A szeretet tanúi – A Fides hírügynökség megemlékezése a tavaly meggyilkolt misszionáriusokról

A 2016-os beszámolóban Jacques Hamel neve is szerepelt, akinek a roueni érsekséghez tartozó Saint-Étienne-du-Rouvray település templomában vágták el a torkát, közel az oltárhoz. A boldoggáavatási eljárás egyházmegyei szakasza már befejeződött. A 2020-as beszámolóban Roberto Malgesini lombardiai pap haláláról is írtak, akit az egyik olyan ember ölt meg, akit ő ingyen és önzetlenül segített.

Idén a Stefano Lodigiani által összeállított dokumentáció beszámol Marie-Sylvie Kavuke Vakatsuraki nővérről is, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságban az egészségügyi központot megtámadó dzsihadista csoport áldozata lett; orvosként épp egy asszonyt készült megoperálni.

A meggyilkolt misszionáriusokról szóló éves beszámolókban, amelyet a Fides hírügynökség a ’80-as évektől közzétesz, történelmi, szociológiai és statisztikai szempontból minden bizonnyal érdekes megfontolásokat lehet levonni. Azonban a legnagyobb figyelmet minden évben az egyes áldozatok rövid életrajzi adatai, valamint az erőszakos haláluk szűkszavú részletei és körülményei keltik fel. Legtöbbjüket nem sok veszéllyel járó küldetés alatt ölték meg, hanem apostoli munkájuk egyszerű teljesítése közben, a megszokott, mindennapi foglalatosságokban elmerülve, miközben önmagukat megtagadva, felajánlották életüket mások javára, beleértve olykor saját hóhérjaikat is. A halál szinte mindig váratlanul érte őket, amelyet indokolatlan erőszak idézett elő. Néha őrültségből vagy szörnyű hálátlanságból vetettek véget életüknek olyan emberek, akik tőlük csak gondoskodást és jótékony szeretetet kaptak.

„Oderunt me gratis” – „ok nélkül gyűlölnek engem” – mondja a 69. zsoltár, amely kifejezést Jézus is használja János evangéliumában.

Minden apostoli szenvedésben ott van Jézus kínszenvedésében való részesedés és az ahhoz való hasonulás misztériuma.

A sok misszionárius teljesen indokolatlan, erőszakos halálában is ott van annak a köteléknek a nyoma, amely életüket összefűzi Krisztus szenvedésével és feltámadásával.

A hitnek e meggyilkolt tanúi titokzatos módon vonatkoztatják Krisztus üdvösségét koruk embereire.

Ezért az Egyház – s ezt olykor érdemes megismételni – sohasem kérte számon vértanúinak halálát. Mindig győztesként ünnepelte őket, felismerve, hogy Krisztus vigasztalja őket megpróbáltatásaikban.

A tanúk élete – amelyekről a Fides hírügynökség megemlékezik – nem vádaskodik, az áldozatok nem hányják mások szemére sorsukat, mintha valamilyen átok lenne. Nem keresték a mártíriumot, nem a vallási csökönyösség hírnökei. Odaajándékozott életük ingyenessége – annak a vigasztalásnak a visszhangja, amelyet maga Krisztus ad azoknak, akik az Ő nevében szenvednek – csodaként virágzott ki egészen a legnagyobb áldozatig.

Tanúk ők: tanúságot tesznek arról a csodálatos és ingyenes tettről, amelyet Jézus és az ő Lelke ténylegesen végzett az életükben.

Őket nem egy eszme vezérli, őket nem egy etikai-szellemi hovatartozás vagy kampányok zászlóvivőiként kell támogatni, beleértve a keresztények „védelmének” jelszavai alatt indított kampányokat.

Az ingyenesség szemszögéből tekintve ezen eseményekre nagy meghatottsággal és hálával lehet észrevenni azt a szellemi összhangot – a választott rokonság azon megnyugtató érzését –, amely egyesíti mindazokat, akik a misszióban halnak meg és minden megkereszteltet, akik a jelen korban és körülmények között élik apostoli hivatásukat, még ha nem is jutnak el odáig, hogy vérüket ontsák. Mindannyian felajánlják magukat, rendelkezésre bocsátják saját emberi állapotuk kézzelfoghatóságát és testi mivoltát, hogy az Úr kegyelme, a paradicsom ígérete cselekedhessen és ragyoghasson benne.

Fordította: Hollósi Judit

Forrás: Fides

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír