A lámpagyújtogató – Reményik Sándor-est Angyalföldön

Korai versei „egy sokat szenvedett közösség harcos énekeseként” mutatják be őt, de életének utolsó évtizedében született alkotásai az emberi lélek bensőjéből fakadnak. 

Reményik több versében, így az Ige címűben összeköti a hazafiságot a kereszténységgel, létszükségletnek minősítve az Istenhez fohászkodást, utalva a megváltó Jézus születésére, a háromkirályok jászol előtti hódolatára: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna, / Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!”

Önmeghatározásában Reményik gyakran megfogalmazza: szeretne lenni Isten hangja, a hegedű, a mindennapi kenyér. „Amit én álmodom: / Nem fényűzés, nem fűszer, csemege, / Amit én álmodom: / Egy nép szájában betevő falat. /

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér, / Lelki kenyér az éhező sziveknek, / Asztaláldás mindenki asztalán”

– írja Mindennapi kenyér című versében.

Mint olyan sok kortársát a trianoni békediktátum őt is mélyen megrendítette. Egy időre el is hallgatott, visszavonult a magányosság szigetére. Testi szenvedésekben is része volt, hónapokat töltött szanatóriumban, és a húszas évek végétől úgy érezte, népe felmorzsolódása elkerülhetetlen. Mégis, mindig az életet hirdette. Emberileg és művészileg is hatalmas tett volt az élete. Szenvedéseiből gyöngyszemek születtek, gyönyörű költemények. Csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakát.

A csillagok című versében így fogalmaz:

                                               „Ó, mi szívesen félreállunk,
                                               Mi sápadt, beteg csillagok,
                                               De hát, mutasd meg a napot,
                                               Amelynek nincsen alkonyatja,
                                               S mely szakadatlanul ragyog,
                                               Mutasd meg, kérlek, a napot!..
                                               A nappal láthatatlan csillag
                                               Az éji égre azért virrad,
                                               Hogy tétova tekinteted’
                                               Szelídebb fényben megfürössze
                                               S talán lángoló nap az űrben
                                               S talán te látod csak kihűlten,
                                               Mert Te vagy tőle messze-messze.”

Egy másik nagy versében, a Halotti beszéd a hulló leveleknek címűben kifejezi reményét, hogy a halálon túli életben is „otthon leszünk”. Ezt a reményt egyedül a hit erősítheti bennünk: a hit Istenben és az egymás iránti szeretetben. A költemény lezárásában Reményik visszatér a kezdő sorokra, az élet szépségének himnikus dicséretére: „örökkévaló szent szépség vagyunk”.

A Trianon miatt érzett fájdalma időnként átcsapott nála tehetetlen haragba, átkozódásba, végül azonban eljutott a békesség hirdetéséig. Ezt a folyamatot fogalmazza meg Kegyelem című versében:

                                                     Először sírsz
                                                     Azután átkozódsz
                                                     Aztán imádkozol.
                                                     Aztán megfeszíted
                                                     Körömszakadtáig maradék-erőd.
                                                     Akarsz, eget ostromló akarattal.
                                                     S a lehetetlenség konok falán
                                                     Zúzod véresre koponyád.
                                                     Azután elalélsz.
                                                     S ha újraeszmélsz, mindent újra kezdesz.
                                                     Utoljára is tompa kábulattal,
                                                     Szótlanul, gondolattalanul
                                                     Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
                                                     A bűn, a betegség, a nyomorúság,
                                                     A mindennapi szörnyű szürkeség
                                                     Tömlöcéből nincsen menekvés!
                                                     S akkor magától megnyílik az ég,
                                                     Mely nem tárult ki átokra, imára,
                                                     Bűnbánat hasztalanul ostromolták…
                                                     Akkor - magától - szűnik a vihar,
                                                     Akkor - magától - minden elcsitul,
                                                     Akkor - magától - éled a remény.
                                                     Álomfáidnak minden aranyágán
                                                     Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
                                                     Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Békesség Istentől című versében pedig így ír: „Békesség Istentől: mi így köszönjünk, / Hogy köszöntésünkben lélek legyen – /

Vihartépett fák – ágainkon mégis / Vadgalamb búg és Békesség terem. / Békesség: köszöntésünk ez legyen. / Békesség Istentől.”

Reményik Sándor sokáig méltatlanul elfeledett, de legalábbis mellőzött költőink közé tartozott. Az utóbbi időben hál’ Istennek egyre többen foglalkoznak személyével, munkásságával, többek között a Luther Kiadónál megjelentek Összegyűjtött versei, két kötetben.

Szeptember 26-án, csütörtökön Budapest egyik legszebb, leghangulatosabb kávézójában, az Árpád híd közelében lévő Kávé Szünetben telt ház előtt tartottak Reményik Sándorról szóló költői estet A lámpagyújtogató címmel, a Somlyó Művészeti Egyesület szervezésében. Babinecz Ildikó és Lukács János adták elő a költő verseit, zongorán kísért Székely Lilla.

Bevezetőjében Lukács János idézett az említett, Luther Kiadónál megjelent kötet bevezetőjéből: Reményik Sándor „sajátos, külön jellegű, más vonású költő. Boncolni való költő. Versei nem szakosíthatók és nem osztályozhatók. Az olvasó költői területeinek berkeiben fellelkesül, s növekvő forróságban veszi észre, hogy ez a hő fény is, mely egyre új tájakat világít meg. Verseit sokan próbálták boncolgatni, sokan telítődtek vele és sokan tették félre…”. De aki belébotlott, az birkózott vele. Sajátos lírájával, szerelmi költészetével, tájverseivel, befelé néző érzelemvilágával, hívő és hitetlen verseivel. Verseiben újra és újra és egyre mélyebben találkozik vele az ember. Önmagára nézve gyötrődik, panaszkodik, sír, kétkedik, majd sugárzik – és nem hisz. De kínzó betegségek közt, gyengeségeiben is keresi, gyűjti és továbbadja az életerőt. Ezzel szolgál azoknak, akik figyelnek rá. „Valamitől mindig búcsúzunk” vallotta.

Vallásos versein túl, kianalizálatlanul számtalan versén süt át az igazi vallásos élmény: az önmagával viaskodó és Istenével megbékélő ember enciánkékjeként megvilágosodó élete. Nem csoda, hogy erre az élményre a magányban érett meg. Valójában így lett egyéni hangú, befelé tekintő költő. Megindult a „magunkba le” útján, a „mi dolgunk csak igazabbá lenni” cél felé. Ez az út keserű önmagával vívódást jelentett a hit megtagadásától a boldog, bizonyságtevő feloldásig.

Reményik parázsló verseinek fényében rácsodálkozhatunk arra a költőre, aki látta és felismerte a Világosságának ragyogását, s ennél a fénynél őszintén vallott sok küzdelméről, esett emberségéről, erőtlen hitéről.

Babits Mihály azt írta Reményik Sándorról: „egy halk, magányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember…, s ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni!”

Babinecz Ildikó és Lukács János előadása ráerősített Babits jellemzésére. Szavalatuk mellőzte a fölösleges, hatásvadász deklamációkat, színpadias kitöréseket. Finoman, mély beleérzéssel adták elő Reményik verseit, tökéletesen érezték és értették is a költeményeket. A nézősereg feszült figyelemmel hallgatta előadásukat, együtt éltek velük, és az általuk megszólaltatott költővel. Nem volt mocorgás, zizegés, érezni lehetett a csendből, hogy a jelenlévőket mélyen megrendítik az elhangzottak, átélik, átérzik a költő gondolatait, elgondolkoznak azon, kérdéseket tesznek fel. Ha nem tudnánk, hogy Babinecz Ildikó kozmetikus, Lukács János pedig informatikus, azt hinnénk, mindketten színművészek, a legmagasabb kategóriában. Persze így is azok, a művészi minőséget nem feltétlenül a végzettség adja meg.

Kiemelendő Székely Lilla zongorajátéka is. Romantikus zeneszerzők – John Rutter, Michael W. Smith, Geoff Bullock – műveivel kísérte az előadókat, a háttérben maradva, mégis, észrevehetően, mint amikor a filmzene kíséri a jelenetet. Megteremtődött a harmónia a költészet és a zene között.

A költészet, művészet akkor hat igazán, ha a befogadó elgondolkozik a lét értelmén, érzelmileg is mélyen megérinti mindaz, amit olvas, hall, lát. Ha pedig még gyönyörködik is közben, az már maga az álom. Ez a költői est ilyen volt: kivételes szellemi élményt nyújtott, s mellette erősítette a hitet, a reményt. Köszönet érte a közreműködőknek. A Kávé Szünetet pedig mostantól kezdve méltán nevezhetjük kulturális kávézónak.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír