Szent Ferenc a periférián táborozik le – Berhidai Piusz OFM nagyböjti konferenciabeszéde (5.)

Az esemény ezúttal is vesperással kezdődött. Ezt követően a tartományfőnök mutatott be szentmisét.

A szertartás után tartott konferenciabeszédének kezdetén Berhidai Piusz felolvasta Assisi Szent Ferenc A fölséges Isten dicsérete című imádságát:

„Szent vagy, egyetlen Úristen, ki csodákat művelsz. Te vagy az erős, te vagy a nagy, te vagy a legfölségesebb, te vagy a Mindenható. Te, Szentséges Atya, ég és föld királya, te vagy a hármas és az egy Úr, az istenek Istene. Te vagy a jó, minden jó, a legfőbb jó, az élő és igaz Úristen; te vagy a szeretet, a szerelem. Te vagy a bölcsesség, te vagy az alázat, te vagy a türelem, te vagy a szépség, te vagy a biztonság, te vagy a megnyugvás. Te vagy az öröm és a vigasság, te vagy reményünk. Te vagy az igazságosság és a mértékletesség. Te vagy minden, a számunkra elegendő gazdagság. Te vagy a szépség, te vagy a kedvesség, te vagy a védelmező, te vagy az őrálló és oltalmazó. Te vagy az erősség, te vagy a menedék. Te vagy a mi reményünk, te vagy a mi hitünk. Te vagy a mi szeretetünk. Te vagy minden édességünk, te vagy a mi örök életünk, nagy és csodálatos Úr, mindenható Isten, irgalmas Üdvözítő.”

A tartományfőnök kiemelte: az evangélium szolgálata, hirdetése, a misszió Szent Ferenc életében összekapcsolódott – egy volt a béke hirdetésével. Ahogyan végrendeletében is megfogalmazta: a testvérek mindig így köszöntsenek mindenkit: „Az Úr adjon nektek békét!”

A szónok emlékeztetett rá: a korabeli forrásokat és Ferenc írásait elolvasva azt láthatjuk: számára nem volt dilemma, hogy visszavonuljon a remeteségbe, vagy pedig éppen ellenkezőleg, menjen az emberekhez, hirdetni az evangéliumot. Egészségesen váltogatta a kettőt. Ez nem megy automatikusan, erős elszántság kell hozzá. Ferenc tudatosan telepszik le a város szélén. A városban prédikál, de kivonul a városból, hogy újra és újra csönd vegye körül.

A periférián táborozik le, mert onnan minden könnyen elérhető. A kint is és a bent is.

A periférián élnek a szegények is. Ferenc életében az evangelizálás és az aktivitás nem válik az imádság, az istenkapcsolat rovására. Nagyon álságos tud lenni, amikor belecsúszunk abba, hogy a kettőt kijátszanánk egymás ellen. A kettőnek valamilyen rendszeres, egészséges váltakozását kell keresnünk, ha Ferenc útját járjuk. Ez életet jelent, egyszerre befelé és kifelé is figyelve. Persze ez olyan vállalás, amelyben soha nem érezhetjük magunkat biztonságban, mert mindig felülírhatják a körülmények vagy mások, mert a város szélén élés nem feltétlenül jelent összkomfortot, és azt sem, hogy mindenki tiszteletben tartja, hogy evangelizálni akarunk, időt, energiát fordítani az istenkapcsolatunkra.

Ferenc számára nem vetődik fel a kérdés, hogy imádság vagy evangelizáció, csakis úgy: imádság és evangelizáció. A kettő elválaszthatatlan egymástól.

Az előadó megvilágította: Szent Ferenc Regulája az első, amelyben szó van kifejezetten missziós szolgálatról. Az evangélium hirdetését Ferenc csak az Egyházban ismerte el; kizárólag az prédikálhat, akinek engedélye van erre. Soha nem szabad prédikálni a helyi püspök vagy pap tilalma, akarata ellenében. A megerősített Regulában az is szerepel, hogy az egyházi elöljáró vizsgálja meg azt a testvért, aki prédikálni megy.

Végrendeletében Ferenc így ír: „Az Úr egyházi rendünk miatt akkora hitet adott és ad nekem papjaiban, akik a Római Szent Egyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznek engem, akkor is csak hozzájuk akarok menekülni. És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és ennek a világnak szegényes papjaival találkoznék, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni. És félni, szeretni és becsülni akarom őket, és mind a többieket, mint uraimat, és nem akarom vizsgálgatni bennük a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, uraim ők. És ezt azért teszem, mert Isten legfölségesebb Fiából ezen a világon semmi mást nem látok, mint legszentebb testét és legszentebb vérét, és ezeket ők veszik magukhoz és ők szolgáltatják ki másoknak.”

Berhidai Piusz OFM emlékeztetett: Ferenc korában, a 13. századbeli Európában sok szegénységi mozgalom, csoportosulás létezett, melyek az Egyház tanításától eltérően hirdették az igét, sőt léteztek eretnek mozgalmak is. Ferenc írásaiban mégsem olvashatunk tőle egyetlen sort sem arról, hogyan kommunikáljanak velük. Mintha a saját útját járná azzal, hogy békét és bűnbánatot hirdet az evangéliumból fakadóan. Nem kezd el vitatkozni azon, hogy milyen az Egyházi Tanítóhivatal, vagy milyenek a papok.

Ragaszkodik az Egyházhoz, és meg is indokolja, hogy miért: sehol máshol nem találkozhat úgy a köztünk jelen lévő Jézus Krisztussal, mint itt.

Ez az Egyházhoz való és az Egyházban Krisztushoz való ragaszkodás és a róla való tanúságtétel akkor is jellemző Ferencre, amikor hitetlenekkel, muszlimokkal találkozik. Ismerhetjük a legendás történetet, amikor 1219-ben Damietta városa mellett találkozott az egyiptomi Malik al-Kámil szultánnal. Ebben a találkozásban ott van a saját Krisztus-hitével való találkozása, az evangéliumból fakadó békességének megélése.

Ferenc a Megerősített regulában beszél arról: ha hitetlenek vagy szaracénok közé mennek, akkor a testvérek kétféle magatartással élhetnek a Lélek szerint: ne vitatkozzanak, ne veszekedjenek, hanem Istenért legyenek alárendeltjei minden emberi teremtménynek, és vallják meg, hogy ők keresztények. Vagyis az első és legegyszerűbb formája az evangélium hirdetésének az egyszerű, hívő jelenlét. Az előadó felidézte a vasárnapi evangéliumot: a farizeusok és írástudók középre állították a házasságtörő asszonyt, ítélkeztek fölötte. Jézust kérdezték, vajon ő elítéli-e. Bele akarták rángatni egy olyan hatalmi játszmába, amely mögött valójában ítélkezés van. Jézus azonban kinyilvánítja: Isten az irgalom Istene. Amikor hívő emberek belemerülnek az ítélkezésbe, akkor kirekesztik magukat az irgalom Istenének közösségéből. Konfliktusok mindig lesznek, de nem mindegy, hogyan vitatkozunk vagy veszekszünk, tanúságot teszünk-e az evangéliumról.

Nincs olyan helyzet az életben, amikor az evangéliumot félre kellene tennünk.

A másik magatartás, mondja Ferenc, abban áll: ha jónak látják, és Istennek tetszésére van, hirdessék a hitetleneknek Isten igéjét, hogy „higgyenek a mindenható Istenben, az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, mindenek Teremtőjében, a Megváltó és Üdvözítő Fiúban, és hogy megkeresztelkedjenek és kereszténnyé legyenek, mert ha valaki újra nem születik vízből és Szentlélekből, nem léphet be Isten országába”. Ferenc a legegyszerűbb hitigazságokat sorolja, mégis, kinyilvánítja, hogy meghívásunk van erre.

Egyszerű jelenlétünkkel, hívő módon, az evangéliumból fakadó békét megélve, keresve, vagy pedig szavainkkal hirdethetjük az evangéliumot.

Ferenc azt mondja: cselekedetekkel minden testvér prédikáljon, ez alól senki sem bújhat ki. Ugyanakkor senki sem sajátíthatja ki magának a prédikátori szolgálatot. Az evangélium hirdetése lehetőség számunkra. „Bármit lehet dolgozni is, csak ki ne oltsd az imádság és áhítat lelkületét” – ez az egyes számú kritérium, az egyetlen szükségesre való figyelemnek az őrzése, ápolása magunkban.

Berhidai Piusz OFM arra is kitért, hogy Ferenc többek között azokhoz a feledékeny katolikusokhoz is beszélt, akik elfelejtették, hogy Isten élt; eltávolodtak az Egyháztól, kerülték a templomot. Életrajzírója úgy jellemzi: ő volt az, aki felébresztette az alvó gyermeket, az alvó Istent sokak szívében. A szónok föltette a kérdést: hogyan evangelizálhatunk mi, a relativizmus korában, amikor már egy családon belül is lehet valaki hívő, a másik nem hívő, vagy akár más vallású? Minket is megkísért, hogy a békesség jegyében, vagy nehogy megbántsuk a másikat, inkább hallgatunk Jézusról. Nem kell azonban hallgatnunk, sőt ha úgy érezzük, Istennek tetszésére van, beszéljünk róla. Ám

a jelenlétünkkel, életmódunkkal mindenképpen hirdetnünk kell az evangéliumot.

A ferences tartományfőnök tanácsa: bátran keressünk akár a hét magyar ferences vértanú életőből olyan történeteket, példákat, amelyek megerősítenek. A vértanúság nem izoláltan jelent meg az életükben, hanem szerves egységben azzal az evangelizációs tevékenységgel, amely addig is jellemezte az életüket. A vértanúságuk abból fakadt, hogy minden körülmény között hirdették az evangéliumot. Egyikük, Hajnal Zénó atya, amikor az oroszok kitelepítették Nagyatádról, és menetoszlopban vonultatták sorstársaival együtt, direkt magán hagyta a habitust, a „csuhát”, és rávette erre az egyházmegyés papot, Pál atyát is, hogy a velük együtt vonuló fogolytársaik közül meggyónhassanak azok, akik szeretnének. Egy bolgár lovas katona észrevette, kirángatta a két reverendás embert a menetoszlopból, és agyonlőtte őket. Mindez 1945. április 1-jén, húsvétvasárnap történt.

Tanítása végén Berhidai Piusz OFM arra buzdított: a nagyböjt végén keressük azt, hogyan valósul meg a mi életünkben az evangélium hirdetése, életmódunkban, kapcsolatainkban, közösségeinkben, akár a szavainkban.

A Berhidai Piusz OFM nagyböjti konferenciabeszédeiről készült videók a Ferences Rendtartomány YouTube-csatornáján tekinthetők meg.

Fotó: Lambert Attila (archív, az első, március 6-ai konferenciabeszédről)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír