A Pannonhalma város köztemetőjének egy különleges szegletéről első látásra azt hihetnénk, hogy katonai temető, mert ahhoz hasonlatosan sorjáznak itt a sírok, az egyszerű kőkeresztek. Valóban „katonák” nyugszanak itt. Isten katonái, a szeretet fegyvereit halálukig hordozó szerzetesrendek katonái, akik az 1950. évi feloszlatásukat követően megalázva, megkínozva, betegségektől gyötörten a főapátság épületében kialakított állami szociális otthonban leltek menedékre, majd a helyi temetőben végső nyughelyre.
E sírok a tanúi annak, hogy a Pannonhalmán elhunyt szerzetesek számára még a hetvenes, nyolcvanas években sem adatott meg, hogy rendjük sírboltjában vagy rendházuk temetőjében leljenek végső nyugalomra. Több, mint ötszázan nyugszanak itt, a „helyhiány” miatt gyakorta akár kettős sírban, egymásra temetve. A legtöbben jezsuiták, de nagy számban találhatók itt az akkori kommunista hatalom által megszüntetésre ítélt más szerzetesrendek halottai is: szaléziak, domonkosok, premontreiek, pálosok, ciszterciek, verbiták.
Hortobágyi T. Cirill főapát (egykori bencés diák) emlékeztetett rá, hogy az itt nyugvó szerzetesek egy olyan kor, egy olyan társadalmi berendezkedés tanúi, mely embereket vallásos hitük és meggyőződésük miatt nemkívánatosnak minősített. Beszédében kiemelte: „A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak a társadalom hasznára. Se szeri se száma a nővérek, a szerzetes testvérek és atyák, a direkt lelkipásztori munkán túllépő, a társadalom javára vállalt szolgálatának. Épp a szerzetesség sokrétű, nem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájára kiterjedő feladatvállalásának köszönhető, hogy az evangélium kovásza átjárta a társadalmat, és az evangélium értékrendje a társadalom minden szintjén gyökeret vert. És nem véletlen, hogy vallás eltörlésére irányuló tevékenységet a szerzetesség kiiktatásával kezdték. A vallást akarták megszüntetni, az Istenbe vetett hitet kitörölni, az Egyházat megszüntetni.”
Az ünnepséget szervező Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Móczár Gábor (egykori piarista diák) ünnepi beszédében a jelképek fontosságára hívta fel a figyelmet: „Szükség van olyan jelzőfényekre, amelyek irányt mutatnak, amelyek kijelölik, merre kell mennünk. Ilyen jelzőoszlop a mai naptól ennél a temetőnél elhelyezett parcellakő és márványtábla, mindazokra emlékezve és emlékeztetve, akiket ide száműztek az 1950-ben bevezetett rendelkezések. A több mint tízezer szerzetest érintő intézkedésre emlékeztető, előttünk álló mementók segítenek mély barázdákkal az emlékezetünkbe vésni, milyen is volt a kommunizmus igazi arca. Kegyetlen, istentelen és hitetlen. De álságos is, hiszen azt azért nem merték megtenni, hogy az összes szerzetesrend működését teljes mértékben betiltsák. Így maradt meg négy szerzetesrend: a bencések, a piaristák, a ferencesek és a szegény iskolanővérek, akik igen korlátozott lehetőségekkel, két-két iskolával és rendházzal folytathatták működésüket. Istennek hála, mert így a mi generációinkból is lehettek olyan szerencsések, akik az 1950 és 1990 közötti időszakban katolikus középiskolai nevelést kaphattak.”
A parcellakő és emléktábla leleplezése után azok köré számtalan koszorút, az emlékezés és a hála virágait helyezték el a jelenlévők. Az ünnepségen számos szerzetesrend képviselője mellett megjelentek a kormányzat, az egyházi, a társadalmi és a kulturális szervezetek képviselői, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság, a Szerzetesi Iskolák Diákjai Társasága, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének tagjai is.
Győr-Moson-Sopron Vármegyét kormányhivatalának igazgatója, Kálmán János képviselte, aki beszédében párhuzamot vont a kommunista múlt és a jelenünk aggasztó eseményei között: „Ma, amikor emlékeznünk kell, ma, amikor a körülöttünk lévő világ, amelynek mi is a részei vagyunk, forr és remeg, amikor a háború nem a Közel-Kelet vagy a fejletlennek mondott világ valósága, hanem a mi realitásunk is, figyelnünk is kell. Figyelnünk, hogy emlékezhessünk. Az embertelenség, a kegyetlenség, a bűn és az erkölcstelenség nem csak a múlt náci és a kommunista rendszereinek az ismérve, hanem minden alapvető emberi jogot tiszteletben nem tartó rendszeré. Az előttünk álló személyes kihívások, a nemzetünk és az emberiség előtt álló sorskihívások elfogadásához azonban erős lélekre van szükség.”
Kálmán János kiemelte, hogy a kommunista időszak borzalmas öröksége éppen a lelkek szétrombolása volt. Tanulnunk kell tehát az előttünk járók jó és rossz példáiból, hogy erőt meríthessünk a jövőre és tovább kell adnunk az utánunk jövőknek a saját élményeinket, emlékeinket, tapasztalatainkat, hogy ők is tudjanak ebből erőt meríteni.
A jó példák pedig azok a szerzetesek, akik a nyomorúságos körülmények között is maradtak hívő emberek. Még egy lehetetlen helyzetben, a száműzetésben is a szellemüket fejleszteni, a tudásukat gyarapítani, a lelküket nemesíteni akarták, hogy ha lehetőség nyílik rá, és még marad erejük, készek legyenek folytatni, készek legyenek Isten és az emberek szolgálatára. Sajátos vigasz és egyfajta erkölcsi elégtétel volt a még életben maradottak számára, amikor 1996. szeptember 6-án II. János Pál pápa elsőként a Pannonhalmi Főapátság Szent Adalbert Szociális Otthonát látogatta meg, ahol találkozott az idős, beteg szerzetesekkel. A rendházaikból elüldözött, sokat szenvedett szerzetes atyák és nővérek ágyánál megjelent és áldást osztott. A Szentatya ekkor leszögezte: felbecsülhetetlen az emberi szenvedés értéke és az öregkor lelki gazdagsága. A szenvedés, a megigazulás és az Istenbe vetett végtelen hit bizonyítéka az a kicsi, pannonhalmi földdarab, amin most már egy parcellakő és emléktábla is áll a sokat szenvedett szerzetesek emlékezetére. Gondoljunk rájuk imáinkban!
Forrás: Pannonhalmi Főapátság
Fotó: MTI/Krizsán Csaba
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria