A találkozás pillanata – Az Örömtől fényesül című kötetről

Ne fogadj el semmit igazságnak,
ami a szeretet nélkül van. És ne fogadj el
semmit szeretetnek, ami az igazság nélkül van!
(Edith Stein) 

A Magyar Kurír oldalán rendszeresített közlésekből már sejthető volt, kötet formában pedig nyilvánvalónak tetszik: talán Kuklay Antal több kiadást megért műve, A kráter peremén óta nem fordult ennyire bensőséges értelmezői figyelem Pilinszky János költészete felé.

Borsodi Henrietta munkája emellett azzal a bátorsággal is ékes, hogy nem a jobbára magasabb rangon számontartott verseket (a Trapéz és korlát és a Harmadnapon kötetek világát), hanem az irodalomtörténet-írás által is elhanyagoltabb „Szálkák-korszak” enigmatikusabb darabjait fogja vallatóra.

Amely darabok egy eredendő keresztényi létbizalom jegyében rajzolják újra az emberi kondíciót, leheletes egyszerűségükbe csak a legérdemibb motívumokat és némi jambusi mértéktartást komponálva.

(Selyem Zsuzsa friss szavaival: „Ha alaposabban figyelek, akkor még inkább úgy érzékelem, hogy hosszú távon, a megismerési formák pluralitásának felfedezésével egyre inkább Pilinszky nyitott, ítélkezésmentes, aljosás derűje visz közelebb a valósághoz.” Vigilia, 2021/12.)

A három ciklus a szabadság, a hála és a szeretet nagy metafizikus köreiben helyezi el a hét-hét verselemzést. Elemzést írok, de pontosabb az alcím szerényen szép ajánlata:

„közelítéseket” olvasunk, melyek a találkozás mindenkor szakrális ígéretét hordozzák.

(„A találkozás egyetlen pillanata örökre és életre szól.” [94.]) Önreflexióra is mutat ez a megnevezés, hiszen egyszerre jelzi az értelmezések lezárhatatlanságának módszertani belátását és a tudományos higgadtságot felülíró személyességet. (Vö. „A művészet gyónás, nem prédikáció, vallotta Pilinszky.” [16.])

Az olvasatok teológiai akcentusa lelkiségi, sőt hitéleti élményvilágba hívja a befogadót. („Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk” – mondja Hamvas Béla.) E meghívásra az irodalmi szakszerűség pecsétje is rákerül: Borsodi Henrietta nemcsak fölérezni képes – méghozzá kontemplációs szelídséggel, a „Boldogok, akik szeretnek” (114.) lételve jegyében – a szövegek szándékát, de értésmódja a stiláris, retorikai és poétikai tényezőket is szabatosan nevesíti. S minthogy cikkekből, interjúkból, naplókból (valamint mások műveiből!) egyaránt adagolt bőséggel idéz, breviáriumi hatást keltve épít szövegotthont az olvasó köré.

A legelső írást idézet nyitja: „Pilinszky írta Leonardo da Vinciről: »(…) személyiségének titka nem lehetett egyéb, mint kivételes figyelme. Hosszú és tiszta figyelme, amivel segítette – hogy önmagát megpillanthassa – a világot.« Ha egy művész egy másik művész titkán gondolkodik, önmagán és művészetén is gondolkodik.” (7.) S aki pedig rajtuk tűnődik, hosszan és figyelmesen? És fölismeréseit könyvvé formálja?

Nemde „a földi létben a lélek békéje” (126.) lesz jussa, hogy általa pedig jussunk lehessen?...

A centenáriumi Pilinszky-emlékév végén diszkrét, ünnepi pont ez a kötet. A borítótipográfia is – szerzetesi módra puritán letisztultságával – méltó a fejezetek cellaesztétikájához. Nemcsak az idézett vers szerint a világ: az olvasó is örömtől fényesül. – „Elfogadom, ami benne rólam szól. Ez az én békém.” (52.)

Borsodi Henrietta: Örömtől fényesül. Közelítések Pilinszky János verseihez. Magyar Kurír / Új Ember kiadványok, Budapest, 2021

Magyar Kurír