A morálteológus válaszol: Milyen békét és igazságot hirdet az Egyház?

Közel hatvan évvel ezelőtt, 1963. április 11-én, nagycsütörtökön történt, hogy XXIII. János pápa kiadta a Pacem in terris (Békét a Földön) kezdetű szociális enciklikáját. A pápai körlevélre sokan felfigyeltek, hiszen

abban az időben a világ a hidegháború legnehezebb korszakát élte, és sokak szerint majdnem kitört a harmadik világháború.

Az előző év októberében ugyanis a Szovjetunió atomtöltettel is felszerelhető rakétákat akart telepíteni az USA közelében levő Kubába, amire az amerikai kormány úgy válaszolt, hogy készültségbe helyezte a hadsereget. A szigetország partjai felé tartó, rakétákat szállító tengeralattjárók visszafordultak a Szovjetunió felé.

Az eseményt követően sokan hivatkoznak arra, hogy a háború megakadályozása érdekében személyesen sokat tett a pápa, aki a békéről szóló enciklikáját elküldte az akkori nagyhatalmak politikai vezetőinek. A mai háborús világban ezért érdemes a dokumentum néhány fontos üzenetét újra átgondolni.

Az egyik ilyen fontos üzenet volt, hogy az Egyház elismerte az „alapvető emberi jogokat”, amelyeket az Isten-képiségből származó emberi méltóságra vezetett vissza. A másik fontos üzenet az volt, hogy

a békét elsősorban nem az emberi oldalról, nem az igazságosság oldaláról közelítette meg, hanem annak forrásául Isten szeretetét jelölte meg.

Megállapította, hogy a béke Isten ajándéka az ember számára (PT 171). Jézus így tanított: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek.” Majd hozzáfűzte: „Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 16,27). Nekünk, embereknek az a legfontosabb feladatunk, hogy lelkünk legmélyén az Úr békéjét elfogadjuk, és

törekedjünk arra, hogy az általa teremtett rendet megőrizzük, vagy ha az megsérült, gyógyítsuk.

A békére való törekvésnél azonban nagy jelentősége van az igazságosság erényének, amely a dolgok rendjét, az igazság érvényre jutását feltélezi.

XXIII. János aláírja a Pacem in terris enciklikát

Háborús világban élünk. Látjuk, hogy a világ „másképpen” akarja adni számunkra a békét. A világ vezetői általában az igazságosságra hivatkoznak, ami mögött nagyon sokszor az „ő igazságuk”, vagy pontosabban az „érdekük” húzódik meg. Keserű tapasztalataink alapján tudjuk, hogy vitás kérdésekben mindenki tud valamilyen igazságra vagy értékekre hivatkozni. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a bűntől eltorzult látásunk miatt ezt a rendet, az Isten teremtette és általa fenntartott rendet nem látjuk világosan.

A torzult látásmódból következő téves elvekre való hivatkozásnak az lesz a következménye, hogy ártatlan emberek halnak meg vagy válnak özveggyé vagy árvává.

És ettől a torzult látásmódtól, az áteredő bűntől való sebzettségünk és a világban jelen levő „strukturális” bűn miatt mi sem vagyunk teljesen mentesek. Ezért alapigazságként kimondhatjuk, hogy

„a háború a béke kudarca” és „a háború mindig az emberiség veresége” (ETTK 497).

Amikor hozzákezdünk a kudarc okainak megszüntetéséhez, akkor rádöbbenünk arra, hogy a békétlenségért mi is felelősek vagyunk, mert Isten szeretetével nem tudjuk feloldani a bennünk levő ellenszenvet és haragot a másik vagy mások iránt.

Az önmagukkal és a világgal való küzdelmeink során azt is felfedezhetjük, hogy a pusztító erők mögött a Gonosszal állunk szemben, amely létéből fakadóan szétszór, megosztottságot hoz létre.

Az Egyház vezetői, Ferenc pápa mint Szent Péter utóda és az egyházmegyék püspökei ezeket a jelenségeket felismerve most közösen imádkoznak a békéért, és erre buzdítják Krisztus követőit is. Szépen fejezi ki ezt az üzenetet az enciklika egyik zárógondolata: „A békét, amelyet az isteni Megváltó hozott nékünk, hő imában kérjük tőle. Töröljön le az emberek lelkéről mindent, ami ezt a békét beszennyezhetné, mindenkit alakítson át az igazság, az igazságosság és a szeretet tanúivá.” (PT 171)

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír