A Gondviselés és a kisember akarata változtatja meg a világot – Manzoni A jegyesek című regényéről

– Milyen családba született Manzoni, mit kell tudnunk a gyermek- és ifjúkoráról?

– Manzoni az olasz felvilágosodás bölcsőjének számító Milánóban született, az egyik legjelesebb grófi - de liberális és felvilágosult - család sarjaként. Az anyai nagyapja, akit jelen tudásunk szerint életében csupán egyszer látott,  a híres tudós, Cesare Beccaria volt, aki A bűnökről és büntetésekről című művében először hozott fel hathatós érveket a halálbüntetés ellen. Manzoni nevelőapja kevésbé előkelő származású, egy birtokos nemesi család szülötte, és gondolkodását sem hatották át annyira a felvilágosodás eszméi. Vér szerinti édesapja az édesanyja szeretője volt, az olasz folyóirat-kultúrát megteremtő, rendkívül művelt arisztokrata család egyik leszármazottja. Ilyen környezetbe született bele a kis Alessandro. Az édesanyja nem élt együtt sokáig a gyermek Manzoni nevelőapjával, tőle az 1800-as évek elején vált el. Manzoni egész gyermek- és ifjúkorát különféle rendi iskolákban töltötte diákként. Amikor az anyja ismét férjhez ment, ezúttal egy felvilágosultan gondolkodó olasz férfihoz, magával vitte Párizsba. Manzoni néhány évig élt ott. Kiválóan megtanult franciául, kinyílt előtte a világ, megismerkedett a francia felvilágosodással, többek között a történész Fauriellel.

– Hogyan lett belőle végül költő és író?

– Egészen kisgyermekkorától kezdve írogatott. Mivel sehol nem érezte jól magát, az írásba menekült. Mint majdnem mindenki, ő is versekkel kezdte, de lassanként valódi íróvá nőtte ki magát. Ne feledjük, egész családja írókból állt, főleg anyai ágon, de apai ágon is: említettem, hogy az anyai nagyapja komoly jogtudós, filozófus volt, vér szerinti apjának családja pedig folyóirat-szerkesztőkből, írókból állt, akiket  az olasz tudományos-népszerűsítő irodalom atyjainak tekinthetünk. Ilyen emberek vették őt körül, s talán nekik is köszönhető, hogy Manzoniból író lett.

– A szépírók közül kik hatottak rá?

– Az akkori olasz iskolarendszernek köszönhetően minden latin költőt szinte kívülről tudott Vergiliustól kezdve Horatiuson át Ovidiusig, akiket természetesen eredetiben olvasott. És persze hasonlóan jól ismerte az olasz klasszikusokat, Dantét, Petrarcát, Boccacciót. Ami viszont nagy újdonság lehetett számára, hogy

a francia felvilágosodás művei mellett Párizsban megismerte az angol nyelvű történelmi regényt, Walter Scott könyveit. Így a francia mellett az angolszász műveltség is áthatotta. Ez korábban nem volt jellemző az olasz írókra. Ez Manzoni egyik különlegessége.

– Manzoni kezdetben liberális beállítottságú volt, de aztán katolikussá lett.

– Az nem kérdés, hogy mindig is katolikus volt, hisz annak született. Hosszú folyamat eredményeként azonban a langyos katolikusból, a vallás megvetőjéből gyakorló és hithű katolikussá vált. Ekkor döntött úgy, hogy felhagy az antikizáló, neoklasszikus versek írásával, és helyettük Szent himnuszok címmel himnuszokat és ódákat szentel a liturgikus év minden jelentős ünnepének. Ezt végül nem sikerült neki maradéktalanul megvalósítania, de jó néhány szép költemény így is született tollából a karácsonyról, a húsvétról, a pünkösdről. 

– Térjünk kicsit vissza Manzoni megtéréséhez! Milyen élmények hatására vált valóban hithű katolikussá?

– Erről csak annyit tudunk, hogy szerelmes lett egy református lányba. Egy hívő református egy katolikust  könnyebben vezethet el a hithez, mint egy olyan valakit, aki semmiben nem hisz. S mivel Manzoni katolikus neveltetésű, elkezdenek a lánnyal a hitről beszélgetni. Egy év alatt szépen összecsiszolódnak, először gondolatilag, aztán lelkileg is, és végül katolikus esküvőt kötnek. Manzoni ettől kezdve valóban hithű katolikusként éli az életét. Megjegyzem: az író hívő katolikusként is megmaradt liberálisnak. Ez számára nem okozott problémát. Egyébként ez akkoriban teljesen mást megítélés alá esett, mint manapság, hisz

a katolikus és liberális gondolkodás kiegészítette egymást. Amit viszont Manzoni ettől kezdve mindvégig elvetett, az a felvilágosodás ateizmusa volt.

– Manzoni fő műve A jegyesek című regény. A legelterjedtebb nézet szerint 1825-1829 között már megírta a könyvet, de a végső változat csak 1855-ben készült el. Ezek szerint majdnem harminc évig javítgatta a szöveget?

– Egészen pontosan Manzoni 1820-ban kezdi el írni A jegyeseket, és 1821-ben fejezi be. Az akkori címe a két főszereplő nevére, illetve a történetükre utal: Fermo e Lucia.

– A fiút tehát itt még nem Renzónak, hanem Fermónak hívják?

– Igen. A történet nagyjából ugyanaz, mint amit ma ismerünk. Manzoni később nagyon lerövidíti az eredeti szöveget. Az 1820-as években Manzoni Firenzébe költözik, és 1827-ig,

hat év alatt radikálisan átírja a művet, ráadásul a Firenzében használt nyelvváltozatot véve alapul. Azért teszi ezt, mert hisz Olaszország egyesítésében, és meggyőződése szerint ebbe beletartozik az olasz nyelv egységesítése is.

A regény 1827-ben jelenik meg folytatásokban, és ettől kezdve Manzoni csak nüansznyi változtatásokat eszközöl rajta. A legeslegvégső változat 1841-ben lát napvilágot. Ekkor Manzoni be is fejezi szépírói tevékenységét. Több mint harminc évig él még 1873-ban bekövetkezett haláláig, de már csak történészi és nyelvészeti munkákat ír életének utolsó három évtizedében. Emellett politikusként is tevékenykedett, 1860-tól például szenátorrá választották, bár a parlament ülésein csak nagyritkán vett részt.

– Milyen célok vezették őt A jegyesek írása közben?

– Alapelve volt, hogy a szépirodalom nem hamisíthatja meg a történelmet. Meggyőződése szerint az írónak azt kell megírnia, ami valóban megtörtént, mégha itt-ott hozzáadhat is ahhoz olyan elemeket a saját fantáziájából, amelyek a történetet még hihetőbbé, még valószínűbbé teszik. De történelmileg ezeknek is igazolhatóknak kell lenniük. A tényszerűség elvárásaiba kicsit talán benne is ragad, és láthatóan nehezen enged az írói fantázia csábításának.

– Hogyan talált rá Manzoni A jegyesek történetére? A regényből az derül ki, hogy írója egy 17. századból fennmaradt kézirat alapján írja meg művét.

– Valóban, A jegyesek történelmi regénynek tekinthető, amely két évszázaddal korábban, 1628-ban játszódik Lombardiában. A jegyesek történetének alapján azt mondhatjuk: Manzoni nagy ötlete, illetve felfedezése, hogy dolgainkban két szál a meghatározó. Egyrészt a Gondviselésé, vagyis magáé az Úristené: a pestis elviszi a jókat és a rosszakat egyaránt. Másrészt a kisemberé: nem a királyok, nem a hadsereg, nem is a nagypolitikai gondolkodás által vezérelt államférfiak intrikái alapján működik a történelem, hanem a kisember akarata, buzgósága, ereje az, ami meg tudja változtatni a világot.

Manzoni ezt akarja átadni az olvasónak: az ember a legkisebb szinten is cselekedjen, és higgyen Istenben, bízzon abban, hogy Isten is tenni fog az ő érdekében.

Ha ez a kettő megvan: a kisember önálló, bár elhanyagolhatónak tűnő, saját akarata, másfelől a gondviselő Úristen segítsége, akkor nincs az a király, nincs az a fölöttünk álló, zsarnoki hatalom, ami képes lenne ennek a kettős erőnek ellenállni. A jegyesek erről szól. A két, látszólag teljesen kiszolgáltatott, az önkényuralomnak alávetett szerelmes fiatal, a kilátástalannak látszó helyzetük ellenére is, végül eléri, hogy összeházasodhassanak. Az Úristen pedig végig ott van mellettük, segíti őket, de nem csodák által, hanem úgy, hogy megmutatja nekik az utat. De az már rajtuk áll, hogy rálépnek-e erre az útra.

– A szerelmespár mellett végig ott álló kapucinus szerzetes, Cristoforo atya már a regény kezdetén figyelmezteti Renzót és Luciát, valamint a lány anyját, Agnesét, hogy történjék is bármi rossz velük, feltétlenül és kitartóan higgyenek Istenben. Érdekes, hogy sem Renzo, sem az anyósjelölt nem igazán fogadják meg ezt, helyette inkább a maguk feje után mennek, igaz, rá is fizetnek, és hosszú időre elszakadnak egymástól.

– Gyanítható, hogy Renzo esete rokon Manzoniéval. Ő az a langyos katolikus, aki elmegy a templomba, meggyón, megáldoz, oltárhoz vezeti a választottját, de valahogy mégis hiányzik belőle az őszinte hit. A külsőségek szintjén mindenben megfelel az elvárásoknak, ugyanakkor parancsolni is próbál Istennek. Renzo ezzel a lelkülettel megy bele az életbe, és ebből következőleg rengeteg hibát követ el. Még börtönbe is zárják, joggal, mert olyasmiket csinál, amiket nem lett volna szabad. Válságos helyzetekbe kell kerülnie ahhoz, hogy föltegye magának a kérdést: küzdjek azokért dolgokért, amik nem az én ügyeim? Okozzak felfordulást ott, ahol ez nem célravezető? Avatkozzam bele mások dolgába, amikor nem is engem kérdeztek? Az eszével és a lelkével jól érzékeli, hogy, mégha sokáig nem is hitt neki, talán mégiscsak igaza lehetett Cristoforónak, aki azt javasolta neki és Luciának, hogy csináljanak mindent becsületesen, és bízzák rá magukat az isteni Gondviselésre. Renzo megtérésének a csúcspontja, amikor meg tud bocsátani a pestises, haldokló Don Rodrigónak, aki korábban erőszakkal akadályozta meg házasságkötésüket Luciával.

– Az előbb említett Cristoforo atya látszólag szelíd lelkületű, az irgalmas szeretet mozgatja, de ha valaki megátalkodott a bűnben, borzasztó kemény tud lenni vele szemben. Így Renzóval is, amikor még a megbocsátás gesztusa előtt megátkozza Don Rodrigót.

– Cristoforo atya már akkor is keményen viselkedett, amikor a hatalmának teljében élő, gőgös Don Rodrigo nem volt hajlandó szembenézni önmaga bűnösségével. Félelmetes tirádájában nyíltan az arcába vágja, mi lesz mindennek a következménye. Manzoni számára nem magától értetődő, hogy egy hívő katolikus csakis szelíd lehet, irgalmas szívű vagy bátor. A hívők között ugyanúgy vannak erős akaratúak, mint ahogy gyávák és hatalomszomjasak is.

A jegyesek szereplői a hit ezer arcát mutatják fel, ideértve megtérésüket is.

Az egyik kulcsfigura, a hírhedt, sokak által rettegett Névtelen a megtérését követően is megmarad ugyanannak, aki volt, csak épp ellenkező előjellel. Ugyanolyan kemény és határozott marad, ugyanúgy nem tűr ellentmondást, mint korábban, csak épp most már mindezt a jóra, mások javára fordítja. Manzoni gyönyörűen írja le azt a pillanatot, azt az estét, amikor a Névtelen lelki gyötrődése után eljut a megtérésig. Renzónál viszont a megtérés egy elnyújtott, hosszú folyamat. Luciánál még ennél is hosszabb. Ő mindig szelíd, de neki saját bigottságot kell legyőznie. Cristoforo atya felmenti az alól a fogadalma alól, hogy amikor a helyzete reménytelennek látszik, lemond Renzo szerelméről, és Szűz Márianak szenteli az életét. Ott vannak aztán a regényben a nem megtérők, a plébános, Don Abbondio, aki mit sem változik, s a könyv végén épp olyan gyáva, határozatlan, mint amilyennek az elején megismertük. Vagy Hóka, Don Rodrigo legfőbb embere, aki magára hagyja  a pestissel megfertőződő gazdáját.

– Manzoni regényében kiemelt szerepe van a napjainkban oly sokat hangoztatott tanúságtevésnek. Abban, hogy a sem Istent, sem embert nem ismerő Névtelen megtér, döntő szerepe van a jóságos, krisztusi lelkületű Don Federigo Borromeo bíborosnak.

– Igen, ez így van. Az ő személyével kapcsolatban érdemes ismét hangsúlyoznunk:

amikor Manzoni azt mondja, hogy a történelmet a kisember irányítja, ezzel, több mint száz évvel a II. Vatikáni Zsinat előtt, azt vallja, hogy az Egyházat a hívek ugyanolyan joggal irányítják, mint az egyházvezetők.

Ha belegondolunk, A jegyesekben szerepel egy szélhámos plébános, akit nehéz lenne hívőnek nevezni. Ott van aztán a buzgó, jólelkű Cristoforo atya, aki távolról sem áll mindig a helyzet magaslatán, és bizony sokszor meggondolatlanul cselekszik. Megismerünk a regényben egy apácát is, akinek a sorsa rettenetes, akit apja erővel kényszerített a kolostori életre, és aki sanyarúnak megélt helyzetét nemritkán gonoszsággal, rosszindulattal kompenzálja. Ami a bíborost, Federigo Borromeót illeti: tőle valóban nem áll távol az irgalmasság, és a szeretet irányítja cselekedeteit, de mégsem állíthatjuk róla, hogy túlzottan megfontolt lenne. Legyünk őszinték: a pestisjárvány igazi berobbanása a körmenetnek köszönhető. Ez természetesen nem bűn, a bíborost a legjobb szándék vezette, de nem gondolta át eléggé a következményeket. Valóban tökéletes jellemet nem találunk a regényben. Ilyen a világ, de ennek ellenére Renzo végül mégis rendes katolikussá válik. Lucia tiszta lelkű hívő, az anyja, Agnese is az a maga módján. A Renzót segítő személyek között szintén találunk jó embereket, gyarlóságaik ellenére is. Az Egyház nem a tökéletes emberek közössége, de együtt kell dolgoznunk érte, miközben bízunk az isteni gondviselésben. Manzoninak ez a gondolata teljesen újszerű.

– Ugyanakkor Manzoni leírja a regényében, hogy a pestisjárvány idején egyedül a papok, szerzetesek voltak azok, akik életük feláldozásának árán is ápolták, gyógyították a betegeket, részesítettek lelki vigaszban.

– Ez így igaz. Egyébként a pestis történetét Manzoni történészi minőségében is megírta a korabeli dokumentumok alapján. Így született meg A szégyenoszlop története című tanulmánya. A regényben elbeszélt pestisjárványról szóló fejezetek is megerősítik azt, hogy papnak lenni nem kényelmes foglalkozás, hanem tényleges kereszthordozás, életáldozattal is jár, például Cristoforo esetében. Nem a Don Abbondióké a világ. Nagyon érdekes, hogy bár ebben a regényben szinte mindenkinek megvan a maga saját története, csak Don Abbondiónak nincs: ő megmarad ugyanolyannak, mint amilyennek a könyv elején megismertük. A valóságban is vannak ilyen emberek, akik mit se változnak a hosszú évtizedek alatt.

– Alessandro Manzoni az olasz irodalom vitathatatlan óriása mindmáig, csakúgy, mint Giuseppe Verdi az opera műfajában. Manzoni 1873-ban bekövetkezett halálát követően egy évvel Verdi Requiem címmel írt gyászmisét az emlékére. Állítólag jó barátok voltak, nagyon szerették, tisztelték egymást.

– Erről semmi közelebbit nem tudunk, legalábbis én nem.

Manzoni az olasz nyelv megújításában ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amit nálunk Kazinczy Ferenc.

Sokan mondják, hogy Dante, Petrarca művi nyelve az övé, de ez nem igaz. Manzoni nyelve eleven beszélt nyelv. Hihetetlen nagy elánnal vetette bele magát a nyelvi és a politikai egyesítésbe. Ezért minden olasz, aki hittel küzdött e cél érdekében, példaképének tekintett őt. Az egységes Olaszország 1860-61-ben jött létre. Manzoni már az 1820-as évektől kezdve abban gondolkodott, hogy valahogy egységesíti a nyelvet. Felismerte: ahhoz, hogy az olaszok egy néppé váljanak, azonos nyelvet kell beszélniük. A gazdasági és politikai elkülönülés miatt a számtalan kicsi városállamnak megvolt a  maga dialektusa. Dante és Petrarca létrehoztak ugyan egy egységes nyelvet, ám ezt úgy kell elképzelnünk, mintha ma minden magyar Arany János nyelvét használná, és például az adott igealak helyett azt, hogy adá. 1800 körül jött Manzoni, aki elhatározta: legyen az olasz alapja a firenzei nyelv, de ne az, amit Dante meg Petrarca használtak, hanem az, amit ma beszélnek. Ahogy korábban említettem, Firenzébe megy, megtanulja a firenzei nyelvjárást, amelyen újraírja a regényét: immár nem Dante és Petrarca mesterséges irodalmi nyelvén, hanem azon, amit akkor, a 19. század első harmadában beszéltek.

Ez Manzoni igazi nagy újítása: a beszélt nyelvből csinál irodalmi nyelvet. Olyan sikeresen méghozzá, hogy feljegyzéseink vannak arról, A jegyeseket az emberek pajtákban hangosan olvasták fel egymásnak. És közben megtanultak olaszul, anélkül, hogy ennek a tudatában lettek volna.

Verdi pedig ugyanazt jelentette a zenében, mint Manzoni az irodalomban. Ha csak a Nabuccót nézzük: a szabadság hatalmas szeretete szól belőle, a zene nyelvén. S itt visszautalhatunk Manzoni liberális katolicizmusára. A katolicizmus alapvetően liberális, hiszen a szabad akaratot hirdeti. Ezzel a szabadsággal ruházza fel Manzoni a társadalmilag az alsóbb néposztályhoz tartozó szereplőit is, akiknek mindig megvan a szabadságuk, a döntési lehetőségük, hogy éljenek vele, és ezzel üdvösséget nyerhetnek. Ez az igazi katolikus liberalizmus, amihez ugyanúgy tartja magát Manzoni, mint Verdi a Nabuccóban.

Fotó: Merényi Zita (archív); Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. június 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.