Ádám Miklós: Melkizedek, Sálem királya – Egy ószövetségi mellékszereplő élete és hatása

„Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: »Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet.« Ő pedig tizedet adott neki mindenből” (Ter 14,18–20).

A mellékszereplőkre nem nagyon szoktunk emlékezni. Ez valahol természetes is. A könyvek és a filmek úgy készülnek, hogy a legfontosabb szál értelemszerűen a főszereplőé, a többiek arra szolgálnak, hogy az ő történetét színesítsék, lendítsék előre, neki segítsenek vagy éppen ártsanak. Ritka eset, amikor egy mellékszereplő annyira kiemelkedő, hogy sokáig emlékezünk rá. (Az egyik emlékezetes kivétel számomra Coulson ügynök a Bosszúállók-filmekben.)

És itt van nekünk Melkizedek, mondanám, hogy enigmatikus figurája az Ószövetségnek, de ha egészen őszinte akarok lenni, inkább semmilyen alakja az Ószövetségnek. Ábrahám hadat visel Kánaán néhány királyával – mivel az unokaöccsét, Lótot elrabolták hadizsákmány gyanánt –, és győz. Ekkor a semmiből előtűnik ez a bizonyos Melkizedek, áldozatot mutat be, megáldja Ábrahámot, aki neki tizedet ad (ha minden igaz, a szöveg ugyanis nem egyértelmű, csak annyit mond, „ő tizedet adott neki”), majd, mint aki jól végezte dolgát, eltűnik, mintha soha ott sem lett volna.

Az a néhány sor, amiben Melkizedek a Ter 14-ben szerepel, annyira kontextus nélküli, hogy sok kutató arra gyanakszik, egy szerkesztői betoldással állunk szemben. Valójában a szöveg tökéletesen érthető a Ter 14,18–20 nélkül is. (Ha van egy kis időnk, olvassuk el a szöveget a megjelölt versekkel, majd nélkülük. Izgalmas felfedezőút lehet.)

És mégis. Valamit tudhat ez a Melkizedek. A Bibliában legközelebb a 110. zsoltárban találkozunk a nevével (egy, még a Ter 14-nél is nehezebben megfejthető szövegben), amely zsoltár az egyik legfontosabb király- illetve messiászsoltár, az Újszövetségben pedig, egészen pontosan a zsidó levélben,

ő a hivatkozási alap Jézus áldozatbemutatásának legitimitására és az izraelita áldozatokkal szembeni magasabbrendűségére vonatkozóan.

(Sőt, a kumráni iratokban messiási, illetve mennyei figuraként is szerepel mint a végső ítélet bíráinak egyike.) És arról se feledkezzünk meg, hogy a katolikus liturgiában közel ezerötszáz éve (de talán még régebb óta) rendszeresen emlegetjük azt a szent és tiszta áldozati adományt, amelyet „Főpapod, Melkizedek mutatott be neked”. Ez aztán a karrier egy jól sikerült, néhány mondatos mellékszereplőtől.

De pontosan kicsoda Melkizedek? Mit tudunk róla? A szöveg kissé szűkszavú, ám annyit azért elárul, hogy Melkizedek egyrészt a magasságbeli Isten papja, másrészt Sálem királya. Ez a két információ pedig nem jelentéktelen. A magasságbeli Isten (’El ’elyon) papjának lenni a zsidóság önértelmezése szempontjából nem mindegy.

’El ’elyon eredetileg a kánaánita panteon egyik Istene (sőt, egyes forrásokból úgy tűnik, talán nem is egy, hanem két isten). Izrael, amikor megpróbálja megismerni a saját istenét, sokfajta fogódzópontot keres és talál. És amikor találkozik azzal, hogy az őt körülvevő népek milyennek látják a saját isteneiket, felteszi magának a kérdést: ez vagy az a tulajdonság vajon megvan-e YHWH-ban, a mi Istenünkben is? Így Isten egyre mélyebb megismerésének és megértésének útján néha úgy látszik számukra, voltaképpen az Úr Úr volt Kánaánban (hiszen azt egyértelművé tette, hogy a föld az övé) azelőtt is, hogy őket kiszabadította volna Egyiptomból, és az ígéret földjén élő népek néha találkoztak vele, csak a nevét nem tudták, ezért nevezték őt például ’El ’elyonnak. (Emlékezzünk a Kiv 6,2–4-re, ahol Isten azt mondja Mózesnek: „»Én vagyok YHWH, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Mindenható Isten [’El Sádday] néven jelentem meg, és a YHWH nevet nem nyilatkoztattam ki nekik.«”) Mire néhány száz év elmúltával Ábrahám történetét leírják, a szent szerzők ’El ’elyont már azonosítják az Úrral, vagyis Melkizedek már azelőtt az ő Istenük papja volt, hogy a papi rend Lévi törzséből és Áron családjából a pusztai vándorlás során kiválasztatott volna.

De Melkizedek nemcsak pap, hanem király is. Sálem királya. Ezt a várost már az Ószövetség azonosította Jeruzsálemmel.

(Zsolt 76,3: „Sálemben áll a sátora, Sionban van a lakóhelye.” Bár számos érv szól amellett, hogy Sálem eredetileg nem Jeruzsálemet, hanem Szichemet jelentette; a Gen 33,18, szamaritánus tradíciók, amik arra utalnak, hogy Melkizedek inkább az északi hagyományhoz kötődik, Szichemnek a kultuszban betöltött helye a legrégebbi időktől, Salim mai városa valamivel több mint három mérföldre az ókori Szichemtől.) Ha viszont Sálem Jeruzsálem, az azt is jelenti, hogy Dávid városában már évszázadokkal azelőtt, hogy Dávid egyáltalán megszületett volna, az igaz Istent imádták.

Annak egyébként, hogy Melkizedek pap és király, szintén van jelentősége. Noha a kánaánita vallásokban (és még látványosabban az ősi Sumer területén) ez meglehetősen bevett volt, Izrael vallásának egy fontos sajátossága, hogy a vallási feladatkörök elkülönülnek egymástól. (Persze nem kell áthatolhatatlan szakadékokat képzelnünk „elkülönülés” címszó alatt, látjuk, hogy a próféták kötődtek a kultuszhoz, és nem egy próféta papi családból származott.) A dávidi dinasztiának azonban fontos sajátossága, hogy nemegyszer papi feladatokat is ellát. Dávid efodot visel a 2Sám 6,14-ben, Salamon a templomszentelés szertartásában megáldja a népet az 1Kir 8,14-ben, sőt, Saul áldozatot is mutat be az 1Sám 13,9-ben, Dávid pedig a 2Sám 6,13-ban. A Jer 30,21-ben maga Isten ígéri meg a népnek, hogy a babiloni fogság, vagyis a büntetés végeztével olyan királyt fog támasztani nekik, aki Isten „színe elé járulhat,” amely kifejezés a főpap feladatköréhez tartozik, aki az engesztelés napján az áldozat vérével beléphet a szentek szentjébe, Isten színe elé, hogy meghintve a szövetség ládáját engesztelést mutasson be a népért.

Mivel azonban a fogság után Izraelnek nincs királya egészen a Makkabeus-háborúkig (Kr. e. 539-től körülbelül Kr. e. 140-ig), ezek a királyok pedig, a Hasmóneus dinasztia, nem Júda nemzetségéből, és pláne nem Dávid családjából származnak (bár áldozatot éppen bemutathatnának, hiszen papi családról beszélünk), a Jeremiásnak adott ígéret egyre inkább a messiás attribútumaihoz csapódik.

Ami igazán érdekes (legalábbis számomra), az az, hogy a názáreti ács fia nem igazán mutatkozik dávidi messiásként. Ha őszinték akarunk lenni, inkább folytatja Keresztelő Szent János munkásságát, jó néhány jelentős különbséggel, persze. És mégis, amikor meghal és feltámad, apostolainak egyik első gondolata az, hogy „Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint a halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,3–4). Vagyis életében hiába nem voltak politikai királyi ambíciói, mivel József, az édesapja vonalán szegről-végről mégiscsak Dávid családjából származik, az apostolok nem késlekednek azonosítani őt a Dávid házából származó messiással. Amely Dávid, amikor elfoglalja Jeruzsálemet – ami így nem Júdához, nem Izraelhez, hanem Dávid családi örökségéhez tartozik (ezért is nevezik a későbbiek során Dávid városának) – nem vonakodik átvenni a jebuzeusok (a várost annak elfoglalásakor lakó nép) hagyományát, amely ősibb, mint Dávid, ősibb, mint Izrael, még Ábrahámnál és Melkizedeknél is ősibb, és amely szerint a király egyszersmind papi feladatokat is ellát.

A dávidi messiás tehát nem Lévi törzséből, nem Áron családjából, nem Cádok vonalából származik, mégis, amikor bemutatja a végső áldozatot, a minden bűnt megváltó végső liturgiát, amelyben ő a király, a főpap, az oltár és az áldozati bárány, joggal teszi ezt. Melkizedek miatt. Vagy, ahogy a ma használatos fordítás mondja: „Melkizedek rendje szerint.”

És még egy sajátságos motívum: az egész Bibliában, beleértve az Ószövetséget és az Újszövetséget, a deuterokanonikus iratokat és akár még az apokrif irodalmat is, összesen két olyan pap van, akikről a szöveg úgy számol be, mint akik az áldozat anyagául a kenyeret és a bort választják. Az egyikük a Názáreti Jézus, aki az utolsó vacsorán úgy dönt, köztünk maradásának a bor és a kenyér a legalkalmasabb jele és eszköze. A másikuk pedig Melkizedek, aki „kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt”.

Fotó: Korzenszky Richárd OSB

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.