A klasszikus istenérvek kulisszatitkai

A személyes hit sohasem a racionális érvelés zárt, autonóm terében született, hanem találkozás és elköteleződés gyümölcse, de a hívő ember mindig érzett indítást arra, hogy legalább a maga számára, és potenciálisan az őt körülvevő világ számára is, igazolja a hívő álláspont észszerű, illetve az Isten létét tagadó álláspont megalapoz(hat)atlan voltát. Bizonyos szellemtörténeti helyzetekben aztán lehetett az istenérveknek ennél nagyobb ambíciójuk is: Richard Schaeffler vallásfilozófus meglátása szerint az újkori racionalista filozófus számára létkérdés Isten létének bizonyítása, mert egyedül ő/ez lehet az észbe vetett feltétlen bizalom biztosítéka. Mario Ruggenini kortárs olasz filozófus szerint pedig a

kereszténység megjelenése „emelte a tétet”, amennyiben a természetfeletti hitben adott/megtapasztalt bizonyosság elérését tette kívánatossá minden megismerés és megértés, minden „bizonyítás” számára.

A „klasszikus”, az ókori görögökig visszavezethető istenérvek nevezhetők kozmológiai érveknek, mert a kozmoszból, vagyis a tapasztalati világ egy-egy mozzanatából indulnak ki: a mozgásból, a változásból, a keletkezésből, az elmúlásból, vagy abból, hogy csupa különböző fejlettségű-tökéletességű elem alkotja a világot. Az ilyen típusú érvelés szíve – az okság elvén, vagyis az arra hivatkozáson túl, hogy minden elemnek és eseménynek kell legyen magyarázata, amiből így a magyarázatok/okok láncolata adódik – a regressus ad infinitum lehetetlenségének elve, miszerint az okok láncolata nem folytatható a végtelenségig, lennie kell egy első láncszemnek (egy „első, más által nem mozgatott mozgatónak”), különben végső soron a láncolat egészére és egyetlen elemére sem volna magyarázatunk. Ez Aquinói Szent Tamás érvelése; az „eredetit” megfogalmazó Arisztotelészt az a (nem megalapozatlan, a rendszerében koherens helyet elfoglaló, de talán nem minden konkrét alkalmazása esetén tudatos) előfeltevés (is) vezethette, amely a végtelent, a határtalant, a meghatározatlant a lehatároltnál, a definiáltnál alacsonyabb rendű létnek tekintette. 

A logikát mint a teremtményi kompetencia felségterületét váratlanul (újra)felfedező keresztény gondolkodás terméke a konkrétan a 11. századi Canterburyi Szent Anzelmtől származó, később ontológiainak mondott érvelésmód, amelynek meggyőződése, hogy a tapasztalati világra hivatkozás mellőzésével, kizárólag Isten (kellő alapossággal definiált) fogalmából cáfolhatatlanul levezethető Isten létének állítása (az „aminél nagyobbat nem lehet elgondolni” csak akkor nem áll feloldhatatlan ellentmondásban önnön fogalmával, ha ténylegesen létezik). Látszólag egyszerű dolguk volt ezzel az érveléssel a kritikusoknak: ugyan miként és miért bizonyítaná egy dolog (egy ideális sziget vagy néhány pénzérme) elgondolása annak létét? Akadt, aki a definíció élesítésétől remélte a kritika méregfogának kihúzását (például Leibniz a 17. században a „legtökéletesebb létező” helyett a „szükségszerű létező” meghatározást használta Istenre), s volt, aki az előfeltevése tisztázásával igyekezett megvédeni a „zseniális” Anzelm mítoszát (a 20. századi Gilson, a középkori filozófia szakértője szerint ez az előfeltevés a keresztény hit magától értetődősége, amely számára Isten nemlétének állítása ugyanolyan abszurd lenne, mint a lét nemlétének állítása – ezt az értelmezést hitelesítheti, hogy Anzelm a gondolatmenetét egy imádság keretében bontotta ki). Mindenesetre a szembenézés a kritikákkal ezúttal is fontos, előremutató felismeréshez segített: Anzelm nem volt rövidlátó, tudatában volt annak, hogy az általa rögzített kapcsolás fogalom és lét között kizárólag Istenre érvényes, ezért semmilyen e világi „ellenpélda” nem cáfol(hat)ja.

Amúgy a gilsoni felvetés az összefüggéseknek egy mélyebb rétegére nyithatja a figyelmünket. A filozófiatörténet egyik leginkább köztudomású, „laikusok” által is ismert mondata a 16–17. századi Descartes szentenciája: cogito ergo sum, gondolkodom tehát vagyok. Ha a puszta logika által ellenjegyzett tételről volna szó, bármilyen tetszőleges személyben és számban igaz volna ez a (nyelvtani formáját tekintve) „következtetés” – de

nem véletlenül áll egyes szám első személyben: mert igazságának a következtetés kényszerítő erejű logikájánál is erősebb garanciája a gondolkodó szubjektum önmagáról szerzett/birtokolt bizonyossága.

(Ezért hagyom el szívesen, a nyelvtan szabályát felülírva, a „tehát” előtt a vesszőt). És bár Anzelmnél nem jelenik meg kifejezetten ez az egyes szám első személy, nyilván nem véletlen, hogy a Descartes által beiktatott racionalista filozófia éppen az ő érvelésmódját tette magáévá.

Az újkor utáni filozófia, legyen ma valaki racionalista, vagy pozitivista, vagy egzisztencialista, (majdnem) minden korábbinál inkább tudatosította és tudatosan bevállalta az önreflexió reflexiót meghatározó szerepét.

A keresztény filozófia ma tehát az istenkérdést is ebben a kontextusban helyezi el, Istenre utaló nyomokat és érveket az önmagára reflektáló emberben igyekszik felkutatni.

Fotó: Wikipédia (Raffaello: Az athéni iskola, freskó, 1509–1511)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 22-i számában jelent meg.