A teremtés fordított oldala – Beney Zsuzsa költészetéről

„A vallás, a hit, a transzcendencia, és ezzel a minden szabálynál és rendnél magasabb, az igazságot messze meghaladó létformák, mint a megbocsájtás és a kegyelem irracionalitása vajon nem a kultúra sajátjai-e?”
(Beney Zsuzsa: Az igazságosság és testvériesség kultúrája)

1

Versek, prózák, esszék, tanulmányok, verselemzések és gyerekversek alkotják Beney Zsuzsa (1930–2006) életművét, mely – a Gondolat Kiadó és elsősorban Daróczi Anikó jóvoltából – gyűjteményes kötetekben is hozzáférhető.

A metafizikus gondolati költészet gyér hazai hagyományában kitüntetett helye van Beney lírájának, mely néhány főbb motívum és versforma variálásával az emelkedett regiszter, a létköltészeti elhivatottság, a fogalmi irodalom és a lelkiismereti retorika maradandó példája. Míg Báthori Csaba kijjebb terjeszti a rilkei beszédmódot és világérzékelést (versformák és esztétikai minőségek többirányú zónájában), addig Beney Zsuzsa Rilke egy bizonyos tónusát mélyíti el (lét és nemlét átmeneteit fogja vallatóra emelt modorban). Poétikai szerénységére-szemérmességére jellemző vonás mindeközben például a ragrímek vissza-visszatérő eszköztelensége.

Nem a legsűrűbben idézett költő, pedig kérdésfölvetései nemcsak időtlenek, de korszerűek is. Művei női vershangon szólalnak meg – mind a meghiúsult anyaság fájdalmas poetizálásakor, mind traumaköltészeti irányultságukban. A holokauszt egyetemes és a gyász személyes tragikuma úgy adódik össze Beneynél, hogy jel és jelenlét dimenzióit, szerelem és halál viszonyrendszerét világítja be komor fényük, zsidó–keresztény szellemtanuk. Ez a költészet nem pusztán az éjszaka titkairól tud, hanem arról is, hogy a sötétség nappal sem szűnik meg, csupán láthatatlan.

Erről tájékoztatnak a fény toposzát újragondoló sorok: „Fény vagy a nyár tenyerén.” – „Fénylesz, de magad nem lépsz át a fénybe.” – „Ismerős derengés: a létezés.” – „Saját árnyékunk fáj. Ez a Teremtés.” És innen értelmezhető a létfilozófia felelősségét magára vállaló nyelvbölcselet: „Minden második szó kimondhatatlan.” – „kimondható-e ami láthatatlan?” – „Csak az volt valóság, mi a jelek / jelképe lett.” – „kilép a létből a kimondható” – „hogy most már meg nem fejthető jelekből / próbáljam felidézni arcodat” – „A haikuk, a jelképek, a képek / kora lejárt. Jelképesebb a lét / a gondolatnál és a látomásnál.” – „A szó: isten, megsemmisíti Istent”.

„[A] lét más rendjében fogant jelek” s „a szó, mely kérdez s felel önmagának”, a hangzó létezésre késztetnek fülelni, szférák csikordulása ad hírt ilyenkor a csak remélhető harmóniákról: „nem a hang – a visszhang volt otthonod.” – „Felfoghatatlan zengés a teremtés / s benne a lét mind félelmetesebb.” – „Ki felkiált, nem hallja hogy kiált.” – „A világ ezután nem a világ / nyelvén beszél.” – „Azért fáj szívszakadásig a dallam / mert mulandósága múlhatatlan.” – „Barlangok mélyén élünk, tehetetlen – / mégis mifelénk szállanak a ködben / a hatalmas, hallgatag angyalok.”

Lehet, hogy a szenvedés „a siratás parancsát” hagyományozza ránk, ám sem a kérdezéstől, sem a bizakodástól nem tilthatja el erő a növényekre is kiterjesztett, hódolati érzékenységet: „nem bírja Isten tovább tartani / mindazt a kínt, amelyet megteremtett.” – „Átvisszük szenvedésünk a halálba?” – „Csak növényként bírható szenvedés”.

Lét és nemlét ikerminőségeit hit és szerelem analógiás szenvedélye, panaszos párhuzama érzi föl: „Léted és nemléted hóviharából / nem menekülhetek.” – „Nemléted létezőbb mint életem.” – „villám hasítja szét létem s szerelmem” – „A létező nem mindig létezik.” – „Tudja azt, ami több a létezésnél. / A teremtés fordított oldalát, / a nemléttel örökre eltakartat.”

„Istennek széppé torzult erdejében” elementáris tapasztalat – és esszenciális vigasz –, hogy a halál nem minden nézőpontból nyit a hiány szinonimáinak utat: „Aki hozzám ér, azon áttűnsz” – „Nekem csak az maradt, hogy ott, hol nem vagy / s nem is leszel soha, keresselek.” – „csak át kell lépnem sorsom peremén” – „A végső útra nemcsak ami volt, van – / az is elkísér, ami nem lehet.” – „Bizonyítéka annak, hogy teremtett / lények vagyunk, az, hogy majd meghalunk.”

„[A]z anyag anyagtalan lényegébe” invitál Beney költői eszmélete, melynek vizsgálati tárgya „a másik anyag, a létnél töményebb”: „Nincs oly földi tűz, melyben egyesülhet / tükörképével a sötét anyag.” – „Ami porból lett, él tovább a porban. / De hová tűnik az anyagtalan?”

2

A fönti belátások a költő prózaverseiben (esszélírájában?) is új és új alakot öltenek, hogy ódon alaktalanságokat gyűjthessenek magukba. Lét és nemlét, szó és szótlanság párbeszédes összeviláglásai az efféle ráismerések: „elbírhatatlan az a világ, melyben az is megszólítható, aki nincs” – „mert más az elmúlás, mint a meg-nem-születettség nemléte” – „mindezek az érzékcsalódások abból fakadnak, hogy képtelenek vagyunk evilági életünkben elképzelni a halált” – „Ha Isten léte bizonyosság lenne, akkor az lenne e galambok léte is” – „ha nem áradna hajnali szélként Isten létének bizonyosságából hiányának áthatolhatatlan hidege” – „Hiszen Isten lakása egyedül ott képzelhető el, ahol az önmagával betöltött hely várja, hogy betöltődjék” – „hiszen megváltásunk csillaga a megváltatlanság kútjának tükörképén remeg”…

E metafizikus tájékon lények, létalakzatok, motívumok és enigmák laknak békés szomszédságban egymással. Például „a fák csúcsai mint egy elképzelt város sötét tornyai”. A fény, „mely nem tud arról, hogy létezik idő”. A mindennapi szenvedők mint „megváltásunk ígéretei és kezesei”. Az ördög, aki „saját létezésével mégiscsak Isten létét bizonyítja”. „[A] résnyi időtlenség késhasítéka mögött összezáruló idő, mely nem zárható sem a lét, sem a nemlét anyaggal létrehozott világába”. „[A] létezésnek egy léttel jellemezhetetlen, még ellentettségbe sem állítható formája”, mely a talán a szenvedésen túl várakozik.

A szerelem itt mindig égi szerelem, mert a szerelemben a föld is éggé változik titokzatosan és elháríthatatlanul, tanítja Beney Zsuzsa költészete, nem tanító szándéktól vezérelve, hanem  „a reménytelenség és a remény kozmikus villámai” közt „a sejtelem (mint a kegyelem metaforája)” útmutatásainak engedve – „a semmi asszociációját keltő tökéletes színtelenség” világalkonyi övezetében is: „Mert mindig ebbe: mindig Istenbe és Isten hiányába vagyunk szerelmesek” – „A szerelmes nem a másikba szerelmes, hanem a szerelembe; a világ teljességét próbálja helyreállítani a gyengédség ereje által; alig moccan, hogy ne rontsa el a világ önmagában mozgó harmóniáját” – „lehet-e más a szerelem, mint átmenet az elragadottság és az őrület között?” – „A szerelem minden pillanatában megszűnik a bűnnek és a büntetésnek ember számára felfogható oksági láncolata” – „Ha Te vagy – és csak akkor –, a világ valósággá változik” – „…mert ha lelkünk egészével merünk a szépségre rátapadni, meztelen lélekkel, mint egymásra a szerelmesek / akkor úgy isszuk magunkba a halál sötét forrásvizét, hogy az megrészegíti életünket.”

Esti kérdések sorjáznak a hajnalok nyelvén: „amit térnek látunk, […] vajon nem minden esetben egy másik lénynek jelképes mezeje-e? (legyen az emberi vagy nem is emberi lény)”; s nem égtájakat valóvá érzékelő „kerub-arcok”, azaz „tekintetek abroncsa” fogja-e össze a mindenséget? – „van-e valóságosabb e lángnál, amely nem világít? // Van-e valóságosabb a nem létező láng világosságánál” – „hiszen van-e gyermek, akinek eljövetelét nem az angyal adja hírül” – „elmúló életünkbe zártan nem halálnak nevezzük-e Istentől megfosztatott létezésünk?” – „Elképzelhető, és így kimondható-e az ember számára a láthatatlan?” – „Vajon tudatunk szimbóluma-e a tükör, vagy a tüköré tudatunk? Létezésünk?”

Lehet, hogy a kérdő mód mindig a költészetben fordul át imádkozó módba?

3

„Kit virágként nevelt a szeretet”, ugyanaz-e vajon, mint akinek „Végül csak egy testhelyzet menedéke” adatik? Beney Zsuzsa költészete nem szorítkozik „a világ emberjárta oldalára”; s a teológiai sebzettség („Isten kettéhasadt létezése”) sem akadályozhatja meg abban, hogy saját tudását is felülírva szólaltassa meg a tudhatatlant: „Beléd áramlik mind ki Belőled ered.”

„Mert tükör a szó is, Isten szava: legyen.”

Fotó: PxHere

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.