A gyógyulás forrásai: imádság és megbocsátás – Beszélgetés az aranymisés Mészáros Domonkossal

– Kérem, meséljen a gyermekkoráról! Vallásos családban nőtt fel?

– Hódmezővásárhelyen születtem 1951. április 21-én, ötödik, legkisebb gyermekként. Édesanyám óvónő volt, negyvennégy évesen szült engem, nagyon hálás vagyok neki ezért. Gyakran mondogatta, hogy nagy öröm volt számára a születésem. Sajnos nem tudott elhelyezkedni óvónőként, ezért sokáig varrónőként dolgozott. Először Léván kapott óvónői állást, majd Kistarcsán, onnan Székkutasra került, s ott óvodát alapított, ami ma az ő nevét viseli. A család 1950-ben került Vásárhelyre, szolgálati lakásba. Rengeteg gyerek között nőttem fel. Azóta is nagyon szeretem a gyerekeket, nem zavar, ha a templomban hangoskodnak, mert hozzátartoznak az életünkhöz. Gyermekkorunkban kifejezetten szerettük a diafilmeket, többek között a Gulliverről szóló történeteket. Erzsi nővérem olvasta a szövegeket, mi meg a bátyámmal, Antallal hallgattuk. Szegényen éltünk, de élményekben gazdag volt a gyermekkorom. A keresztanyám a világháborúban elvesztette a férjét és a fiát, mégis rengeteget segített, foglalkozott velünk. Ő gondoskodott arról is, hogy a templomban mindig legyen virág. A papok karingjeire, albáira hímzéseket készített.

– Édesapjának mi volt a foglalkozása?

– Ő vasmunkásként dolgozott. Épített egy Siemens-rendszerű vaskohót; vasat, bronzot, alumíniumot öntött, kész alkatrészeket adott el. Nagyon jól megélhetett volna ebből az egész család, de a kommunisták bezúzták édesapám kohóját, mondván, hogy az kapitalista maradvány, amit fel kell számolni. Édesapámtól tanultuk meg mi, gyerekek a szerszámok használatát, tízéves koromban megtanított arra is, hogyan szereljem össze a meghibásodott biciklimet. Korán megtanultam tőle azt is, hogy jó és értékes dolog dolgozni, valami hasznosat kiadni a kezemből. Soha nem ijedtem meg a fizikai munkától, így Kárpátalján sem, ahol árvizekkel, építkezésekkel kellett szembenéznem.

– A nyolcadik osztály elvégzése után hol tanult tovább?

– 1965. augusztus 20-án az édesanyám kormánykitüntetést kapott a parlamentben az óvónői munkájáért, de ugyanabban az évben októberben kirúgták az állásából, és sehol nem alkalmazták óvónőként, mivel én a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban kezdtem tanulni. Emiatt el kellett hagynunk a szolgálati lakást is, ami azért volt nehéz, mert az öt gyermek közül hárman még középiskolában és főiskolán tanultunk, édesapám nyugdíja pedig nem volt sok. Összehúztuk magunkat. Húsz forint volt a havi zsebpénzem gimnazista és szeminarista koromban, ez elég volt a fogkrémre, szappanra, s talán egy vagy két gombóc fagylaltra. De megértettük a helyzetünket, nem panaszkodtunk.

– A hithez, Istenhez már korán közel került?

– Gyermekkoromtól kezdve rendszeresen ministráltam. Németh Tibor káplán atyát nagyon szerettem Vásárhelyen. Minden héten be kellett számolnia a rendőrségen, hogy nem folytat-e szocialistaellenes tevékenységet. Ennek ellenére is összegyűjtött harminckét ministránst, akikkel versenyeztünk nagyböjtben, adventben, ő pedig jutalmazott bennünket. Az előző hat szolgálati helyéről szedte össze a gyerekeket, látogattuk egymást, együtt kirándultunk. Most, amikor az aranymisém kezdetén körbejártam a templomban, meghintettem szenteltvízzel a híveket, és láttam az ország minden részéből, sőt a határon túlról is érkezett embereket, akiknek ragyogott a szemük, egy gyermekkori élményem köszönt vissza: itt a mennyország.

Óriási élmény volt átélni, hogy az életünkbe befogadott kegyelem miként válik valósággá a szolgálatban.

– Gyermekkorában rendkívüli tehetsége volt a hegedűhöz. Hogyan lett mégis római katolikus pap?

– Az ismert hegedűművész, Márffy János tanár úr Szegedről járt ki tanítani Vásárhelyre. Tízéves koromban ő ajánlotta fel nekem a szegedi konzervatórium hegedű tanszakát. Ám nem sokkal előtte átéltem egy istenélményt, és én inkább azt választottam, mint a zenét.

– Mi történt?

– Az egyik hajnali misén a bátyámat helyettesítettem a kötelezően elvállalt ministránsszolgálaton. A templomig vezető úton esett az ónos eső, a biciklim csúszkált a jégen, az utolsó pillanatban értem oda a misére. Felnéztem, és a templomban a mennyezet helyett mintha a mennyországot pillantottam volna meg. Úgy éreztem, Isten fogadott, és kimondhatatlan szeretetet, boldogságot éltem meg. Csupán néhány pillanatig tartott ez az élmény, de elég volt ahhoz, hogy megsejtsem: nem a zenészi pálya az utam.

– Tíz paptestvérével együtt 1974. június 23-án szentelte pappá Bánk József püspök a váci székesegyházban. Ez már a Kádár-rendszer, az úgynevezett puha diktatúra időszaka volt. Mennyire mutatkozott meg ez a hatalomnak az Egyházhoz való viszonyában?

– Messziről kezdem a választ. Hetedikes voltam, amikor a vásárhelyi Szent István-templom előtt megszólított egy egyetemista: van itt egy kis közösség, szívesen látnának engem, ha senkinek, még a szüleimnek, a testvéreimnek sem beszélek erről. Csatlakoztam hozzájuk. Hittant tanultunk, zenét hallgattunk, kirándultunk. A közösség vezetője és fenntartója, Majoros Mária, megyei főkönyvelőként tevékenykedett, de Ármella néven titokban domonkos nővér volt. Szenzációs lelkülettel tevékenykedett, bármikor felkereshettük őt, az én sorsomat is folyamatosan figyelemmel kísérte. Amikor gimnazistaként késő este érkeztem haza Vásárhelyre, akkor is elmehettem hozzá beszélgetni. Pénzt is kaptam tőle útiköltségre, hogy részt vehessek a titkos lelkigyakorlatokon Püspökszentlászlón, ami nagy távolságra volt Hódmezővásárhelytől. Németh János jezsuita atya tartotta ezeket a lelkigyakorlatokat, évente egyszer-kétszer, egyébként kertészként dolgozott a két doktorátusával. Azonnal megtalálta a hangot a fiatalokkal. Misztikus lélek volt.

Sokat köszönhetek az ugyancsak jezsuita Mócsy Imrének is. A nővére Vásárhelyen élt, időnként meglátogatta. Csak zárt templomban, mellékoltárnál misézhetett. Felajánlottam, hogy ministrálok neki, és ő elfogadta. A mise után kiültünk a téren egy padra, és beszélgettünk. A helyi plébános nem merte fogadni őt, a börtönviselt jezsuitát. Az úgynevezett puha diktatúra idejében sem volt ildomos egy ilyen megbélyegzett egyházi személlyel beszélgetnie annak, aki karrierre vágyott. De a sok megpróbáltatáson keresztülment Imre atyánál mosolygósabb embert nem nagyon láttam életemben.

Mindenképpen meg kell még említenem a Szociális Missziótársulathoz tartozó Viktória nővért is, aki Dorozsmán, a cigánytelepen dolgozott. A szeretet és a jóság legnehezebb, de legfelemelőbb történeteit élte meg ott, és mesélte el nekünk. Megtapasztaltuk nála, hogyan jelenik meg a kereszténység a hétköznapokban. A puha diktatúrában nem volt tanácsos egy ilyen lelkületű nővérrel találkoznunk, hiába segítette a cigányokat. Az állam 1975-ben hozott egy olyan rendeletet, hogyha a hittanra jelentkezők száma eléri a harmincat, akkor még egy hittanórát lehet tartani a plébánián, akkor is, ha kétszázan jelentkeznének. Ez az iskolai hittanra is vonatkozott. A békepapi gyűléseken pedig illett megjelenni, ha valaki ezt nem tette, akkor ide-oda helyezgették. Isaszegről például azért helyeztek el, mert reverendában fociztam az utcán a gyerekekkel. Egyszer 1981-ben a püspök atyával a domonkos szerzetességről kezdtem volna beszélgetni, de ő azonnal mutatta a kezével, hogy lehallgató készülék van elhelyezve a püspökségen, ne beszéljek erről. Sokakat zártak börtönbe, vonták meg a működési engedélyüket, a helyi képzéseket leállíttatták, a pedagógusokat félelemben tartották…

– Az ötven év alatt több helyen szolgált. Említene ebből az időből néhány mozzanatot, ami különösen megmaradt Önben?

– Az első szolgálati helyemről, Szegvárról azért helyeztek el, mert elindítottam az ifjúsági hittant. Mindszentre kerültem, nagyon aggódtam a hittanosokért. Biciklivel indultam hozzájuk, hogy tartsam bennük a lelket. Már Szegvár határán jártam, amikor megszólalt a lelkemben egy hang: rá kellene bízni őket a Szentlélekre. Háromszor tettem meg ezt. Nehéz volt, mert működött bennem a szeretet és a gondoskodó féltés. Utólag kiderült, hogy a szegvári fiatalok minden héten találkoztak, olvasták a Szentírást, imádkoztak, és támaszt nyújtottak egymás számára. Amikor nemrég, az aranymisém alkalmából elmentem Szegvárra, eljött az egykori hittancsoport fele, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol ötven évvel ezelőtt abbahagytuk.

A rendszerváltozás után Grazba kerültem novíciusmagiszternek. Heten voltak a jelentkezők, öten maradtak a noviciátus végére, és hárman lettek közülük papok. Onnan Debrecenbe kerültem, s még két éven át folytattam a magiszteri feladatot. Utána plébános lettem, és tanítottam a Kossuth Lajos Tudományegyetemen krisztológiáról, önnevelésről, önismeretről, párkapcsolatról. Két év alatt kétszáznegyvenre nőtt a hallgatók száma. Oktathattam az ottani orvostudományi egyetemen is, ugyanilyen érdeklődés mellett.

– Kárpátaljára 1997-ben került.

– Igen, miután finoman fogalmazva fölmentettek a budapesti Thököly úti – akkor még domonkos – Rózsafüzér Királynéja-templom plébániai tisztsége alól. Leégett az ottani orgona, és kiderült, hogy Kádár János egyik volt embere gyújtotta fel, évekkel a rendszerváltozás után... Kárpátalján kilenc évig szolgáltam. Csodálatos évek voltak, szerteágazó munkát végeztünk. Az alapítványok segítségével sokat építkezhettem, létrehoztam három katolikus óvodát, két egyetemi kollégiumot, három cigány közösségi házat, s ezek mellett különböző pasztorális szolgálatokat.

– Természetes, hogy a pap a megbékélés embere, de gondolom, hogy a kárpátaljai szép emlékekkel a lelkében különösen fájdalmasan érinti az Ukrajnában immár csaknem három éve dúló háború.

– Néhány hónappal ezelőtt miséztem Ungváron, és egymás után, zokogva borultak a nyakamba a huszon-egynéhány éves özvegyasszonyok, akik ott maradtak egyedül a két-három gyermekükkel. Ez borzalmas. Azokban, akik hideg fejjel és lélekkel kezelik a háborút, talán megszólalna a lelkiismeret, ha közelről megismernék azokat az embereket, akiknek a hátralevő életét megnyomorítják. Nincs semmi felelősségérzet ezekben a döntéshozókban, ami döbbenetes.

Talán még soha nem volt szükség annyira az imádságra, különösen a rózsafüzér-imádságára, mint napjainkban.

– Nagyon szoros a kapcsolata a MÉCS Családközösséggel és a Szeretetláng Mozgalommal.

– Több mint húsz évvel ezelőtt, 2001-ben a kárpátaljai magyar ajkú papoknak lehetőségük volt arra, hogy lelkigyakorlaton vegyenek részt a MÉCS Családközösség szervezésében. Mivel a hetvenes-nyolcvanas években sok jezsuita típusú lelkigyakorlatot tartottam, megtapasztaltam a Gabriel Calvo (spanyol pap, a Marriage Encounter katolikus lelkiségi mozgalom megalapítója – B. D.) által megalkotott lelkigyakorlatok kincseit, láttam, hogyan működik a civil munkatársak bevonása a munkába, hallottam az élménybeszámolóikat. Ezek a lelki programok a válságban lévő papokat és házaspárokat gyakorló keresztények pozitív tanúságtételeivel segítik túllendülni a nehézségeken. Ezért csatlakoztam a MÉCS Családközösséghez, több mint száz alkalommal tartottam nekik lelkigyakorlatot. Ma már eucharisztikus és máriás típusú MÉCS is létezik. Kiemelt szerepe van az imádságnak és a megbocsátásnak, ez két olyan erő, ami elhozza a résztvevőknek a belső gyógyulást. Áldás ez, még a születések számára is kedvezően hat.

A Szeretetláng Mozgalommal kapcsolatban felidéződik bennem, hogy jelen voltam, amikor Erdő Péter bíboros atya 2009. június 6-án hivatalosan elismerte a mozgalmat az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében, a Szent István Társulat pedig megjelentette Kindelmann Károlyné Erzsébet Szeretetláng lelki naplóját, Kovács Zoltán mariológus atya briliáns, lelkileg és tudományos szempontból is kiváló, teológiai alapossággal megírt tanulmányával. Ez döntő felismerést hozott számomra. Azóta hetente húsz percet beszélek a Szeretetláng Mozgalomról az EWTN tévében. A rózsafüzér-imádság domonkos karizma. A szeretetet és a békét hordozza magában, semmi máshoz nem hasonlítható gyümölcsöket érlel. A megbocsátást tanítja, és azt is:

arra vagyunk meghívva, hogy az életünket áldozatok árán is odaadjuk Jézusnak. Milyen jó lenne, ha ezt minél többen felismernék!

Sopronban harminc, a harmincas-negyvenes éveiben járó családos férfi minden csütörtökön este fél kilenckor közösen imádkozza a rózsafüzért.

– Tizenhét éve szolgál az ország nyugati szélén, Sopronban. Milyen a hitélet a hűség városában?

– Sokan vannak a három-négygyermekes családok, keresztény szellemben nevelik a gyerekeiket. Amikor idekerültem, hatvanezren éltek itt, most több mint százezren. Hál’ Istennek sokan járnak templomba. Öt plébánia van, a hétvégéken körülbelül húsz misével. Majdnem mindenütt megtelnek a padsorok.

– Sopronban tehát nem igazolódik be az általános vélemény, mely szerint a jólét eltávolít a hittől.

– Úgy látom, hogy az itteni emberek biztonságos élete nem beképzelt, hanem kulturált kereszténység. Ha a másik oldalt nézem, a szegényeknek jó keresztényeknek kellene lenniük, hiszen a vallás komoly támaszuk tudna lenni. Sajnos azonban a periférián élők alig gyakorolják a hitüket. Az viszont új fejlemény, hogy nő a felnőttként megtérők száma a drogtól, alkoholtól, börtönből szabadultak körében. Örömöt találnak a kereszténységben, új irányt ad az életüknek. Ebben az is közrejátszik, hogy hét éve éjjel-nappal nyitva áll Sopronban az Örökimádás-kápolna, amelynek komoly kegyelmi kisugárzása van.

– Aranymisésként hogyan gondol vissza az elmúlt ötven évre?

– Alig hiszem el, hogy eltelt fél évszázad. Ha azonban sorra veszem, mennyi mindent adott nekem a Jóisten, megdöbbenek. Boldog vagyok, hogy pap lehetek, és azért is, hogy sok mindennel tudtam segíteni másokat. Ha mulasztottam valamiben, azt nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek azoktól, akiket megbántottam.

Az Úristen azonban nem változott, nem hozzám méri a kereszténységet, hanem nekem kell hozzámérnem magamat, és ő kijelöli számomra a további lépéseket, áldozatokat.

Az ő zsenialitása határozza meg a papi szolgálatom további szakaszát is.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 10-i számában jelent meg.