A magánzárkától az intézetigazgatóságig – Interjú a 90 éves Kontra Éva testvérrel

– Éva testvér, meséljen a gyermekkoráról! Milyen családból származik?

– Budapesten születtem 1930. december 24-én. Édesapám csendőrszázados volt a közlekedési osztályon, édesanyám pedig háztartásbeli. Született még három testvérem, a húgom másfél évvel, a nagyobbik öcsém 10 évvel később, a kisebbik 15 éves koromban. Édesapám református vallású, hiszen apai nagyapám református esperes volt a Délvidéken, ő keresztelte a nagyobbik öcsémet. Édesanyám katolikus családból származik.

– Kiskamaszként élte át a világháborút. Hogyan emlékezik vissza erre az időszakra?

– Budapesten a Böszörményi úton laktunk, állami tanítóképző gyakorlóiskolába jártam. A vallással gyerekként egyáltalán nem foglalkoztam. Amikor lerohantak minket a németek, befejeződött a tanítás, és egy nyomtatványokkal foglalkozó üzletben voltam adminisztrátor két hónapig. 1944 nyarától folyamatosan menekült a család: először Szabadszállásra a bombázások elől, majd szeptemberben az egyedi kastélyba. Karácsonykor onnan a németek kitettek, így beköltöztünk anyuval egy tanítónőhöz, de apu nem lehetett velünk, mert csendőrként máshol kellett szolgálnia. Türjéről küldött táviratot, fel is kerestük őt ott, majd onnan százötven csendőrcsaláddal együtt kivittek minket Ausztriába. 1945 júniusában jött a parancsolat: mindenki szedje össze, amit a két kezében el tud vinni. Kihajtottak minket egy mezőre, körülvettek tankokkal. „Amíg a férfiak meg nem ássák a latrinát, nem kapnak enni” – mondták. Szabad ég alatt aludtunk, esett a fejünkre az eső. Aztán innen is tovább kellett mennünk egyetlen csomaggal a kezünkben; ami ottmaradt, felgyújtották.

Egyszer aput kórházba vitték a betegsége miatt. Szeptemberben kaptunk anyu húgától egy levelet: „Gyertek haza, a lakásotok megvan, Kálmánnak tudunk állást szerezni.” A negyedik testvéremet várta akkor édesanyám. Mire hazaértünk, kiderült, hogyan bánnak itthon a csendőrökkel, így anyu visszaüzent a szállítmányvezetővel apunak, hogy haza ne jöjjön. Szétszakadt a család, csak 28 évvel később találkoztam az édesapámmal.

– Ebben a nehéz helyzetben hogyan alakult a hivatása?

– Itthon a negyedik gimnáziumból két hét alatt levizsgáztam. A keresztanyám Pécsre hívott 1946 januárjában, ahol beíratott a kereskedelmibe, ott is érettségiztem 1949-ben. Ezalatt erősödött meg bennem, hogy nekem jó Jézushoz tartozni. Csak az iskolai szünetekben jöhettem Pestre, de az érettségi után hazatérhettem végleg, és jelentkeztem a Jézus Szíve Népleányai Társaságába, akik el is fogadták a jelentkezésem. A társaság székházában gépeltem és sokszorosítottam egyházi szövegeket, amiket aztán a könyvkötőhöz vittünk. 1950-ben, a rendek feloszlatása után összekötő lettem a jezsuita provinciális és a rendtagok között, a leveleket és az üzeneteket én vittem nekik, mikor és hol tudnak találkozni egymással. Otthon éltem a rendi életemet, közben jártam a hitoktatóképzőbe az angolkisasszonyokhoz.

1951. május 8-án az ÁVO letartóztatott annak a családnak a lakásán, amely a provinciálist és Mester Margitot is befogadta. Hogy történt ez? A rendtagok úgy hallották, előző nap elvitték onnan a provinciálist, vállaltam, hogy bizonyosságot szerzek erről. A lakásban fel volt forgatva minden, állt egy autó nem messze a háztól, a kertben férfiak szaladgáltak. Öt percem volt, hogy végiggondoljam: ha továbbmegyek, lehet, hogy akkor is utánam jönnek az ávósok, de nem tudok meg semmi konkrétumot; ha bemegyek, meglátom, hogy elvitték-e a provinciálist. Bementem. Az ávósok persze megkérdezték, miért jöttem. Bevittek a Fő utcába, páter Csávossy Elemér, a provinciális atya is ott volt. Két hónapig tartottak fogva magánzárkában, de ezért nagyon hálás vagyok az Úristennek, mert másképp nem tudtam volna megszokni a börtönéletet. Kivittek a Kisfogházba július 5-ig, majd visszavittek a Fő utcába, onnan szeptember elején a Markóba (Markó utcai bíróság – A szerk.), ahol a tárgyaláson kaptam négy és fél évet. Négyen voltunk vádlottak, húsz perc alatt kiosztottak nekünk húsz évet. Október elején kerültem vissza a Kisfogházba, onnan 1952. május 12-én Kalocsára, ahol varrodában dolgoztam. Onnan írhattam haza először a családomnak. Nem tudtam, hogy anyuék megkapják a levelet, vagy nem, mert tudomásomra jutott, hogy sokakat kitelepítettek. A levél elment, a válasz megjött: akkor potyogtak először a könnyeim, amikor láttam, hogy senkinek semmi baja nem történt, „nem húztam magammal senkit”.

– Egy ilyen megpróbáltatásban hogyan maradt lelkileg szilárd? Hogy nem tört meg a hite?

– A Jézussal való kapcsolatot nagyon jól meg tudtam élni a börtönben. Tudtam előre, hogy előbb-utóbb le fognak tartóztatni. Megbeszéltük a lelkiatyával, hogy valami olyat fogunk ez esetben mondani, amiért börtönbüntetést adnak, és nem internálótáborba küldenek, hiszen az teljesen bizonytalan kimenetelű; a bebörtönzésnél legalább van egy ítélet, és aztán szabadul az ember. Nem törte meg a hitem ez az időszak. Az első három napban, amikor a fogság valóság lett, végiggondoltam, hogy ezzel én már számoltam, és előre elfogadtam. Mária is úgy fogadta el az angyali üdvözletkor a megtestesülést, hogy nem tudta, mi lesz a következménye, Jézus pedig úgy fogadta el a keresztáldozatot, hogy tudta, mi vár rá. Én is elfogadom ezt most így, ahogy van – mondtam magamnak.

Az Úristen a tenyerén hordott, erre két bizonyítékom is van. Gyerekkoromban, ha anyuék bejöttek a szobába, és felkapcsolták a lámpát, én bármilyen mélyen aludtam, felébredtem. A börtönben éveken keresztül a szemembe világított a lámpa, de ahogy letettem a fejemet, mélyen elaludtam. A másik: a gyűjtőfogházban is magánzárkában voltam egy hét négyzetméteres szobában, ahol az ablak teljesen nyitva volt éjjel-nappal, nem nyúlhattam hozzá, a földre volt vetve egy szalmazsák. A magányban az ember nézte, látta a tetőn turbékoló galambokat, a verebeket, már annyira ismertem őket, hogy meg tudtam különböztetni egyiket a másiktól. Vágytam arra, hogy egyszer egy veréb repüljön be a szobámba. Más rabok kenyérmorzsákkal csalogatták őket, de én „érdekmadarat” nem akartam. Egy szép napon berepült egy veréb! Méghozzá az elsőáldozásom tizenkettedik évfordulóján! Ez volt az ünnep!

– Mikor szabadult a börtönből? Hogyan tudott visszatagozódni a hétköznapi életbe?

– Végül Kalocsáról korábban szabadultam, ’53 karácsonyán, december 22-én. A jó munkám miatt a büntetés negyedét elengedték, de rendőri felügyeletet kaptam. Akkor voltam másodszor születésnapi ajándék az édesanyámnak! Anyu folyton várt haza. Amikor a két öcsém meglátott, megnémultak, nem tudtak megszólalni.

Munkahelyet kellett keresnem, ami egyáltalán nem volt könnyű, hiszen nem tagadhattam le a börtönt. Egy ismerősöm által bekerültem egy varrodába, ahol csupa öreg maszek szabó volt. Az egyik a nevemről kitalálta, hogy az ő édesapja volt az én apám egyenruhaszabója. 1954 februárjában behívattak a központba, és mondták, hogy én itt nem maradhatok, pedig volt ott köztörvényes büntetett is, ő maradhatott. Elsírtam magam: nem tudom letagadni az életemet, nem lehet más az önéletrajzomban, mint ami valóban megtörtént velem. A csoport visszakönyörgött, varrónőként dolgoztam tovább. 1955 szeptemberében lettem kocsirakó segédmunkás a Ravillnál 1957. szeptember végéig, az ’56-os eseményeket is ott éltem át. Teherkocsikkal szállítottuk és rakodtuk a rádiókat.

– Ez nem mondható nőies feladatnak. Innen indult, és később intézetigazgató lett. Hogyan vezette el Önt Isten odáig?

– 1957-ben a Heine–Medin-járvány (járványos gyermekbénulás – A szerk.) idején felvettek ápolónak az ORFI-ba, ahol tizenhárom évig dolgoztam a Heine–Medin-osztályon. A gyermekbénulás hat hétig fertőzött, mi vettük át a László Kórházból a fertőző gyerekeket és a felnőtteket. Eközben elvégeztem a szociális előadói tanfolyamot, a nagybátyám ajánlása lehetővé tette, hogy valóban ki is adják a bizonyítványomat.

A budai járás egyik előadója egyszer csak megkérdezte, hogy elmennék-e Piliscsabára élelmezésvezetőnek. Mindennap ki kellett volna oda utaznom, aztán haza. Nemet mondtam. Mivel könyvelési és ipari számlázási tanfolyamot is végeztem, kikerültem Lipótmezőre könyvelőnek egy fél évre. Ekkor megkerestek, hogy Piliscsabára otthonvezetőnek kellenék, ehhez volt is végzettségem: a szociális előadói. 1970 októberében így lettem egy 53 fős otthon vezetője egészen 1985-ig, amikor is februárban behívtak a központba. Azt terveztem, hogy év végén, 55 évesen nyugdíjba vonulok, de a központban más volt a tervük: júniusban le akarták tetetni velem az íróasztalkulcsot. Ez szíven ütött, de kértem a Jóistent, hogy infarktus és elmebaj nélkül segítsen végigcsinálni ezt az évet. Az utódomat megismertettem az idősekkel, de úgy, hogy eltitkoltam, nekem mennem kell.

Közben márciusban a Jézus Szíve Népleányai Társasága legfőbb elöljárója és Manherz Erzsébet testvér, aki Kanadából hazajött, felajánlotta egy idősotthon megépítésének anyagi támogatását Lékai bíboros úrnak, aki ebbe bele is egyezett, de kérte, hogy adjanak hozzá embert is. Az elöljáró 1985 márciusában összegyűjtött minket egy lakáson, nyolcan-tízen voltunk akkor. Önkéntes jelentkezőt kértek, aki vállalná a ház vezetését. Kínban voltam. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a legfőbb elöljárónk kimondta a nevem: „Kontra Éva”. A magyarországi elöljáró jelezte, hogy ez nem Éva hangja, mire én azt mondtam: „De igen. Ha az elöljáró így döntött, akkor igen.”

Ezután helyet kellett keresni az otthonnak: az angolkisasszonyok Szarvas Gábor úti épületét nem akartam elfogadni, hiszen később esetleg visszakérhették volna az épületet a nővérek, ha úgy alakul. Ősztől a felmondási időmet Kanadában töltöttem a testvéreknél, ott elvégeztem a 30 napos lelkigyakorlatot, anyut is láthattam újra, hiszen a család ’56-ban emigrált. Hazatérve a telekvásárlás bonyodalmai úgy alakultak, hogy sok tortúra után a fővárosi tanácshoz vittek, ahol négyszemközt maradtam az osztályvezetővel, és bár nem vagyok egy barátkozós típus, de megkérdeztem tőle a nyelvjárása miatt, hova valósi. A Szentlélek is intézkedett: az emberi hangütés teljesen megváltoztatta a rideg osztályvezetőt. Amikor az egyeztetésen a gyümölcsös – mely a Budagyöngye Kórházhoz tartozott – árát fel akarták verni, megsejtve, hogy külföldi tőkéből vásárolnánk, az osztályvezető rácsapott az asztalra, hogy az első áron megkaphassuk a telket.

Az idősek otthonát 120 férőhelyesre terveztettük. Fontos szempont volt, hogy tágas, világos tereket, folyosókat alakítsanak ki, jól érezhessék magukat majd az itt lakók. A megállapodás szerint létre kellett hozni egy szerzetesrendet, amelyet nem külföldről irányítanak, hanem magyarországi alapítású. Lékai bíboros úr 1986 áprilisában, miután februárban megkaptuk Rómából az engedélyt, megalapította a társaságot, a Magyarok Nagyasszonya Női Apostoli Élet Társaságát.

– Az apostoli életet élő nők élete nem lehetett könnyű akkor még a nyolcvanas években. Hogyan emlékezik vissza a kezdetekre?

– A tervezés és a kivitelezés közben a társaságba jelentkezőkkel is kellett foglalkoznom. ’50-ben oszlatták fel a szerzetesrendeket, ez a generáció nem tudhatta, mi a szerzetesi élet. 1986 karácsonya előtt az Új Ember tájékoztatott az otthonról és a szerzetesrendünkről. 1987 januárjától a budai Várban kijelöltek egy szoba-fürdőszobás helyiséget, ahol fogadhattam az érdeklődőket. 1987. július 2-án a margitszigeti kápolnában volt már egy közös misénk a jelentkezőkkel, majd 16-án Vonyarcvashegyen kezdődött meg a noviciátus Lékai bíboros úr és paptársai közös nyaralójában. A népleány társaság saját költségén Tahiban felépíttette a noviciáknak szánt épületet.

– Milyen életformát éltek akkor és most?

– Az ötvenes évektől népleányként a rendi életemet otthon éltem meg, úgymond otthon lakó voltam: akiről mások nem tudják, hogy szerzetes, de mégis kötött, Istennek szentelt életet él, esküt tesz meghatározott időközönként. 1987-től viszont együtt élünk. A jelölteknek a megalakuláskor a hittanon kívül meg kellett tanulniuk mosni, főzni, vásárolni, úszni, étlapot összeállítani, takarítani, biciklizni is. Később Szombathelyen kaptunk egy házat a Wesselényi utcában, ott bekapcsolódtak a testvérek a városi házi gondozásba, délelőtt kijártak idős emberekhez. A társaság hivatása az irgalmasság testi és lelki cselekedeteire szól. Ebbe belefért minden, amire volt képesítésünk: hitoktatás, lelkigyakorlat-tartás, idősgondozás is. Ma is mindnyájan dolgozunk, mindennap szentmisén vagyunk, napközben pedig az elmélyülő imádsággal, rózsafüzérrel, szentséglátogatással és röpimákkal teremtünk kapcsolatot az Úristennel. A közös vacsora után a rekreáción megbeszéljük a nap eseményeit, játszunk, bár az utóbbi időben inkább a sajtóban mélyülünk el.

– Egész életében segített, de azt nem mindegy, hogyan tesszük. Hogyan szolgált Ön?

– Jézussal szorosan kapcsolódva tudtam végigjárni a segítés útját, de tartás is kellett hozzá mindig. A lelkek megnyerése nem prédikáció kérdése: segíteni kell abban és annyit, amire és amennyire szükségük van az embereknek. Nem halat adunk nekik, hanem hálót, hogy fogják ki a halat.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír