A modern kori vértanúság hitünk megtartó ereje – Csépes János kárpátaljai görögkatolikus pap üzenete

Csépes János görögkatolikus áldozópap, parókus és vértanú 1918. október 5-én született a kárpátaljai Királyházán, ruszin-magyar kettős identitású családban. Édesapja vasutas volt, édesanyja háztartásbeli.

János tehetséges diák volt, ezért továbbtanulásra javasolták. A huszti gimnázium elvégzése után a papi pályát választotta. Komolyan vette a papi hivatásra való felkészülést, csakúgy, mint ahogy a hivatásra való krisztusi meghívást. Az ungvári papi szeminárium elvégzése után, 1943-ban szentelték pappá.

Hivatásának első állomásaként – mint ahogy általában a nem papi családból származó fiatal papok – egy kárpátaljai hegyvidéki szegény kis ruszin faluba, Vezérszállásra került.

A nem túl előnyös anyagi helyzet ellenére nagy lelkesedéssel kezdte el papi hivatásának gyakorlását. Őszinte és hiteles prédikációival, temetési és esküvői beszédeivel hatást tudott gyakorolni a hitben eltévelyedett falubeliekre is. Ezáltal sokan tértek vissza a görögkatolikus vallásba.

1947-ben áthelyezték az akkor éppen megüresedett Hajasd nevű falu parókiájára, az Uzsoki-hágó mellé. Hivatását teljes odaadással végezte, jó pásztorként vezette a rábízott híveket az üdvözülés felé.

Közben véget ért a második világháború, és a Csehszlovákiától 1939-ben Magyarországhoz visszatért Kárpátalja területe a Szovjetunióhoz került. A szovjet kommunista vallásellenesség nem jó szemmel nézte a római pápától függő görögkatolikus egyház kárpátaljai működését. Mivel külső központból, Rómából irányították a görögkatolikus egyházat, ellenségnek tekintette azt. A szovjet hatalom tisztában volt a ténnyel, hogy a Szovjetunióban el nem ismert és ezért az ukrán nemzetbe beolvasztásra ítélt ruszin nemzet(iség) fő megtartó ereje a görögkatolikus vallás. Ezért sem tekintett jó szemmel a szovjet állam a ruszin és magyar görögkatolikus hívekre, és igyekezett azokat minden erejével áttéríteni ortodox, azaz pravoszláv hitre.

Az egyházellenes akció a főpásztor, Romzsa Tódor püspök meggyilkolásával kezdődött 1947 őszén, majd a görögkatolikus papok ortodox hitre való áttérítésével folytatódott. Ebben a bolsevista ördögi tervezetben sor került János atyára is.

Első kihallgatása és áttérésre való kényszerítése 1949-ben, az NKVD (azaz az akkori szovjet állambiztonsági szolgálat) nagybereznai járási székhelyén került sor, amelyet még vagy ötven hasonló, fenyegetésekkel járó meggyőzési, áttérítési próbálkozás követett. Ezekre a kihallgatásokra János atya mindig imádkozva, rózsafüzérrel ment. (…)

Mivel János atya az ortodoxiára való áttérés kérdésében hajthatatlannak bizonyult, a hatalom eltiltotta papi tevékenységének gyakorlásától, és az addigi lakhelyéről, a parókiáról is kilakoltatta. János atya így feleségével és négy kicsiny gyermekével együtt hajléktalanná és munkanélkülivé vált. A család a könyörületes hívek egyikénél, egy szegényes kamrában húzta meg magát, János atya pedig fizikai munkák vállalásával kereste meg a napi betévőt.

Bár a hatalom megtiltotta a papi tevékenység folytatását, titokban házaknál miséket tartott, és pasztorálta híveit. Az NKVD ezt sem nézte jó szemmel, hogy szabadlábon van, mert János atya így is nagy hatással tudott lenni a híveire. 1950. augusztus 14-én, az NKVD emberei Hajasdon letartóztatták, és az ungvári börtönben tartották fogva. (…)

Ungváron, 1950. október 25-én mondtak felette ítéletet: 25 év kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra és közügyektől való eltiltásra ítélték. A kényszermunkát a GULAG munkatáborok egyikében, Szibériában, az északi sarkkörön túl, a Komi ASZSZK-beli Vorkután töltötte, kemény megpróbáltatások és embertelen körülmények közepette. (...)

János atya a rabságban is folytatta papi tevékenységét: imádkozott, titokban misézett és pasztorálta fogolytársait. Hitében és erkölcsében nem rendült meg, a szenvedés őt inkább megerősítette a keresztény erények gyakorlásában.

1951. december 2-án a következőket írta feleségének: „Tudom, hogy voltak, akik hamisan tanúskodtak ellenem, de én szüntelenül imádkozok értük, és mint korábban is, most is szeretem őket.” Komolyan vette tehát a második legfőbb parancsolatot is: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Sztálin halála után, 1953 augusztusában a vorkutai GULAG-munkatábor foglyai fellázadtak a táborban uralkodó embertelen körülmények miatt. A tábor őrei csak úgy tudták felszámolni a lázadást, hogy a tábor udvarán tartózkodó foglyok közé lőttek, és borzasztó vérfürdőt rendeztek. Ekkor esett el többedmagával hét golyótól eltalálva János atya is, 1953. augusztus 1-én.

(...) 

Mit jelent számunkra, mai magyar keresztényeknek, Csépes János áldozattétele? Mint tanúságtevő és a keresztény hit hitvalló vértanúja mindenképpen példaképünk lehet, hogy hogyan kell szeretnünk az Istent és felebarátunkat, hogyan kell szolgálni egyházunkat és felebarátainkat, hogyan kell alázattal elfogadni azt, amit az Isten sorsként mért ki ránk. Úgy hozta számára a történelem, hogy ami szent volt számára, a görögkatolikus egyház szolgálata, illetve az Isten színe előtt letett eskü, hogy azért olyan vérzivataros időkben kellett helytállnia, mint a második világháború és az azt követő diktatúra időszaka volt. És a jó pásztor ha egy ilyen embert próbáló időben követi Istent és az esküjét, akkor ki kell állni híveiért, az egyházért, a hitéért.

Számára nem volt kérdés a választás, hogy Krisztusért mindent vállal, mindent feláldoz. És tette ezt kötelességből, esküből, meggyőződésből, a sorsát Istenre bízó alázatából. Tette ezt a hitéért, az Istenért, az egyházáért, a vallásszabadságért, tette az antiklerikalizmus ellen, a diktatúra ellen, az igazságtalanság ellen, az embertelenség ellen, az egyetemes gonoszság ellen. Megvolt a lehetőség számára, hogy áttérjen az ortodoxiára, mely szintén keresztény vallás, mégsem tette, mert megmaradt üldözött vallása, a görögkatolikusság mellett, mert az egyháza szolgálata és az esküje szent volt számára. Az ordas eszmék ellen tett, de sohasem az ember ellen: ember tudott maradni az embertelenségben, mert megértette a krisztusi tanítás lényegét, a szeretet törvényét. (…)

A földi erények szinte mindegyikét megélte és gyakorolta, a szeretetet, alázatosságot, a hűséget, a bátorságot, a kitartást, a megbocsátást, a bölcsességet, az irgalmasságot, az állhatatosságot (…) E fontos erények tevékeny megélése méltóvá teszik őt a boldoggá avatásra. Mint ahogy az a tény is, hogy falujában és filiáiban élő, rá bízott hívek már vértanúhalála után imádkoztak hozzá, mint közbenjáróhoz imaszándékaik ügyében. És az imák meghallgatásra találtak. Ezért János atya papi tevékenységének falvaiban az Istennek szentelt élete, becsületessége, emberségessége, emberek iránti szeretete, alázatossága miatt kisebbfajta kultusza alakult ki. (…)

Mint katolikus felekezet kérjük, hogy mennyei dicsőségben imádkozzék értünk, hogy megmaradjunk hitünkben, liturgiánkban, életünkben magyar görög és római katolikusoknak. János atya apósa, Iváncsó Gyula görögkatolikus áldozópap, akkoriban szintén lágerfogoly, ezt írta levelében leányához, a veje halálának hírét megtudván: „A megboldogult nagyon szeretett bennünket, amit cselekvéseiből éreztünk is, és mindannyian nagyon szerettük őt nagylelkűségéért, odaadásáért és szeretetéért irántunk, de a Mindenható Isten mindenkinél jobban szerette őt, mert elvette tőlünk, és vértanúságra méltatta. Hadd pihenjen örök nyugalomban. Ő már Istennél van. Ő már Boldog.”

A teljes írás ITT olvasható.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír