A filozófia vigasztalása – Elmét és szívet megmozgató vállalkozásba kezdünk új sorozatunkkal

Gimnáziumi éveimből őrzöm, és gyakran felidézem Jelenits tanár úr váratlan és izgalmas kommentárját, amelyet egy, Pasteurnek tulajdonított mondathoz fűzött. A mondat valahogy így szólt: „Bárcsak olyan hitem lenne, mint egy breton parasztasszonynak!” A kommentár pedig valahogy így hangzott: „Hát itt valami félreértés van… Pasteur ne akarja, hogy egy breton parasztasszonyéhoz hasonlítson a hite, az ő hite olyan legyen, amely hozzá, egy természettudóshoz illik!” Nem az egyszerű ember hitének lesajnálása, leértékelése volt ez, hanem annak a határozott meggyőződésnek a kimondása, hogy a hívő ember legnemesebb eszménye és legdrágább kincse, ha hitének igazságtartalmai és az őt körülvevő világról megszerzett-birtokolt tudása nem két, egymással alig érintkező zárványt, hanem egyetlen, nagybetűvel írott Egészet alkotnak.

A kortárs német teológus, Peter Knauer szerint gyakran leegyszerűsítőn és félreértve beszélünk a hit „titkairól”: mivel „úgysem lehet”, nem is próbáljuk megérteni őket. Szemléletes hasonlata azonban szembesít: olyan ez, mintha lezárt borítékban adnánk tovább valakinek egy fontos üzenetet azzal, hogy nem is érdemes kibontania a borítékot, mert úgysem fogná fel, ami benne írva van… Ezzel szemben a hittitoknak valójában csak azt kellene jelentenie, hogy egy tartalom nem olvasható ki egyszerűen a világból, nem vezethető le puszta emberi logika segítségével, hanem „hallásból ered”, az ember rászorul arra, hogy valaki mástól, valaki más által Istentől hallja – de

ha Isten megszólította az embert, biztosak lehetünk abban, hogy azt szeretné, hogy megértsük, amit mondott nekünk.

A megértés gyümölcse, legmeggyőzőbb és leglátványosabb jele, ha az adott tartalmat tetszés és szükség szerinti alkalommal és formában újra tudjuk fogalmazni. Walter Kasper merész felvetése, hogy a hit igazságainak megértését azon mérhetjük le, sikerül-e úgy szavakba öntenünk őket, hogy az Egyházon kívül állók számára se tűnjenek eleve értelmezhetetlennek. Mindez azt feltételezi, hogy megtaláltuk a helyüket a világ(unk) nagy puzzle-térképén – vagy hogy megtaláltuk a világ(unk) helyét a hittartalmak nagy puzzle-térképén. Csak ekkor és ennyiben van valódi értelme, jelentése a hitvallásnak: Isten az élet(em) értelme, Isten az életem Istene.

Raffaello: Az athéni iskola, freskó, 1509–1511, Róma, Vatikán.

A breton parasztasszony hite bizonyosan azért lehetett vonzó, mert neki a maga idejében sikerült a hívő tudását és a profán tudását integrálnia, benne összeállt a nagybetűvel írott Egész. A globalizált, „egybenyitott” 21. századi világban, ahol sokszorozódott és differenciálódott a tudás, az integrálás összetettebb és küzdelmesebb feladatnak ígérkezik. Jól jöhet egy szövetséges segítsége, és alighanem a filozófia a legalkalmasabb erre, amely deklaráltan az integrálást, a szintézist, a nagybetűvel írott Egész megtalálását és artikulálását tűzi célként maga elé. Tűnhet úgy, hogy a filozófiához fordulni ellenjavallt, mert sokszor (feleslegesen) elvont, és mert a legbecsületesebb igazságkeresés is szükségképpen (világnézetileg-kulturálisan) elfogult, így egyik-másik filozófus inkább ellenségnek, mintsem szövetségesnek látszik. De módszertani alázatot tanulni és konkrét, tartalmi inspirációt meríteni még a leginkább idegennek mutatkozótól is lehetséges, illő és üdvös. Hát

hasznos, elmét és szívet megmozgató vállalkozás lehet a filozófiát, némely kitüntetett filozófust ilyen érdeklődéssel, az integrálás elsajátításának szándékával kérdezni-vizsgálni.

A Krisztus utáni 5–6. század fordulójának filozófusa, Boethius élete utolsó két évét egy tömlöcben töltötte, itt írta A filozófia vigasztalása című könyvecskéjét. Persze magyarázatra szorulhat, hogy egy keresztény a halál árnyékában a filozófiával, és nem a Bibliával vagy a teológiával készül vigasztalódni, de Boethius filozófiája azért tud vigasztaló lenni, mert a hitre vezet és a hitet táplálja: a filozófia által iskolázott figyelem, a valóság egészére rálátás segítette hozzá őt a világ, az élet ellentmondásos és fájdalmas részleteinek derűs elfogadásához. Ezért a vigasztalásért megéri barátkozni a filozófiával.

Fotó: Wikipédia; Merényi Zita (nyitókép)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 5-i számában jelent meg.