A diakónus hídember – Admissziót ünnepeltek az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében

Békásmegyer-Ófalu főutcáján már szombat délután elkezdődött a sürgés-forgás. Nagy arzenállal vonult fel az MTVA stábja a vasárnapi szentmise közvetítésére. Így másnap a nézőknek az lehetett az érzése, mintha ők is jelen lennének a szentmisén a Szent József-templomban.

A 250 éves barokk templomban hat fehérbe öltözött férfi áll a szentély előtt: az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye diakónusjelöltjei, akiket ünnepélyesen bemutatnak Isten népének, s akik ezzel kifejezik, hogy szándékuk komoly, kérik a főpásztortól a diakónussá szentelést.

A szentmisét Szili András plébániai kormányzó mutatja be; koncelebrál Füzes Ádám, az egyházkerület esperese és a főegyházmegye állandó diákonátusért felelős referense.

Szili András szentbeszédében összekapcsolta a múlt heti és a jelen vasárnapi evangéliumot. Arról az élethelyzetről beszélt, amit a tanítványokkal együtt mi is gyakorta megélünk: félelem, aggodalom, elbizonytalanodás, csüggedés tölt el és határoz meg minket. Az ember ilyenkor hajlamos az el- és bezárkózásra; gyengeségei szinte reményvesztetté teszik. Jézus ilyenkor is odalép az emberhez, vele akar úton lenni, akkor is, ha az ember nem őt akarja választani, ha elfordul tőle. Jézus nem mond le az emberről, rátalál, és meg akarja mutatni magát neki. Mellé szegődik, kíséri útján, és úrra lesz az embert eltöltő félelmen is.

Úton lenni – ez is alapélményünk, a szó konkrét és átvitt értelmében is. András atya maga is nagy utazó. Hittanosait, az ifiket gyakran viszi ország-, világjáró kirándulásra. Egy ilyen alkalommal történt, a Triesztbe vezető úton, hogy az egyik hittanos elsőre értelmetlennek tűnő kérdést tett fel a már erősen fáradó sofőrnek. „Suhantunk az úton, a szokott módon zajlott az élet. Szólt a zene, folyt a beszélgetés. »András atya, mit szeretsz jobban, úton lenni vagy megérkezni?« Akkor már órák óta vezettem. Nem értettem a kérdést. Hiszen a célpont eléréséért, a megérkezésért utazunk. Az úton levés az a szükséges valami, amin túl kell lenni. Hasznos, de csak eszköz. Aztán rájöttem, mennyire okos volt a felvetés” – mutatott rá Szili András arra, mennyire fontos tudatosítani, mit jelent úton lenni, és átgondolni, mennyire nem mindegy, hogyan éljük meg azt. Hiszen aki úton van, keres valamit; örömre, örömökre vágyik, amit elsősorban az élményektől vár. De éppen ezért nem mindegy, hogyan és kikkel vagyunk úton. Az öröm beteljesülését, a boldogságot ugyanis leginkább az emberi kapcsolatokon és az Istennel való kapcsolaton keresztül élhetjük meg; személyes kapcsolatokban, házastársi és baráti kapcsolatban. Ahol az emberek igent mondanak egymásra, kapcsolatuk a szeretetről szól, melynek köteléke az Isten. Befogadják egymást életükbe, számíthatnak egymásra, őszinték lehetnek, megoszthatják nehézségeiket, fájdalmukat.

A tanítványoknak megadatott, hogy Jézussal lehetnek, és elbeszélhetik, hogyan élik meg mindezt. Meghallgatásra találnak, Jézusnak számít, hogy elmondják, de Jézus is elkezdi őket tanítani, és ők hallgatóvá válnak. Ez a mi utunk is. Jézus minket is tanít, az imádságban és az Egyházon keresztül is. Akarjuk-e meghallani? Szembesülünk-e tanításával? Gyakori tapasztaltunk, hogy imánkat betölti a magunk mondanivalója. Ez lenne a bevezető rész, a többi a hallgatás Jézus szavára. Ha van bátorságunk kockáztatni, hogy meghallgassuk őt, mert ő szól hozzánk. Jézus mindig megszólal, mindig kezdeményez, mindig odalép. Tudok-e hallgatni a szavára? A tanítványi létben figyelni? – tette fel a legfontosabb kérdéseket Szili András. – Ha tudok hallgatni, tudok rá figyelni, utam elnyeri az értelmét, és célba ér. Jézus ma is tesz csodát, a mi életünkben is. Nem biztos, hogy ezt érzékeljük, mert a mi akaratunk teljesülését várjuk. Mert a valódi csoda nem az, hogy meggyógyít, feltámaszt az evilági életre, és kenyerünket megsokasítja, hanem az, hogy az ember szívében ott a szomorúság, de az öröm lesz úrrá rajta, amikor Jézust felismeri a kenyértörésben. Ahogy mi is várjuk, hogy a kenyértörésben felismerjük és vele a legszemélyesebben találkozzunk. Akkor elmondhatjuk, hogy vele járunk az úton, és kiteljesedik tanítványi létünk.

A szentbeszédet követő admisszió szertartásában a jelöltek – Lénár Andor, Matlári Gergely, Zarga Dénes, Őri Imre, Spala Tamás és Nyulasi Zoltán –, válaszolva a feltett kérdésekre, kifejezték szándékukat és akaratukat Isten és hívő népének szolgálatára.

Füzes Ádám arról beszélt, hogy az Egyházban mindenki szolgálata fontos abban a sokszínűségben, melyben az Egyház elviszi Isten megváltó szeretetét az emberek közé. A diakónus „hídember”, a szolgáló szeretet és a figyelmesség hídja. Őt küldi az Egyház a peremre, a közösségek, a társadalom, a hit peremére. Megtaláljuk őket a kórházakban, a börtönszolgálatban, az idősek mellett, a karitászban, az ifjúság mellett. Az egyházi szolgálat színességét jelenítik meg. Ők az Egyház figyelme és emlékezete, akik a közösségeikben megjelenítik e szolgálat fontosságát. Munkahelyeiken felszenteltségük révén érzékelhetővé teszik Isten jelenlétét, figyelmes szeretetét. Teljes szívvel szolgálni Istent. Hogyan valósítható ez meg? A szerzetesség ennek egyik klasszikus útja. De a diakónus is az egység és Isten el nem felejtő szeretetének hídja, mert házastársként, családapaként, nagyapaként, miközben Istennek szolgál, nem felejti el a felebarát szeretetét, különleges módon feleségük, gyerekeik, unokáik szeretetét, amik nem ellentétesek egymással, hanem egységet képeznek.

Két évvel ezelőtt ráálltatok arra az útra, amely folytatása annak a szolgálatnak, amit már végeztetek közösségeitekben. Most arra vállalkoztok, hogy még elkötelezettebben kívánjátok ezt folytatni, a két év alatt szerzett tudással, képességekkel gazdagodva. Ne felejtsétek el, amit tanultatok, és amiért elindultatok ezen az úton, s akkor jól fogtok tudni továbbmenni, hogy ti legyetek azok, akik odalépnek Jézus mintájára az emberek mellé. Az elköteleződés azt jelenti, hogy nem tudjuk részleteiben, miként néz majd ki a szolgálat, amit vállalunk, de igent mondunk – fogalmazott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye állandó diákonátusért felelős referense.

Füzes Ádám kérdésünkre elmondta, az admisszió a diakónussá szentelés utolsó állomása. Ez alkalommal a jelöltek kifejezik, hogy szándékuk komoly, és kérik a főpásztortól a diakónussá szentelést. A diakónusképzésen való részvétel feltétele egy már lezárt teológiai képzés. A diakónusképzés két éve, tizenhat hétvégéje elsősorban a gyakorlatra és a pasztorációra koncentrál. Erősíti a kommunikációs készségeket, és fontos hangsúlya a közösségépítés, a közösségi emberré formálás, a misszióra való nyitottság, a szociális érzékenység.

Az egyik jelölt, Őri Imre, aki 1982 óta tagja a Szent József-plébánia közösségének, így tekint vissza a kétéves folyamatra: „Az fogalmazódott meg bennem, hogy az Egyháznak azt az arcát kell tudnunk megmutatni, amelyik ott van a rászoruló ember mellett, mosolyogni tud, képes meghallgatni. Jézus ezt tette, nekünk is ezt kell hordoznunk a hívek felé.”

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír