A végek végén – beszélgetés Bogdán József költővel, katolikus pappal

A Nagybecskereki Egyházmegye papjával kitüntetése és új könyvének megjelenése alkalmából beszélgettünk.

– Mikor volt legutóbb a Vigadó környékén, ahol az állami kitüntetést átadták, vagy egyáltalán Budapesten?

– Amikor nyaranta itt szolgáltam; a ’90-es években tíz éven át jártam a Szent Gellért-plébániára helyettesíteni, akkor sokat sétáltam errefelé, a Deák téren, a Duna-parton. Hosszú idő eltelt azóta, hiányzott már ez a város, nagyon távolra kerültem innen. Majd 500 kilométerre van innen Fehértemplom, így ritkán van alkalmam eljönni. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy visszajöhettem, és az, hogy a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével jutalmaztak, különösen megható számomra. Felemelő érzés, hogy a csehek és magyarok papjaként a szórványból vehetek át egy állami kitüntetést itt, Magyarországon, és hogy még ilyen elfelejtett helyekre is eljutott a kitüntetők gondolata.

Mialatt itt dolgoztam, 2002-ben a Szent László Kórházból gyóntató papot kértek egy súlyosan beteg nénihez. A néni Mostbacher Ödönné Szalai Rózsa volt, a Kosztolányi család jogutódja. Halálával a betegek kenete felvételénél jelen levő Nagy Borbála Ildikó, Rózsa unokahúga lett a hagyaték gondozója. Ő látott vendégül 2002 szeptemberében és nekem ajándékozta az örökség egyik részét. Ezek a másodlagos, harmadlagos dokumentumok olyan értékesek és szépek voltak számomra, hogy egy könyv született belőlük: A Kosztolányi család közelében. Feledhetetlen irodalmi élményeim voltak itt, a fővárosban. Sokat jelentett, hogy meghívtak akkor a Kossuth Rádióba, Kubik Anna színésznővel zsűrizhettem. Nagyon szeretem Budapestet.

– Milyen érzés volt eljönni és átvenni a kitüntetést?

– Megdöbbentő az, hogy számon tartanak. Fehértemplomon sokszor éreztem azt, hogy elszakadtam mindentől, mert magyar falvak és városok plébánosa voltam korábban, és nagyon messze kerültem ezektől a falvaktól, és az anyaországtól is. A tudat, hogy akik távolra kerültek, de valamiképpen jelen vannak az irodalomban, fontosak, nagyszerű. Újra otthonra lelek itt pár napra.  

Eszemben tartom Balog Zoltán miniszternek a beszédében elmondott szép sorait, hogy akik elnyerték az érdemrend keresztjét, már megkapták a keresztet korábban a vállukra, a hátukra, és most kitűzhetik azt a mellkasukra. A személyes életemben is ez a legnagyobb kitüntetés. Bár korábban kaptam  irodalmi díjakat, ez az eddigi munkásságomat méltányolja, és ezért érzem azt, hogy velem vannak a keresztény testvérek. Nagyon szép volt együtt ülni a Vigadó dísztermében a sok külsőre ismeretlen, ám belül ismerős arc között, és éreztem, hogy megtöltődik a lelkem a közösség erejével.

– A költői és a papi pálya összefonódik az életében. Idén jelent meg A szavak néha kövek című kötete, melynek egyik verse ezt a címet kapta: Belengnek a plébániák.

– Ez a kötet összegzése az életemnek, papi és irodalmi tevékenységemnek, hiszen valóban „belengenek a plébániák”, Egyházaskértől Törökkanizsán át Fehértemplomig. Azokat az élményeket vetettem papírra, amelyeket ezeken a helyeken éltem át az emberi közösségekben. Három évtized távlatából tekinthetek már vissza a plébániákra. Tíz évig voltam Egyházaskéren, a kötetben van egy ilyen című vers is. Ide 1988-ban kerültem. Egy kis faluban a papi hivatás mellett 12 árva gyereket tudtunk befogadni egy évre a plébániára. Ezek az árva gyerekek a nevelőjükkel együtt templomba jártak, és nálunk laktak, amíg nem kaptak egy saját házat Oroszlámoson. Szép élmény, ahogy együtt imádkoztunk, együtt étkeztünk.

Amikor kitört a háború a kilencvenes években, egyre kevesebben lettünk, elkezdődtek az elvándorlások, kevesebb pap maradt Bánátban. A kétezres évektől már tíz falu jutott rám, Törökkanizsát is megkaptam, ahol akkor háromezer katolikus hívő élt. Közel a Tiszához voltak pasztorális papi örömeim, keresztelések, esküvők, több mint száz hittanos diákom. Oroszlámoson találtam rá egy olyan munkatársra, Molnár Rózsára, aki teológiát végzett tanítónő volt, vele írókat, költőket hívtunk meg, közösen törődtünk a diákokkal, hittantermet építettünk, létrehoztuk a Kálmány Lajos Könyvtárat. Fontos volt az összetartozás, hiszen 1999-ben bombáztak, erőt kellett adni a fiataloknak, a híveknek ahhoz, hogy esetleg ne hagyják el azt a tájat. Rábén templomot építtettünk, ami egy jel volt a híveknek, hogy maradjanak. A templom és az iskola erős hatással bír, hiszen vasárnap és a hétköznapokon is apropóul szolgál az összejövetelekre, közösségerősítő hatású. Ott a pap nemcsak egyházi feladatokat lát el, hanem társadalmi és kulturális szereppel is bír egy-egy kis faluban.

Majd Tordára kerültem három évre, ahol szintén bekapcsolódtam a kulturális életbe, hittant oktathattam, elsőtől nyolcadik osztályosoknak. Onnan is rohamosan távoznak a fiatalok, a házaspárok, de még mindig van több mint száz hittanos. És hát most Fehértemplomon vagyok, ahol a festői szépséget élvezem. Három év alatt megtanultam a cseh liturgiát és egy kicsit csehül; Udvarszálláson körülbelül kétszáz magyar még van, akik minden vasárnap szeretettel fogadnak. Ez az egyetlen hely a környéken, ahol alkalmam van magyarul misézni. A többi faluban románok és csehek élnek, de velük is felvettem a kapcsolatot. Kevés a katolikus Fehértemplomon – talán ha van harminc család –, ők is vegyesházasságban élnek a pravoszláv szerbekkel, és a templomba körülbelül húszan jönnek, nagyobb ünnepeken maxiumum ötvenen. Itt is sikerült könyvtárat alapítani, Herczeg Ferenc emlékére. Ő ugyanis mint gimnazista a Magyar Állami Gimnáziumba járt ide, és itt írta első műveit diákként, humoreszkek és hexameterek voltak ezek. Persze itt nem jön senki könyvet kölcsönözni, mert az utolsó magyar embert is eltemettem már, Bikádi Ilonát. A könyvemben még úgy tudtam róla írni, hogy férjével „tartják a frontot, (...) ők még magyarok, hallottak Aranyról, Petőfiről, de már elernyedt izmaikkal nem tudnak a piacra se kimenni...”.

– Négy éve volt legutóbb Budapesten, a könyvében is olvashatunk ide utaló kötődést…

– Mivel a távolság óriási, annál nagyobb volt az öröm, hogy egy-egy nyolcvan-kilencven éves idős megkeresett levélben. A Fehértemplomról elszármazott magyarok nem feledik el a szülővárosukat, hiszen ez többségében német és magyar város volt 1946-ig. Felkeresnek levelükkel az innen elszármazottak. A könyvemben írtam az elűzött németekről, és az innen elmenekülő magyarokról, és a mostani „száműzetésben” töltött életemről Fehértemplomon, hiszen nekem nagyon hiányzik a magyar nyelv, és a magyar nyelvű újság. Ezért ez a felfigyelés, az állami kitüntetés azt sugallja, nem vagyok száműzve, még ha a végek végén is vagyok, egy szép és nagy közösséghez tartozom a magyar nyelv által. De azért ott is tagja vagyok a cseh közösségnek.

– Említette, hogy a napokban valaki a „végek végének” nevezte a helyet, ahol szolgál. Mit takarhat egy magyarországi olvasó számára Vajdaságban a „végek vége”?

– Mindig az az érzésem, hogy ott vagyok, ahol már nincs tovább. Egyrészt az országhatár is ott van, hat kilométerre a román határtól. Odalátszik a Krassó-Szörényi-érchegység, a Néra folyó, illetve a Duna választja el a határt Romániától. Azt jelenti, hogy ott már nem hallani a magyar szót. A nagybecskereki püspökségnek kilencven százaléka magyar ajkú hívőből áll, de vannak katolikus hívő bolgárok, katolikus csehek és horvátok is kevés számban. Ott, ahol már a végek vége van, nem vehetem meg a Magyar Szó nevű napilapot, ott nem jelennek meg irodalmi folyóiratok, az utcán nem hallani magyar szót, csak nyáron, júliusban, augusztusban, amikor a magyar turisták is meglátogatják a Fehértemplomot övező tavakat. Esetleg, ha az elszármazott magyarok vagy németek a keresztlevelükért jönnek, vagy nosztalgiából, vagy azért, hogy meglátogassák a szülők, nagyszülők egykori lakhelyét, vagy amikor a családfát készítik el az egykori fehértemplomiak, mivel itt megvannak az 1750-es évekből való keresztelési kivonatok, esküvői kivonatok, anyakönyvek is. A mai és az akkori Fehértemplom – ami az egyházi életet illeti – összehasonlíthatatlan. Ma a hétköznapi misékre alig jön valaki, vagy senki sem jön, a négy miséből egy maradt vasárnap, de a Miatyánkot elmondjuk magyar, német, cseh és horvát nyelven egyaránt, azért, hogy az összes hívő otthon érezhesse magát a Szent Anna-templomban.

Ez egy festői szépségű táj, de idegen számomra, ahogyan Petőfinek a „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája” idegen volt. Nem tudom igazán megszeretni, mert az Alföldhöz szoktam és a Tiszához, de idegenségében is felemelő a szűk, német utcákban kóborolni, mert a házak és kertek mélyei mind tudnak mesélni a régmúltról a jelennek. Egyik versemben írtam is, hogy amikor „sűrű, fehér köd borítja a várost”, valóban nem lehet messzire látni, csak a vadlibák jajongását hallani; ott a ködben én sokszor látok embereket, talán éppen azokat a németeket, magyarokat, akiket elűztek onnan, lágerbe küldtek vagy kivégeztek 1946-ban. Gyakran lapozom azt a füzetet, melyet az ottani plébánostól, Lenner Miklóstól örököltem. Ő beírta egy füzetbe azokat a neveket, az akkori utcanevekkel és házszámokkal, és pontosan le is jegyezte, hogy kik és hol haltak meg, kik mentek el külföldre.

A hetven éve betelepült szerbeknek is új és úgymond idegen ez a világ, azoknak, akik beköltöztek ezekbe a könyökablakos német házakba, és még ők sem szokták meg igazán ezt a várost az utcáival. Valószínűleg az új generáció érzi majd otthon magát, mert nemcsak számomra idegen, hanem az ott élő idősek, szerbek fogalmaztak így, az ő szavaikat mondom el most. Amikor idejöttem, és megbarátkoztam egy idős, ideköltözött nénivel, aki a plébániával szemben lakik, figyelmeztetett az első napokban, hogy ne számítsak arra, hogy bárki meghív majd akár egy kávéra is. Nem azért, mert katolikus pap vagyok, hanem mert egymást sem hívják meg. Nincs az a Herczeg Ferenc által leírt pohárcsengés, koccintás, vidámság, énekhang, amiről a négy évig ott élt gimnazista visszaemlékezéseiben írt. Ma már tele van a város üres kaszárnyákkal, üres házakkal, üres iskolákkal, és néhány szép turistaházzal. A plébánia mellett volt az egykor virágzó német kadétiskola, melynek boltozata most életveszélyes darabokkal hullik alá az utcára, és kutyák tanyáznak benne.

– Ha valaki szeretné meglátogatni Fehértemplomon, akár Budapestről, akár máshonnan Magyarországról, miért menjen oda?

– A táj miatt. A Körtédi domboldalon látni lehet az ég és föld között feszülő Duna tükrét, a Néra folyót, amely egy nagyon hangos csörgedezésű folyó a völgyben. Láthatjuk a Karas lusta folyását, amely egy langyos, lassan hömpölygő folyó, tehenek szoktak fürödni benne, nagyon kedves folyó, Romániából ered, ahogyan a Néra is. Van hét tava Fehértemplomnak, melyek körülveszik, és maga Versec is szép látvány. Látni lehet a Mária Terézia idején ültetett eperfákat a Versectől egészen Fehértemplomig vezető út két szélén. A fákat az egyikor létező selyemgyár miatt ültették; a gyár már nem létezik, csak az emlékekben.

Fotó: Lambert Attila, Wikipédia

Papp Emese/Magyar Kurír