A múzeumi világ egyik állócsillaga – El Greco a Szépművészetiben

El Greco, eredeti nevén Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614), művésznevén – magyar fordításban – „A Görög” krétai születésű, végül Spanyolországban letelepedett festőművész nagyszabású életmű-kiállítását láthatjuk a Szépművészeti Múzeumban. Az ő képe az említett Angyali üdvözlet című festmény is, amely a mi múzeumunk ékessége.

Az alkotáson nagyon jól kivehető a mester sajátságos stílusa, a rá jellemző hosszú alakok, a jellegzetes ecsetkezeléssel megfestett égbolt a felhőkkel, a ruhák, redők egyedül rá jellemző festői megfogalmazása. Legtöbbet a megnyújtott alakjairól lehet olvasni, arról, hogy vajon miért volt szükség erre az ábrázolásmódra. A kutatók, a műtörténészek és a közönség is régóta kutatják ennek okát, de nem fogunk rájönni, hogy miért festett így. Egy alkotóművész stílusa általában hosszú idő során fejlődik ki. Előfordul persze az is, hogy valaki már korán megleli a csak rá jellemző formai és színeiben is egyedi festői megfogalmazást, de ez a ritkább. A sok gyakorlás és ismétlődés, az útkeresés folyamatában alakulnak ki egy-egy alkotó műveinek már szinte messziről felismerhető, jellegzetes vonásai, amit aztán stílusnak nevezünk. Gondoljunk csak a párhuzam kedvéért Munkácsy Mihályra, aki a kezdeti időszakban festett egyszerű falusi életképektől, kocsmai jelenetektől jutott el a kirobbanó sikert arató Siralomházig, amelynek festői megfogalmazása már stílusnak nevezhető.

A megnyújtott figurák El Grecónak azon a képén a legszembetűnőbbek, amelyen Keresztelő Szent János megkereszteli Krisztust; itt rendkívül hosszúak az alakok. A görög–reneszánsz tradíció szerint az ember feje hétszer fér bele a testhosszába. Amikor alakrajzot tanultunk a Kisképzőben, elég hamar kiderült, hogy ez tényleg így van. Grecónál azonban ez az arány általában nem érvényes.

A Szépművészeti Múzeum kiállításán most ötven El Greco-képet nézhetünk meg. A többi alkotás részben családi vonatkozású, hiszen a mester fiából is remek festő lett, apja műhelyében dolgozott Toledóban. Hat kép Nemes Marcell egykori gyűjteményéből származik, a többi a világ nagy múzeumaiból, magán- és közgyűjteményeiből érkezett hozzánk.

A tárlat igazán széleskörűen mutatja be a mester életútját. Amint belépünk a kiállítótérbe, egy térkép fogad bennünket, amelyen nyomon követhetjük El Greco tartózkodási helyeit. Hatalmas ívet ír le az útja Kréta szigetétől Velencén és Rómán át a végső állomásig, Toledóig. A művészek mindig is oda mentek, ahol megbízásokat és inspirációkat kaphattak művészi fejlődésükhöz. Így volt ez már az 1300-as években is, gondoljunk csak például Giottóra, aki Assisiben elvégzett munkája után nem sokkal csapatával együtt Rómába indult.

El Greco Krétán nőtt fel, gazdag művészeti közegben. Az ottani festőműhelyek főként bizánci jellegű hordozható ikonok készítésével foglalkoztak. Azonban a bizánci művészet hagyományai mellett már az itáliai reneszánsz újfajta formanyelve is feltűnt ezeken az ábrázolásokon. El Greco eleinte kis méretű fatáblákra dolgozott temperával. Amikor Velencébe ment, akkor szokott rá a vászonalapú olajfestésre. Az ott töltött három év meghatározó volt számára. Nemcsak megtanult bánni az olajfestékkel, hanem elsajátította a színkezelést, a jelenetfelépítést, a táj és a tér koncepciójának beható vizsgálatát. Velencében ismerte meg Tiziano, Veronese és Tintoretto munkásságát, akiknek a művészete nagy hatással volt rá. A mostani kiállításon, a Szépművészetiben megcsodálhatjuk Tintoretto Krisztus és a házasságtörő asszony című képét is, kissé odébb pedig Veronese Mária Magdolna megtérése című alkotásában mélyülhetünk el.

El Greco Rómában kapcsolatba került spanyol előkelőségekkel, akiknek aztán meghatározó szerepük volt abban, hogy a festő úgy döntött, Spanyolországba költözik. Művészete Toledóban teljesedett ki, itt vált keresett mesterré. 1577. július 2-án előleget kapott egy, a toledói székesegyházba készítendő képre, amelynek témája Krisztus ruháktól való megfosztása volt. A következő évtizedekben neki adták a város legjelentősebb egyházi és magánmegbízásait. 1579-ben II. Fülöp felkérte a Szent Mór és a thébai légió vértanúsága című kép megfestésére. A mester 1582 novemberében adta át az elkészült művet, amit bőkezűen meg is fizettek. Az alkotás azonban nem nyerte el a király tetszését, az udvar több képet nem is rendelt tőle. El Greco legtöbb munkája ettől kezdve egyházi megrendelésre készült, emellett pedig saját elképzelései szerint festett képeket, portrékat.

Sokoldalúságát mutatja a Gyertyát gyújtó gyermek című alkotása is, amely igazi remekmű. „Ez a bravúrosan megfestett fénytanulmány nagyszerű példája annak, miképpen vált El Greco »nyugati« stílusú festővé. A görög festőt is foglalkoztató római Farnese család könyvtárosa, Fulvio Orsini szellemi holdudvarából indult az a törekvés, hogy a kortárs alkotók az antikvitás nagy mestereivel mérjék össze tudásukat. El Greco is megpróbált reprodukálni egy csak leírásokból ismert antik művet: Antiphilosz festményét, az idősebb Plinius által a Természetrajzban említett Tüzet fújó fiút. A velencei Bassano-kör fényjátékait idéző, de ezúttal nem vallásos témájú festményen pusztán fénnyel és színekkel igyekezett felülmúlni a múlt nagy mesterét” – olvashatjuk a tárlaton a kép melletti magyarázó szövegben.

A kiállításon külön szekciót képviselnek El Greco Krisztus-portréi, ez a téma láthatóan sokat foglalkoztatta a művészt. Igazi arcképek ezek az alkotások, egészen közel hozzák a nézőhöz a Megváltót. A mester egyéni vonásokat kölcsönöz Jézusnak, aki könnyes szemmel néz fölfelé, mintegy vigaszt várva. Egy másik képen vaskos keresztjét tartja Jézus, ezen úgy tűnik, már megbékélt, belenyugodott a sorsába. A Krisztus a kereszttel című festményen még közelebbről látjuk a Krisztus-arcot, a kereszt már csak szimbolikus elem. Érdekesség, hogy a dicsfény rombusz alakot kapott, és úgy látszik, mintha Krisztus párbeszédet folytatna Istennel. A töviskorona tökéletes részletességgel kidolgozott, csupán ez utal a képen a szenvedésre.

El Greco festményein kívül más műtárgyak is helyet kaptak a kiállításon. Például az a munka, amit Guglielmo Della Porta készített Keresztre feszítés címmel 1570–1575 körül. Aranyozott bronz dombormű fa- és bronzkeretben. A késő reneszánsz és a manierista korszak szobrásza és építésze volt Guglielmo Della Porta, akit Michelangelo ajánlott be a Farnese családnál. Ők elsősorban antik szobrok kiegészítésével és helyreállításával bízták meg. Később azonban vallásos témájú műveket kezdett alkotni. Széles körben népszerűvé vált és többféle formában feldolgozott Krisztus-típusát egy Michelangelo-rajz inspirálta. A kiállításon szereplő dombormű másfajta változataival El Greco már római tartózkodása alatt találkozhatott, és a látottakat felhasználta mind az Itáliában festett, mind pedig a később Spanyolországban készült keresztrefeszítés-ábrázolásain.

Egy tárlaton a legizgalmasabb alkotások mindig azok, amelyeket eredetiben eddig nem láthattunk. Ilyen például El Greco Szent Ildefonzról 1600 körül készített portréja, amely Toledo városának legfontosabb szentjét ábrázolja. Szent Ildefonz püspök a 7. század közepén teológiai művet írt Mária szüzességének védelmében, amely kulcsfontosságú szerepet játszott Szűz Mária tiszteletének elterjesztésében. A helyi hagyomány szerint az értekezést az Irgalmas Szűz egy szobra ihlette, amely Ildefonz tulajdonában állt. El Greco is úgy ábrázolja a püspököt, amint az íróasztalánál ülve dolgozik, mellette ott a Szűzanya-szobor. A jellegzetes 17. századi szobabelső otthonos, ismerős környezetnek tűnhetett a festő kortársai számára. A szent arca pedig – El Greco portréfestői csúcsteljesítménye – egy nagyon emberi, jóságos tekintetű keresztény tudósé, akihez minden bizonnyal könnyen tudtak kapcsolódni a hívek. A portrék közül kiemelkedik még Gonzaga Szent Alajos képmása, amit a Mol–Új Európa Alapítvány nemrég vásárolt meg, és hosszú távú letétben helyezett el a múzeumban. Ez a kép egykor Nemes Marcell magángyűjteményének egyik darabja volt. Valószínűleg 1583-ban készült, amikor még nem lehetett tudni, hogy Gonzagát később szentként tisztelhetjük majd. Az itáliai arisztokrata családból származó Gonzaga Alajos (1568–1591) serdülőkorában Spanyolországban élt, és nagyon korán elkötelezte magát az egyházi hivatás mellett. Itáliába hazatérve belépett a jezsuita rendbe, majd alig huszonhárom évesen meghalt. Nem sokkal ezután, már 1605-ben boldoggá, majd 1726-ban szentté avatták. El Greco akkor festhette róla ezt a portrét, amikor a spanyol udvarba is bejáratos ifjú ellátogatott a ferences rend nagygyűlésére, Toledóba.

„El Greco immár száz éve a múzeumi világ egyik állócsillaga. Ám ez nem volt mindig így, hiszen ezt a fantasztikus mestert a halála után nem sokkal szinte elfelejtették, és csak a 19. század végén, a 20. század legelején fedezték föl újra. Szerepet játszott ebben többek között az egyik legjelentősebb magyar műgyűjtő, Nemes Marcell is, akinek a gyűjteményében tizenkét El Greco-kép is volt” – hallhattuk Baán László főigazgató megnyitóbeszédében a Szépművészeti Múzeumban.

Sok mindent kiemelhetnénk még e hihetetlenül gazdag kiállítás anyagából, például a vallási témájú festmények közül El Greco újszerű Szent Ferenc-ábrázolásait vagy a Laokoón című világhírű kompozícióját, amit 1612 körül készített. Nem szóltunk a Szent Pál apostol című képéről sem, amelyen valószínűleg saját magát festette meg; a kutatók szerint az alkotás a mester önarcképének is tekinthető.

Mindenképpen érdemes venni a fáradságot, elzarándokolni a Szépművészeti Múzeumba, és megtekinteni a tárlatot, hiszen a személyes élményt semmi sem pótolhatja.

Az El Greco-kiállítás a városligeti múzeumban 2023. február 19-éig látogatható.

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.