyházképe.

– Aztán másoknak is szemet szúrt ez a virágzó közösségi élet…

– Igen, 1987-ben az ÁEH utasítására azonnal áthelyeztek bennünket. Imre atya Kiskunhalasra, én Kispestre kerültem. Bármennyire fájdalmas is volt távozás, hittük, hogy a Jóistennek más nagyszerű terve van velünk. Ha menni kell, hát megyünk, és az új helyen vetjük bele magunkat a munkába, és örömet fogunk találni abban is, ami ott vár ránk. Nem kell siránkozni, nosztalgiázni, hanem folytatódjék a szolgálat annak jegyében, hogy „itt a helyem”. De aztán jött az újabb meglepetés. Két szép, Kispesten töltött év után 1989 tavaszán négy bátor ember elment Marosi Izidor püspökhöz, s ezzel a kéréssel fordult hozzá: „Itt van a káposztásmegyeri lakótelep harmincezer lakossal, pap és templom nélkül. Azt szeretnénk, ha lenne nekünk plébániánk, hogy majd templomot is építhessünk.” Olyan papot kértek a főpásztortól, aki velük és családjukkal törődik, ők pedig megígérték, hogy magukra vállalják a templom építésének feladatait a közösséghez tartozó építész és gazdasági szakemberek bevonásával. A püspök Tomka Feri atyával minket küldött oda.

Valódi hőskor volt ez. Elindulni a semmiből, pártállami felügyelet alatt, folyamatosan a határokat feszegetve. 1989 májusát írtuk. Tényleg a semmiből kellett elindulunk. Sillye Jenő anyósának a lakásában kezdtük meg papi működésünket. Szentmisét a Szocialista Munkáspárt székházában tartottunk. Aztán engedélyt kaptunk ugyan a templom megépítésére, de csak az ÁÉH által kinevezett építész bevonásával. Hosszú egyeztetés után sikerült csak elérnünk, hogy végül a mi keresztény barátaink tervezhették meg és irányíthatták a templom építését. A pártházban történt indulásunk megmutatta: a lakótelepen nem egy hagyományos templomra van szükség, hanem egy közösségi házra, amit a katolikus Egyház működtet, ami alkalmas szentmisék tartására, de mindenféle más közösségi rendezvénynek is otthont ad. 1991 tavaszán megtörtént az alapkőletétel, engem pedig rá egy évre Kecskemétre helyeztek. Először a nagytemplomban lettem káplán, majd átkerültem a Czollner téri kistemplomba, mellette pedig ifjúsági referenseként, illetve az egyházmegye déli részének hitoktatási felelőseként dolgoztam.

– Aztán újra templomépítéssel bízták meg. A káposztásmegyeri tapasztalatok birtokában könnyebben ment feladat?

– A helyzet valóban hasonló volt: Kecskemét-Széchenyivárost is körülbelül harmincezren lakják, és itt is megtalálható volt egy kis világi csapat, köztük jó néhány közismerten jó szakemberrel, akik készen álltak az együtt munkálkodásra. De tisztában voltam a feladat nehézségével, féltem belevágni. Ráadásul Dankó érsek úr előzőleg kinevezett az egyházmegyei szinódus titkárának. De az akkor már szépen bontakozó házas csoport tagjai és a fiatalokból álló közösségem biztattak, hogy vállaljam el, ők majd mindenben segítenek.

Harminc lelkes fiatal jött velem, télen is minden reggel részt vettek a 6.30-kor kezdődő szentmisén. Néhány éven belül körülbelül 12–14 fiatal szentelt egy-egy évet az életéből a Jóistennek azzal, hogy eljött főállású misszionáriusnak.

Velük dolgoztunk a lakótelepért, a családokért, a szegényekért, a környezet szépítéséért, majd a konkrét építkezésen is, amely 1997-ben indult el. Mint Káposztásmegyeren, a templomot itt szintén közösségi háznak is szántuk. Nehéz volt, többször kifogytunk a pénzből. Kezdetben néhány családdal és fiatallal indultunk, de az évek során felépült egy testvéri, evangéliumi életre törekvő közösség, amely fokozatosan a lakótelep lelki otthonává nőtte ki magát. Lelkipásztori értelemben életem egyik legszebb, ám fizikailag és lelkileg kétségkívül a legnehezebb időszaka volt ez.

– De felépült a templom, működött a közösség, Lajos atya pedig Tiszakécskére került.

– Tizenhat évig éltem Kecskeméten, ebből tizennégyet a Szentcsalád Plébánia közösségében. Nagyon elfáradtam. Láttam mindennek a szépségét, de azt éreztem, egy ennél kisebb helyre vágyom. Kérésem meghallgattatott, így kerültem Tiszakécskére. Ott kilenc igen szép év adatott nekem. Ezután kerestek meg azzal, hogy menjek a Fokoláre olaszországi központjába. Hálás vagyok Bábel Balázs érsek atyának, hogy elengedett erre a szolgálatra.

– Lajos atyán meg sem látszik a 70 év, és ahogy hallani, nem is kíméli magát.

– Igen. Most itt járunk úszni a gyerekkel a Dunára, biciklizni a Csepel-szigetre, túrázni a Börzsönybe.

Bizakodó vagyok, a Jóisten most is biztosan valami szép dolgot formál. Ő már csak ilyen!

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 23-i számában jelent meg.