A seb a szeretet jele – A magyar szerzetesrendek feloszlatásának évfordulójára emlékeztek Szegeden

Az emlékülés célja az volt, hogy a történelmi események kiváltotta jogos reakciókon túlmutatva hitben is megvizsgálja, ami 1950-ben történt – erre elsőként a konferencia házigazdája, Kálmán Peregrin OFM egyháztörténész hívta fel a figyelmet.

„Jézus azt mondta tanítványainak, »ha hallgattak rám, titeket is hallgatni fognak, ha üldöznek, titeket is üldözni fognak, ha engem gyűlölnek, titeket is gyűlölni fognak«. Tehát tudjuk, hogy ez együtt jár keresztény létünkkel” – mondta köszöntőjében Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök.

„Krisztus emberi természetét Atyjánál úgy mutatja be, hogy megmutatja sebeit megdicsőült testén, és nem azt mondja, hogy »nézd, Atyám, ezt tették velem, de majd jól bosszút állunk, megbüntetjük őket, majd az igazság kiderül«, hanem

úgy tekint rá, mint a legnagyobb szeretet jelére, és mi is így tekintünk vértanúinkra, az Egyház küzdelmeire, szenvedéseire.”

A püspök kiemelte: „Nem szomorúan, az emberi igazságszolgáltatást utólag is magunknak kívánva vagy követelve, főként nem bosszúval gondolunk ezekre az esetekre vagy tragédiákra.” Akkor sem, ha a szerzetesek működését ellehetetlenítő rendszer – ahogy Zakar Péter, az SZTE rektorhelyettese fogalmazott köszöntőjében – „egy olyan totalitárius rendszer volt, amely az emberek gondolatvilágát, gazdasági, politikai, kulturális lehetőségeit is megpróbálta teljes egészében kézben tartani, és ráadásul rendkívül kétszínű módon”.

„Hetvenöt évvel ezelőtt e falak közül hurcolták el fegyveres őrök kíséretében a piarista atyákat. Ugyanezen az éjszakán és a rá következő napokban hasonló sors várt a szegedi ferencesekre, jezsuitákra, iskolanővérekre és a többi, városunkban és az országban szolgáló szerzetesrendre” – emlékeztetett Zsódi Viktor SchP piarista tartományfőnök, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának elnöke megnyitóbeszédében.

Hangsúlyozta: „A magyar szerzetesség 1950-es feloszlatása nem pusztán adminisztratív vagy politikai intézkedés volt; egy totalitárius hatalom kiszámított támadása volt a hit, a kultúra, a szociális gondoskodás és a szabad gondolkodás bástyái ellen.”

„A kommunista diktatúra (...) tudta, hogy a szerzetesrendek nem csupán imádkozó közösségek, hanem olyan eleven, organikus hálózatok, amelyek kórházakat, iskolákat, szociális otthonokat, nyomdákat, műhelyeket működtettek, és amelyek a tudomány és a művészet számos területén is maradandót alkottak. A szerzetesek – a bencés tanár, a ferences lelkipásztor, a vincés nővér, a jezsuita tudós, a piarista nevelő – ott voltak a magyar nép életének minden fontos pillanatában: a keresztelőtől a betegágyig, az iskolától a szántóföldig.

Az ő létezésük, az Istennek szentelt életük tanúságtétele csendes, de állandó cáfolata volt a materialista, istentagadó ideológiának. Ezért kellett őket elhallgattatni, szétszórni, láthatatlanná tenni.

Az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét – négy kivétellel –, egy tollvonással igyekezett eltörölni közel ezer év magyar történelmét. Több mint tízezer szerzetest és szerzetesnővért fosztottak meg hivatásától, otthonától, közösségétől. Több mint hatszáz rendházat és kolostort zártak be és vettek állami tulajdonba” – emlékeztetett Zsódi Viktor. Rámutatott: „A hatalom elvehette a rendházat, a habitust, a hivatalos működés kereteit, de nem vehette el a szerzetesi fogadalmat, a szívekbe írt elköteleződést.

A magyar szerzetesség a feloszlatás után egy sajátos kenózist, kiüresedést élt át.

Ahogyan Krisztus kiüresítette önmagát, és szolgai alakot öltött, úgy váltak a szerzetesekből is civil foglalkozású, rejtőzködő (...) tanúk. A történelem ezen pontján a magyar szerzetesség belépett a lélek katakombáiba. Titkos noviciátusok indultak, illegális teológiai képzések folytak, a közösségi életet lakásokban, rejtett zugokban próbálták fenntartani. A bencés szerzetes gyári munkás lett, az iskolanővér takarítónő, a jezsuita atya segédmunkás. De a munka végeztével, a felszín alatt, továbbra is szerzetesek maradtak. Imádkoztak, tanítottak, gyóntattak, és őrizték a rájuk bízott karizmát.

Az evangéliumi hasonlattal élve: a földbe hullott búzaszem (vö. Jn 12,24), amelyet a hatalom el akart taposni, rejtett módon elkezdett csírázni.

A szerzetesi lelkiség, amely korábban intézményes keretek között élt, most kiszivárgott a társadalom szövetébe, és olyan helyeken is megjelent, ahol korábban nem.”

A szerzetesek „a legreménytelenebb helyzetben is kitartottak hivatásuk mellett – emelte ki a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciájának elnöke. – A rendszerváltás után a szerzetesrendek újjáéledhettek, visszakaphatták működési szabadságukat. Ez az újjászületés azonban nem lett volna lehetséges a szétszóratás negyven évének csendes, imádságos és áldozatos helytállása nélkül. (...) példájuk erőforrás”.

Zsódi Viktor SchP teljes beszéde ITT olvasható.

Máté-Tóth András egyetemi tanár (SZTE) előadásában leszögezte: a hívő emlékezés más, mint a közösség emlékezése, melynek középpontjában az elszenvedett traumák állnak. A hívő emlékezés istencentrikus, „az örök értékektől ihletve törekszik lépteit irányítani”, ezáltal alapjaiban különbözik a világ gondolkodásától. „Az Isten jóságára koncentráló emlékezésből a szeretet művei fakadnak, az önzetlen szolgálat tettei, és az a képesség, hogy ott is a megbocsátást és irgalmat képviselhessük, ahol az úgymond józan ész más perspektívákat és álláspontokat követel.”

Bánkuti Gábor egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem, PTE) azt vizsgálta, hogyan értelmezték magukat a szerzetesközösségek megszokott életformájuk erőszakos felszámolása idején. A rendfőnökök a megváltozott körülményeket üdvtörténeti dimenzióban értékelték – mondta.

„Az általam fellelt iratokban nyoma sincs sérelmi beszédmódnak, panasznak vagy felháborodásnak. Ez minden bizonnyal azzal is összefüggésben van, hogy a rendi vezetőknek nem voltak illúzióik a várható fejleményekkel kapcsolatban, ugyanakkor felismerték azt, hogy az éppen aktuális történetükben nagyon elevenen jelen van Isten.

Felismerték, hogy a történetükön keresztül beszél velük Isten olyan módon.”

Soós Viktor Attila történész (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) a szerzetesek szétszóratásának kronológiáját, jogi hátterét, történéseit mutatta be. A rendek feloszlatása után 15 évvel az MSZMP Politikai Bizottságának újra elő kellett vennie a szerzetesek ügyét, mert a szétszóratásban lévő szerzetesek tevékenységét még mindig túl aktívnak találták, ezért részletesen feltérképezték, hogy ki hol él és mit csinál. Sokan továbbra is tartották magukat fogadalmukhoz; az ő tevékenységüket az állambiztonság egész 1989-ig nyomon követte – ismertette a történész.

Egy Máriaújfaluba a szétszóratás után visszatért szalvátor nővér emlékét felidézve mutatta be, mi mindent „köszönhetünk” a rendek feloszlatásának: Kurucz Erzsébet nővér volt ugyanis az, aki az utókor számára megőrizte a vértanú pap, Brenner János történetét és véres ingét.

Elsősorban szerzetesnők élettörténeti kutatása a szakterülete Bögre Zsuzsának (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, PPKE), aki arra a kérdésre kereste a választ, miért és hogyan maradtak együtt az egyes rendek a szétszóratás után. A bizonytalanság kezelése nem idegen a szerzetesi életformától, a szerzetes várakozási horizontja az Üdvösség; „úgy él a jelenben, hogy biztonságát a jövőbe helyezi”, ezért nem okozott gondot a szerzetesek számára, hogy bármilyen munkahelyi aktivitásban részt vegyenek – kertészként, portásként, könyvelőként.

A hogyanra adott válasznak a kutató négy fő formáját különböztette meg: a négy rendnek, melynek további működését iskolák fenntartásának kötelezettsége mellett az állam engedélyezte, a helyzete „nem volt könnyebb, csak más”; volt egy olyan rend, amely a feloszlatás ellenére együtt maradt: az érdi Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátsága közössége – ők illegálisan működtek. A rendi továbbélés harmadik struktúrája a titkos működés volt, ami azt jelentette, hogy az elöljárók igyekeztek rendszeresen végiglátogatni a különböző helyeken lévő rendtagjaikat, és ily módon „távolból” összetartani őket. Voltak, akik civil munkahelyük mellett igyekeztek rendszeres egyházi szolgálatot is ellátni, és olyanok is, akik a fogadalom alóli felmentésüket kérték.

Az Istennek szentelt élet léte a felvilágosodás és az abból fakadó ideológiák önmagában lévő cáfolata”

– fogalmazott Kálmán Peregrin OFM, aki előadásában a szegedi ferenceseknél lejátszódó 1919-es és 1950-es történéseket hasonlította össze. Az 1919-es megpróbáltatások sok szempontból előrevetítették, mire számíthatnak a testvérek a kommunista uralom alatt. Harminc évvel korábbi tapasztalataik miatt 1950-ben, azon a bizonyos éjszakán úgy gondolták, hogy a Gulagra viszik őket. De nem oda vitték, hanem Debrecenbe, a saját kolostorukba.

Mezey András könyvtáros (SZTE Klebelsberg Könyvtár) az iskolanővérek szegedi iskoláinak és más intézményeinek államosításáról, a megmaradással együtt járó „vörös apácák” bélyegéről és a rendszerváltozás utáni visszatérésről beszélt; a konferencia záró előadásában Koltai András levéltáros (Piarista Rend Magyar Tartománya Központi Levéltára) pedig a szegedi piaristák utolsó háború utáni szegedi éveiről Révai József piarista szerzetes emlékiratai alapján.

Az emlékülésről bővebb beszámoló ITT olvasható.

Forrás: Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

Fotó: Barlay Vince; Zsódi Viktor Facebook-oldala

Magyar Kurír