Adventi kalendárium – 2014

A szeretet és a békesség utáni vágyakozás, ezek megléte, illetve a hiányuk miatt érzett fájdalom az, ami meghatározza szinte valamennyi írást. 

Jékely Zoltán Pogány csoda című elbeszélése Szent Ambrus szülőfalujában játszódik. A falu egyik része azon drukkol, hogy a halászok ne fogjanak semmit. Szószólójuk egy valamikor jobb sorban élő ember, egy volt hajókormányos, aki képtelen elfelejteni, hogy a halászok „rútul” megrövidítették egy osztozkodáskor, ezért Istenhez és Szűz Máriához fohászkodik, hogy útjukat ne kísérje szerencse. Öt lírát és egy liter kitűnő bort ajánl fel Szent Ambrusnak, ha kérése teljesül. Amikor a halászok mindössze egyetlen kis halat fognak, a haragját felejteni képtelen egykori hajós teljesíti ígéretét. Ám a Szent Ambrust ábrázoló templomi festmény szeméből két könnycsepp gördül le, „az emberi tehetetlenség, nyomorúság és gonoszság” miatti fájdalom kifejezéseképp. Ha az ember szívét végleg eltölti a gyűlölet, a bosszúvágy érzése, akkor a szeretet-Isten sem tehet semmit. Akarata ellenére senki nem üdvözíthető.

Ezzel ellenkező lelkület jellemzi Tóth Bálint Magyar litánia című költeményét. A szerző az 1950-es években koholt vádak alapján négy évet töltött a kommunista hatalom börtöneiben, rengeteg szenvedésen ment keresztül. Nem titkolja, hogy a megbocsátás nem könnyű az ártatlan emberek százait megkínzó bűnösökkel szemben, „sokat kérsz, Jézus, Nagyon is sokat/: hogy megszeressem a hóhérokat/, s imádkozzam ellenségeimért”. Ám a költő tisztában van azzal, hogy bármennyire nehéz is az ellenségnek való megbocsátás, „ez az egyetlen út./Ki megnyithatja a szent kaput/ az oltárhoz, hol a szeretet ég,/de befogadni az igaz igét/ –, hogy magam előtt se legyek hazug, –/tudod, Uram, ez száz szentnek elég/! Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,/ semmi vagyok.”

Albino Luciani egykori velencei pátriárka – aki I. János Pál néven mindössze 33 napig ült Szent Péter trónján – Szalézi Szent Ferenchez írt fiktív levelében figyelmeztet: „erényes életet elvárni olyan embertől, akiből hiányzik az istenszeretet, ugyanaz, mint egy petyhüdt szervezettől hirtelenül atléta-teljesítményt követelni. A szervezetnek az Isten iránti szeretetben való megerősítése pedig azt jelenti, hogy igazi mestereket képezünk ki, és őket az életszentség csúcsára vezető útra irányítjuk.”

Balás Béla kaposvári megyéspüspök Születésnap közeleg címmel a hívők információrobbanásának nevezi, amikor Istenről megtudtuk, hogy „szíve van, irgalmas, holtunk után hazánk helyett hazát készít, és oda elvár minket. Azért csendes, mert épen hagyja szabadságunk, azért tűri ellenállásunk, mert bízik bennünk”. A főpásztor rámutat: az emberről világossá vált, hogy Jézus „drága vérén” szerzett „mentelmi joga” van, „fejéről hajszál se veszhet el, s többet ér az egész mindenségnél. Közülünk senki se másodrendű, a feleség nem félérték, sőt a sérült se értéktelen. A magzatot, a foglyot, a bűnöst vagy az idegent éppúgy kell szeretnünk, mint önmagunkat.” Balás Béla a középkori ferences szerzetessel, Duns Scotusszal és a modern természettudóssal, Teilhard de Chardinnal együtt vallja, hogy Jézus „a mentésünktől függetlenül is eljött volna közénk. Ha nem lett volna szükség nagypéntekre, karácsony akkor is lett volna, hiszen a Jóisten eredeti tervrajza szerint a világ nem Kórháznak készült, hanem Templomnak, az Élet Laboratóriumának.”

Pilinszky János Napkelte előtt címmel azon elmélkedik, hogy a végítélet a tiszta jó, vagyis a főszereplő, Isten Báránya „színeváltozása”, a dolgok és történések „láthatatlan tengelyének boldog felismerése.” A jóság titokban addig is velünk van, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon is reális, sőt, „egyedül reális. Mivel minden, ami nem jó, legyen az a legkézzelfoghatóbb tény, valójában irreális, s bármely pillanatban nyomasztóan képtelenné, abszurddá és idegenné válhat. Egyedül a jó nem. Hatása olyan, mint a csendes esőé, de még szelídebb, még vigasztalóbb, még zajtalanabb annál.”

A világ szörnyűséges történései közepette az egyetlen reális remény a túlélésre a megváltó Jézus Krisztus születése és folyamatos jelenléte a történelemben. Ezt fejezi ki gyönyörűen Nagy Gáspár Jegyezvén szalmaszállal című verse: „kívül és belül/: poklosan örvényült, háborult világ/, de a remény sohasem meghaló,/ha minden utolsó szalmaszál/ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”

Kairosz Kiadó, 2014.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír