Afrikai lett-e a kereszténység Afrikában? – Toussaint K. Murhula kongói jezsuita a Párbeszéd Házában

A kereszténység már a kezdetektől jelen volt Afrikában, terjedésének az iszlám megjelenése szabott csak gátat. A második evangelizációs szakaszban többek között a jezsuiták is jelentős részt vállaltak. Loyolai Szent Ignác követői ugyanis már a XVI. században megjelentek a kontinensen. A misszionáriusokat a gyarmatosítók követték, s bár utóbbiak egy része is jó szándékkal érkezett, hatásuk korántsem lett pozitív.

„Az ásványi anyagokban és más erőforrásokban gazdag Afrika nem magától lett szegény, gazdaságilag ugyanis már a kezdetektől kizsákmányolták, ez a folyamat pedig mindmáig tart” – hangsúlyozta az előadó.

Az evangelizáció harmadik hulláma a XIX. században indult, napjainkra az abban az időszakban elvetett mag hozott gyümölcsöt. A XX. század első felében 2 millió keresztény élt a kontinensen, a XXI. század elejére számuk közel 130 millió lett. A világ katolikusainak 74 százaléka a déli féltekén él, ennek zöme Afrikában.

A XIX. században több keresztény gyülekezet is létrejött, elsősorban a Holy Ghost Fathers, a Sisters of St. Joseph, a jezsuiták és a Daughters of the Holy Heart of Mary munkájának köszönhetően. Kongóban a belga jezsuiták sajátos stratégiát követtek: a dél-amerikai redukciók mintájára tanyasi gyülekezeteket (farm-chapels) hoztak létre. Elsősorban a gyerekeket és a fiatalokat szólították meg. Bár ez a módszer sajátos civilizációs projekt is volt, sok kritika érte, mivel ezek a fiatalok eltávolodtak a hagyományaiktól.

„A gyarmatosítás utáni korszak kulcskérdése az inkulturáció” – emelte ki Toussaint Kafarhire Murhula. – Sok problémát jelentett az európai – közelebbről a latin – kifejezések lefordítása.

Az afrikaiak ugyanakkor „születésüktől hisznek”, napjainkban Afrika mintegy „önmagát misszionálja”.

Ahhoz, hogy a katolikus hit „otthon érezze magát” Afrikában, szükségessé vált, hogy a liturgikus nyelv létrehozásánál, a templomok építésénél és a liturgikus tér kialakításánál figyelembe vegyék a helyi sajátosságokat. A fehér szín az európaiaknál az örömöt és a tisztaságot jelképezi, Afrikában viszont a halál színe. Az élet színe Afrikában ugyanis a piros. A dalok, a hangszerek sem lehetnek ugyanazok, mint Európában. A dobok használata, a tánc megjelenése is jellegzetesen afrikai. „Az afrikaiak Isten előtt sohasem visszafogottak” – mutatott rá a jezsuita előadó.

A teológiában és az egyházművészetben is létezik sajátosan afrikai irány. A kameruni Engelbert Mveng jezsuita antropológiai elszegényedésről beszél, ha az ember elveszíti azt a személyiséget, melyet Isten elgondolt. Mveng doualai oltárképén Krisztus keresztje mellett ott állnak az ugandai mártírok is.

A feltámadás című képen pedig Krisztust Nairobi felett láthatjuk. 

Tharcisse Tshibangu püspök szerint ki kell dolgozni az afrikai színek teológiáját, mert így lehet a leghatékonyabban eljuttatni az üzenetet az afrikaiak számára.

Joseph-Albert Malula bíboros kongói arculatú egyházat kívánt létrehozni. Neki köszönhető, hogy létrejött a kongói rítus. Ebben igen fontos az ősök és az idősek szerepe. Amikor a pap odamegy az oltárhoz, az öregek kísérik, ezzel adják meg számára a szükséges tekintélyt.

A filozófus Valentin-Yves Mudimbe tette fel a kérdést egyik művében, hogy vajon mennyire lett kereszténnyé Afrika. A ruandai vagy a kongói események szerinte nem erre utalnak:

Az evangélium megértése segíthetne abban, hogy Afrika népei más útra lépjenek. „Napjainkban ugyanis a hatalom csak arra való, hogy kizsákmányoljuk saját testvéreinket.”

A kameruni filozófus, Eboussi Boulaga könyveiben a hit aktusát emeli ki: Az, ahogyan adsz, fontosabb annál, amit adsz.

Nem csak az embereknek, a kultúráknak is meg kell térniük. „Afrikát sokan tartják a jövő kontinensének. A hit megélésében mindenképpen az lehet. Afrika ugyanis sokat tud adni a világ kereszténységének” – zárta előadását Toussaint Kafarhire Murhula kongói jezsuita.

Fotó: Merényi Zita; Pinterest

Baranyai Béla/Magyar Kurír