A különbözőségek ellenére is egymás felé vezet az út – Látogatóban a Schulek házaspárnál

Andrea kijön elénk a kapuba, a nappaliba vezet, hellyel kínál, és így kezdi a beszélgetésünket: „Nagyon különbözőek vagyunk, sokan nem értik, hogyan élünk együtt ötvenegy éve, mégis sikerül.” Az asztalra kikészített néhány fotóalbumot, régi fényképeket. „Egész nap gyűjtögetettem, emlékeztem” – mondja könnyekkel a szemében. Egy megsárgult képet emel ki a többi közül, amely 1943-ban, a Magyar Mérnök és Építész Egylet közgyűlésén készült. Itt összetalálkozott a két nagy múltú család: az egylet igazgatója, Schulek János (János nagyapja) és az akkor huszonhét éves építész, Reischl Antal (Andrea édesapja). A közös pont az életükben az építészet. Andrea és János megismerkedésével mégis két távoli világ került közel egymáshoz. Andrea katolikus családból származott, édesapja a Műszaki Egyetem tanára, huszonhét éven át a lakóépülettervezési tanszék vezetője volt. János dédapja, Schulek Frigyes és nagyapja Schulek János is építészek voltak, felmenőinek többsége azonban evangélikus lelkészként szolgált, ahogyan az édesapja is.

Andrea és János a katonaság révén ismerkedtek meg. „Az egyetem előtt egy évre elvittek katonának.  A laktanyában összekerültem egy szép szál fiúval, Gáborral, akit rendszeresen látogatott a húga. Ő volt Andrea. Gábor szenvedélyes elbeszéléseiből megismertem a vitorlázást” – kezdi mesélni történetüket János, majd Andrea veszi át a szót: „Nyáron nagy örömömre megjelent János Balatonfüreden, a vitorlásegyesületben.” Mindketten szívesen gondolna vissza arra, hogy milyen különlegesek voltak a megismerkedésük körülményei. „Nem randevúhelyzetben találkoztunk, amikor mindenki a legjobb oldalát mutatja. Esőben, szélben, viharban tapasztaltuk meg, milyen is a másik. A versenyvitorlázás felszínre hozta, kinek milyen tulajdonságai vannak, hogyan kapcsolódik be a csapatba, mennyire segítőkész” – mondják más-más szavakkal, de egybehangzóan.

Gábor látta, hogy a húga vonzódik a barátjához, ezért szervezett egy túrát. Andrea így emlékszik erre: „Már az első este éreztem, hogy János kitüntetett figyelemmel van irántam. Másnap pedig azzal lepett meg, hogy megkérte a kezemet.” „Díjaztam Andrea életfelfogását, a hitét, a sportosságát, életrevalóságát. Szerettem volna megházasodni, családra vágytam. Nagycsaládban nőttem fel, tudtam, hogy mitől és miért jó az. Nagyon érdekelt a szakmám, izgatott a sport, a figyelmem sokkal inkább ezek felé fordult, lányokkal így nem igazán ismerkedtem. Volt egyfajta tudatosság is a választásomban. Úgy gondolom, azért találtunk egymásra, mert hasonlók voltak a céljaink. Mindketten azt gondoltuk, hogy örök hűséget fogadunk, és gyerekeket akarunk” – meséli János.

A lánykérést követő második évben, 1971-ben házasodtak. Andrea ekkor harmadéves, János negyedéves volt. A fiatalok Andrea szüleinek lakásában kaptak egy lakrészt. Hosszú éveken át éltek itt, s időközben hozzáépítésekkel bővült a lakásuk. Kezdetben a szülők anyagi és fizikai segítsége biztosította számukra, hogy be tudják fejezni az egyetemet, hiszen Andrea már ötödévesként megszülte az első gyermeküket, s aztán egymás után érkezett még két gyermek. A szülői támogatásnak köszönhetően megvolt a családjukban az a nyugalom és biztonság, amelyben János koncentrált figyelmet fordíthatott a munkájára. 1972-ben a Főmtervnél indult a pályája. Gyakornokként kezdett, idővel pedig Magyarország meghatározó konstruktőr mérnökeként fővárosi nagyprojektek formálója lett. Harminckét éven át volt a Főmterv műszaki igazgatója, s közben hat éven át elnök-vezérigazgatója. 2021-ben a Magyar Mérnöki Kamara az Év Mérnöke díjjal ismerte el pályafutását, és 2022-ben, ötven év munka után nyugdíjba vonult.

Gyermekként mindketten éltek szerény körülmények között, de a szüleik szorgalma, erős hite, családot összetartó ereje megszépítette a gyermekkorukat, és megalapozta életfelfogásukat. Később megadatott nekik az anyagi biztonság. „A három nagylányunk születését tizennégy évvel később követte a két kisebb gyermekünk érkezése. Úgy érezzük, hogy ők is megtanulták a pénzhez való helyes viszonyt. Tőlem azt láthatták, hogy semmit nem veszek meg csak azért, mert tetszik, és lemondok egy-egy finomságról, ha túlzottnak találom az árát. Ezzel szemben az utazásra, a sportra és a nyelvtanulásra soha nem sajnáltuk a pénzt” – meséli Andrea.

János magával ragadó lelkesedéssel beszél a munkájáról. „Reggelenként én nem dolgozni, hanem »hobbizni« mentem” – mondja, és visszatekint arra, honnan indult a műszaki pálya iránti érdeklődése. „Nyolcan voltunk testvérek, anyám mindegyikünkben talált valami kiemelkedőt, és erősítette azt a vonalat. Nálam már kisgyerekként felszínre került az építészet iránti érdeklődésem. Örököltünk építőkockákat, amiket az 1870-es években a dédnagyapám, Schulek Frigyes készíttetett a fiának. Egyiptomi és román oszlopok is tartoztak a készlethez. Anyám minden gyerekével játszott ezekkel a kockákkal. De a bölcsész beállítottságúakat ez nem nagyon érdekelte, engem viszont annál inkább. Még írni-olvasni sem tudtam, amikor már pontosan tisztában voltam azzal, hogy mi az alaprajz, a metszet. Építésztechnikumba jártam, végül ott döntöttem az építőmérnöki pálya mellett.

A munka szeretetét a házaspár otthonról hozta. „Mindketten olyan családban nőttünk fel, ahol mindenki szeretett dolgozni” – mondja Andrea, és elmeséli: az irodalomban, művészetben, nyelvekben jártas édesanyja nem érezte lealacsonyítónak, hogy takarítással egészítse ki a család jövedelmét, amikor szükség volt erre.

A szülőktől kapott segítségnek köszönhetően a fiatal házasok a templomi szolgálatból is ki tudták venni a részüket. Az evangélikus János Andreával együtt járt a zugligeti Szent Család-plébániára. 1977-ben idehelyezték Kozma Imrét, aki létrehozott egy házasközösséget. A Schulek házaspár ma is tagja ennek. Imre atya működésének eredményeként a hívők száma gyorsan növekedett, és szükségessé vált a templom bővítése. A terveket Reischl Antal készítette, s az átalakításba az egész közösség bekapcsolódott. „Összehozta az embereket a közös munka, sokszor éjjel kettőig dolgoztunk a templomban” – emlékszik vissza János.

Kisközösségük ma is hónapról hónapra találkozik. „Ez már több mint barátság. Ezer szálon összetartozunk. Közel ötven éve hordozzuk egymás örömeit, gondjait. Nagy biztonságot ad az életben, ha az ember körül olyan társak vannak, akik tudnak és akarnak is segíteni” – mondja Andrea, és sok-sok példát említ azzal kapcsolatban, hogyan álltak és állnak egymás mellett az élet minden helyzetében.

Andrea harminc éven át tanított hittant a plébánián, és a házaspár nyaranta együtt vitte táborozni a hittanosokat. Ezek a hetek és a megelőző készületi időszakok felejthetetlen élményt nyújtottak a házaspárnak. Lelkesedésüket látva a gyermekeik is eltanulták tőlük a közösségi gondolkodást. Felnőve természetesnek tartották, hogy ők is tevékeny résztvevői legyenek a plébánia életének.

A szülői segítségnek köszönhetően a házaspárnak az is megadatott, hogy minden évben kétszer kettesben elutazhassanak néhány napra. Ezt leginkább Andrea édesanyja szorgalmazta. „Én is segítem a gyerekeimet ebben. Egy házasságban mindenkinek meg kellene kapnia ezt a lehetőséget, ami úgy erősíti a kapcsolatot, mint valami vitamin – véli Andrea, és hozzáteszi: –Jánossal nyaraláskor és az utazásaink idején tudtunk igazán együtt lenni. Az agya ugyanis nem állt le attól, hogy hazajött a munkából.” „Valóban. Úgy érzem, mindig hamarabb kaptam vezetői megbízatásokat, mint kellett volna. Ez nagy felelősséggel és rengeteg gondolkodással járt” – magyarázza a férje.

„Leginkább János idejére voltam féltékeny” – mondja Andrea, és arról mesél, hogy a férjének mindig nagyon fontos a sport. Kosarazott, de látva, hogy ez nem kedvez a családi összetartásnak, olyan hobbit keresett, amit együtt űzhet az övéivel. Ez lett a tájfutás, amibe először a gyerekekkel vágott bele. Megszerették, így a hétvégékre mindig eltűntek valamelyik erdőben. Andrea pedig, aki hét közben tanított, a szombatokat otthon töltötte a sok házimunkával. Takarított, mosott, főzött, s amikor koszosan, izzadtan megérkezett a családja, szomorúan tapasztalta, hogy nem nagyon érdekli őket a rend, a tisztaság. Egy idő után úgy érezte, elég ebből, s kérte, hagyják abba a tájfutást. Nem akarták, sőt, azt mondták, segítenek a takarításban, csak csatlakozzon hozzájuk. „Ehhez két dolog hiányzott: Nem szerettem futni, és nem tudtam tájékozódni” – emlékszik vissza Andrea, aki végül harminchat évesen maga is belevágott a tájfutásba. „Isten hozott a csapatban!” – üdvözölték az első reggelen a gyerekek, délután azonban már mindenki Andreát kereste az erdőben. Idővel aztán ő is nagyon megszerette ezt a sportot. A Schulek család összetartozásának jót tett a közös futás, a nyári sátorozások, a természet szeretete és a tájfutók közössége.

Sokáig élvezték mindazokat az előnyöket, amik együtt jártak a szülőkkel való együttlakással. Majd eljött az az időszak, amikor Andrea édesanyja megbetegedett, és folyamatosan romlott az állapota. Hét éven át otthon ápolták, etették, pelenkázták az utolsó években. Andrea Isten ajándékának tartja, hogy édesanyjától imával tudtak elbúcsúzni unokái és dédunokái az élete utolsó napján.

„Az, hogy együtt laktunk, óriási könnyebbséget jelentett nekünk, mégis úgy gondolom, szerencsésebb, ha a fiatalok kezdettől önállóan élhetnek, de a szülők közelében” – véli Andrea. Vágya teljesült, gyermekeik nem messze tőlük, Zugliget vonzáskörzetében laknak. Szülőként tudták, sem elvárásuk, sem beleszólásuk nem lehet a gyerekeik párválasztásba, de bíztak abban, hogy maguktól is helyesen döntenek majd. Andrea sokszor elmondta nekik, az életben az a legfontosabb, hogy ki lesz a társuk. Hol tanulsz, mi lesz a munkád, hol laksz? Ez mind másodlagos, mert megváltoztatható. Párt azonban nagyon jól kell választani. A szülők igyekeztek kicsit segíteni is ebben. „Társaságot szerveztünk a gyerekeink köré, hogy nagy közösségben mozogjanak. Ez nem azt jelenti, hogy mi válogattunk volna számukra, pusztán terepet adtunk nekik az ismerkedéshez. Szombaton feltekertük a szőnyeget, kivittük a nappaliból a bútorokat, nálunk tartottuk a plébániai tánciskolát” – hoz fel egy jellemző példát János. A lányok végül a zugligeti körből találtak párt maguknak, a Ward Mária Gimnáziumban tanító fiuk pedig egy kollégáját vette feleségül. Ötüknek ma tizennégy gyerekük van, két hónapos a legkisebb unoka, a legidősebb pedig már huszonkét éves.

A nagyszülők szeretettel és fáradhatatlanul dolgoznak a nagycsalád összetartásán. Az együtt megült ünnepek, a közös nyaralások és az elmaradhatatlan síelések mellett a mindennapokban is ott állnak a gyerekeik mellett. Andrea idejét főként az határozza meg, hogy nagy szeretettel kíséri unokái életét. János pedig ma is sok időt tölt alkotással. Sokoldalú tehetséget örökölt. Lakásuk falait az ő festményei díszítik, és művészi faragások is gyakran kerülnek ki a keze alól. Saját készítésű modellvitorlásaival eredményesen szerepel versenyeken. A hobbiszoba ajtaja gyakran zárul be mögötte. „Amikor azt érezzük, hogy túl sokat vagyunk külön, szervezünk valami közös programot” – mondja.

Eltérő a természetük, nem fejezik be egymás mondatait, más-más felekezethez tartoznak, és más tevékenységek vonzzák őket a szabadidejükben is. Ám ahogy a beszélgetésünk alatt egymás mellett ülnek, ahogy egymásra néznek, az is elárulja: az ötvenegy éven át tartó szeretet minden különbözőségük ellenére is megtalálta a másik felé vezető utat.

Búcsúzáskor így zárják a beszélgetést: A hitet nem lehet örökölni, sem jó szándékkal, sem parancsszóval átadni, csak igaz példamutatással. Szeretettel, imádsággal lehet segíteni, hogy nemzedékeken át töretlenül továbbéljen.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.