A Katolikus Egyház a két világháború között – Fejérdy András előadása a városmajori kistemplomban

Fejérdy András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense kifejtette: a két világháború között a magyar társadalom és azon belül a magyar Katolikus Egyház gondolkodását alapvetően meghatározta egyrészt a Tanácsköztársaság 133 napos rémuralma 1919-ben: anarchia, vallás- és egyházüldözés. Erre adott reakcióként jelent meg a két világháború közötti, ellenforradalminak nevezett Horthy-rendszer, amivel bizonyos tekintetben a Katolikus Egyház is azonosulni tudott, a vallásellenes szélsőségekkel szembeni védelem közegeként. A másik traumatikus tapasztalat a trianoni békediktátum és a történelmi Magyarország és a Magyar Katolikus Egyház ebből fakadó megcsonkulása volt. Mindössze három egyházmegye nem vesztett területet Trianonban.

A Horthy-rendszer erre a kettős traumára válaszolt, és ebben partnerre talált az Egyházban, abban a tekintetben, hogy a katolicizmus, illetve általában a kereszténység védelmet jelenthetett a társadalmi anarchiával és az ezzel járó morális felfordulással szemben.

A Tanácsköztársaság és Trianon bűnbakjaiként, a megrázkódtatások okozóiként a korszakban több csoportot neveztek meg: a liberálisokat, a szabadkőműveseket, illetve a kommunistákat és a zsidókat.

Az antiszemitizmus kérdését illetően az előadó leszögezte: kétségtelen, hogy jelen volt a két világháború közötti Magyarországon, így a Katolikus Egyházon belül is. Különbségek vannak azonban az antiszemitizmus különböző típusai között – ez nem jelent felmentést egyik irányzatnak sem, de így láthatjuk, hogy melyiknek milyen vonatkozásai vannak.

Egyházias vagy egyházi az az antiszemitizmus, amely nem azonos az ókorra, középkorra jellemző, teológiai alapú, antijudaista megközelítéssel, hanem sokkal inkább egy 19. századi reflexió a zsidósággal azonosított liberális szellemi felfogással szemben. Ebből következően

az egyházi antiszemitizmus szerint a zsidóságot a kereszténységbe kell asszimilálni, mind kulturálisan, mind pedig vallásilag. Ez az antiszemitizmus tehát egyáltalán nem faji alapú – emelte ki Fejérdy András.

Ezzel szemben jelentkezett a korszakban, különösen a harmincas években Németországban Hitler hatalomra jutásával párhuzamosan a faji alapú antiszemitizmus, amelynek célja: különválasztani a zsidóságot a társadalom többségétől. Ez tehát diszkriminatív antiszemitizmus, és ezzel együtt a jogfosztás is abszolút belefért az ezt hirdetők eszköztárába a zsidósággal szembeni fellépés során – szögezte le a történész.

A probléma az volt, hogy

a két világháború között az átlagos magyar katolikus hívő nem mindig tudott különbséget tenni a kétféle antiszemitizmus között.

Csak egy példa: hiába jelent meg magyarul is XII. Piusz pápa Égető aggodalommal (Mit brenneder Sorge) kezdetű, 1937-ben írt, a nácizmust elítélő enciklikája, az egyre inkább erőre kapó nyilaskeresztes mozgalom német testvérpártjától eltérően nem volt nyíltan egyházellenes, sőt Szálasi a Manrézába járt lelkigyakorlatra, a nyilasok egyenruhában megjelentek a szentmiséken, tehát az egyszerű hívők számára nem volt egyértelmű, hogy szemben állnak az Egyházzal, vagy sem.

Érkezett is egy kérdés 1942-ben a püspöki karhoz, hogy mit kell a nyilasokkal szemben tenni. Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás a rá jellemző óvatossággal és egyházjogászi szemléletével azt válaszolta: „Ha eretnek, a katolikusok ne vegyenek részt benne; ha pedig nem eretnek, akkor változtassák meg, és járja át a katolikus szellem.”

Serédi egyébként nem szimpatizált a nyilasokkal, és támogatta azokat a szellemi irányzatokat, amelyek a nácizmus, fajelmélet, nemzetiszocializmus, nyilasmozgalom szellemi mondanivalójával szemben bemutatják, hogy miben tér el ettől a katolicizmus. Ő maga 1942-ben mondott egy beszédet, amelyben a német, de mindenféle imperializmussal szemben érvelt az emberi jogok mellett természetjogi alapon. Beszéde nagy felzúdulást váltott ki Németországban. 1943-as nagyböjti pásztorlevelében pedig Krisztus önkéntes keresztáldozatán elmélkedve figyelmeztetett a szeretetből fakadó áldozatvállalás kötelezettségére:

Minden ember érték, mert halhatatlan Lélek élteti, irányítja és tör benne Isten felé. Az emberek kíméletlensége, a minden mértéket felülmúlni képes önzés akárhányszor szembekerül az embertestvérek legkomolyabb érdekeivel. A Krisztus nyomán járó keresztény ilyenkor is a nagyobb érték mellé áll, még akkor is, ha akár a síkraszállás, akár saját önzésének legyőzése áldozatot követel tőle.”

A három – 1938-as, 1939-es és 1941-es – zsidótörvénnyel kapcsolatban Fejérdy András kiemelte: a két első törvényt jobb híján, a kisebb rossz okán módosító javaslatokkal, de a felsőházban jelen lévő katolikus püspökök megszavazták. Az alsóházban volt olyan katolikus pap, aki nem.

Az 1938-as törvényt a püspökök formálisan nem szavazták meg, mert a szavazás napján az eucharisztikus kongresszusra érkező vendégekkel kiállítást néztek meg. Ugyanakkor a főpásztorok a zsidótörvények vitája kapcsán elutasították a kollektív bűnösség elvét: ha el is fogadják, hogy a zsidóság részéről megrontják a magyar erkölcsöket, szellemet, gondolkodásmódot, ez csak egyesekre igaz.

Azzal szemben lehet jogosan restriktív intézkedéseket hozni, akire a bűnét rábizonyították. Igazolt bűn nélkül büntetést kiszabni nem lehet, különösen nem kollektíven.

Az 1938-as és 1939-es zsidótörvények megszavazása mellett a katolikus püspökök azzal is érveltek: ha megbuktatják a kormányt a jogszabályok elutasításával, jönnek a nyilasok, tehát még rosszabb lesz. Az 1941-es zsidótörvény házassági joggal foglalkozó paragrafusa kimondta a zsidók és nem zsidók házasságának tilalmát. Ez ellen a Katolikus Egyház – összefogva a protestáns egyházakkal – tiltakozott: nyíltan ellenálltak a zsidóság érdekében.

Az előadó kiemelte: egészen új helyzetet teremtett 1944. március 19-e, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot. A Sztójay-kormány intézkedéseket hozott, amelyek már nemcsak a zsidók gazdasági, egzisztenciális érdekeit fenyegették, de veszélyeztették az életüket, egészségüket is. Ettől kezdve a Katolikus Egyházon belül, és az egész társadalomban is, kétféle alapmagatartással találkozunk: az egyik folytatja a nagyobb rossz elkerülése érdekében az óvatos tárgyalásokat a hatalom képviselőivel, mert ha kenyértörésre viszik a dolgot, még szörnyűbb események történnek. A másik véglet elutasítja ezt a szemléletet:

a Katolikus Egyháznak Krisztustól kapott prófétai szerepe, hogy az ellentmondás jele legyen, kerül amibe kerül; a nyilvános tiltakozás, ellenállás az Egyház feladata.

Serédi Jusztinián változatlanul óvatos volt, bízott a háttértárgyalások eredményességében. 1944 márciusától május végéig nyolc-tíz levélben folyamatosan bombázta Sztójay Döme miniszterelnököt és az üggyel foglalkozó államtitkárokat. Csupán néhány kisebb engedményt sikerült elérnie, így például azt, hogy a kikeresztelkedett zsidó szerzeteseknek, szerzetesnővéreknek és papoknak nem kellett sárgacsillagot viselniük.

A bíboros, hercegprímás egyik májusi levelében konkrétan felemelte szavát a deportálások ellen. Közben egyre nagyobb nyomás nehezedett rá püspöktársai felől – így Shvoy Lajos székesfehérvári, Apor Vilmos győri püspököktől –, hogy mindez már nem elég, közös állásfoglalás kell. Ezt

sürgette Angelo Rotta nuncius is, a pápára hivatkozva. Mindezek következtében júniusban Serédi megírta a püspöki körlevelet.

A többség – köztük Grősz József kalocsai érsek, Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári és Hamvas Endre csanádi püspökök abszolút egyetértettek a körlevéllel, amely nem túl merész, de karakán módon világosan megfogalmazta az Egyház elítélő álláspontját a történtekkel szemben. Czapik Gyula egri érsek viszont a tárgyalások mellett érvelt, és visszanyúlt a két világháború közötti egyházi antiszemitizmushoz, s betoldott egy részt a körlevélbe: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar társadalmi, gazdasági és erkölcsi életre a zsidóság egy része különösen bomlasztó befolyást gyakorol.” Az egri érsek ezzel szétbombázta a körlevél tartalmát.

Miután a kormány tudomást szerzett a körlevélről, Serédi beleegyezett abba, hogy azt nem olvassák fel a templomokban (egyes templomokban felolvasták), de a rádióban elhangozhat egy finomabb változat, amelyből kiderül: a püspököknek problémáik vannak a zsidók ellen meghozott intézkedésekkel, és a helyzet orvoslására tárgyalásokat folytatnak a kormánnyal.

Fejérdy András egyúttal emlékeztetett rá:

Márton Áron gyulafehérvári püspök, Apor Vilmos és Hamvas Endre is markáns szentbeszédeket mondtak, melyekben egyértelműen felemelték szavukat a zsidók deportálása, üldözése ellen.

A magyarországi zsidómentésről a történész elmondta: már 1944-ben elkezdődött, és a Szálasi-kormány október 15-i hatalomra kerülését követően teljesedett ki. A püspökök ennek az évnek a tavaszán zárt körben úgy döntöttek: az ellenállásban, embermentésben ne a főpásztorok álljanak az élre, hanem a másodvonal. Ők a háttérből támogatnak. Ezért csak kevés adat van arról, ha a zsidómentésben részt vett egy püspök.

Az egyik kivétel Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát volt, aki 1944 október-novemberében elintézte, hogy a pannonhalmi gimnázium és rendház a svájci Vöröskereszt által védett menedékhely legyen;

gyermekotthonokat, kórházakat költöztettek át ide; kisgyermekeket, gyermekes anyákat, leventekorú diákokat, a halálmenetből megszökött üldözötteket védtek.

Fejérdy András név szerint is megemlítette a vértanúhalált halt Salkaházi Sárát, Egyed András piarista, Köhler Ferenc lazarisa szerzetest, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek az embermentésben.

Ugyancsak kiemelte Angelo Rotta pápai nuncius szerepét, aki koordinálta az embermentő tevékenységet. Egyértelmű, hogy „nem a maga szakállára tette ezt”, hanem a pápa, XII. Pius támogató engedélyével.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír