Aki szerelmes volt a napba – Csontváry-emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Nem voltam még tízéves, amikor először láttam ezt a hatalmas festményt; rajztanárunk, Aladár bácsi elvitte a rajzszakkör tagjait a budafoki Kossuth utcai általános iskolából a Nemzeti Galériába. Emlékszem, külön felhívta a figyelmünket a rendkívül erős kiegészítő színekre és az előtérben laza összevisszaságban fekvő, építőkockákra emlékeztető fehér kőhasábokra. Csontváry Kosztka Mihály Tivadar, merthogy ez volt a mester teljes neve, semmit sem bízott a véletlenre, életrajzában olvashatjuk, hogy tudatosan készült a küldetésére. Világképének középpontjában a nap állt. Ő volt a Napút festője; a forró égitest mint valamiféle ősi szimbólum jelenik meg művészetében. Önéletírása szerint hallucinációs szózatot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb… festője, nagyobb Rafaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.”

Csontváry később a „napút” szót írta be a kihagyott helyre. Herman Lipót A művészasztal című könyvében így ír a festő napimádatáról: „Csontváry megállt a Japán kávéház ajtajában, a művészasztal felé fordulva mereven kinyújtotta karját az őt vidáman üdvözlő művészek felé, s néhány egészen rövid mondatot hallatott. Mint valami isteni kinyilatkoztatást. Reggel az újságban olvasta, hogy I. Ferenc József, a császár és király, akit ő mindenekfölött tisztelt, megbetegedett. Most bejelentette: – Elküldtem a sürgönyt: »Királyt kitenni a napra, Csontváry.« Pólya hamarosan gondoskodott, hogy választ kapjon sürgönyére. A kabinetiroda levélpapirosán (a Globus Nyomda készítette az egyetlen példányt) jött másnap a válasz: »Királyt kitettük a napra, gyógyulása folyamatban, köszönet nem fog elmaradni – Daruváry.«” Hát így ugratták a festőt és persze egymást is a századfordulón az Andrássy úti Japán kávéház művészasztalánál.

Csontváry festőként nagy méretekben gondolkodott, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is. Alkotásai nem csupán tájábrázolások, emberi képmások; a megfestett tartalom nála jóval túlmutat ezeken. Az élet nagy kérdéseit sejtheti mögöttük a szemlélő. Gondoljunk csak a Magányos cédrus vagy a Nagy Tarpatak a Tátrában című monumentális vásznaira! Ez persze csupán két kiragadott példa a sok közül. Korántsem csak egy fát látunk az egyiken, és magas hegyeket a másikon. Mindez metaforaként szolgál, átvitt értelemben az ember kicsinységét, magára maradottságát fejezi ki a hatalmas természeti erők által uralt világban. „A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffaelnél; hogy miért kell Raffaelnél nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani. Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme” – írja önéletrajzában Csontváry. Ennél jobban nem tudnánk megfogalmazni művészetének lényegét.

Már régóta foglalkoztat a kérdés: vajon hol lehet ilyen nagy méretű képeket festeni? Hiszen az óriási kifeszített vásznaknak nem kis helyre volt szükségük. Csontváry Bartók Béla úti műtermében nemigen férhettek el ezek a képek. Akkor hogyan oldotta meg a problémát? Sajnos ezekre az egyszerű, praktikus kérdésekre ritkán van válasz. Ám találunk egy rövid anekdotát Herman Lipót már említett könyvében: „Volt egy hatalmas képtervezete, Hódolás Attila előtt lett volna a címe. Húsz, harminc méter hosszúságúra tervezte, de ehhez óriási műteremre lett volna szükség. Valaki a kávéházban felvetette az ideát, hogy erre a Nyugati pályaudvar nagycsarnoka alkalmas lenne. Talál is összeköttetést, hogy ezt a bérletet nyélbe üthessük. Csontvárynak tetszett a gondolat. Ám másnap szomorú arccal jelenti az egyik tréfacsináló: – Kedves Csontváry mester, pechünk van. Már kibérelte más valaki. – Ki az? – kérdi bosszankodva. Bachmann festő. Tudni kell, hogy ez a Bachmann miniatűrfestő volt, és féltenyérnyi képeket alkotott.”

A Szépművészeti Múzeum a százhetven évvel ezelőtt született Csontvárynak (1853–1919) emlékiállítást rendezett az épület legszebb termeiben. Hatalmas vásznainak érvényesüléséhez mindenképpen szükséges a megfelelő méretű tér. Hát, itt most megvan a kellő távolság, és tegyük hozzá, a megfelelő világítás is. Egyetlen képbe sem csillog bele a spotlámpa zavaró fénye, nem úgy, mint a vári Honvéd Főparancsnokság egykori „épülettorzójában” 2015-ben rendezett kiállításon.

Amint belépünk a múzeum kiállítóterébe, rögtön az egyik emblematikus kép, a Taorminai görög színház romjai fényképét láthatjuk, 1940-ből. A Magányos cédrus mellett talán ez Csontváry legtöbbet reprodukált alkotása. Ha továbbmegyünk, láthatjuk első szárnypróbálgatásait Pillangók címmel; a fiatal festő oda is írta: „első olajfestményem”. Az Almát hámozó öregasszony című alkotása mellett aprólékosan kidolgozott madárképeket, karvaly-, gébics-, hófajdábrázolást fedezhetünk fel az 1890-es évek végéről.

Nem messze innen a mester szúrós tekintetű önarcképe néz ránk, 1894-ből. Keskeny arca, hegyes, itt még rendezett szakálla, talán túlzottan is határozott arckifejezése, Don Quijote-szerű karaktere teszi egyedivé. Ám nem ez, hanem a másik önarcképe vált igazán népszerűvé, az, amelyen festés közben ábrázolta önmagát. A képet Csontváry sohasem állította ki, halála után került elő a gácsi patika padlásáról.

Csontváryt a kortársai kinevették, gúnyolták; gyakran volt viccelődések, ugratások céltáblája, olykor a sajtóban is, nem csak a Japán kávéház művészasztalánál. A fő tréfamesternek Pólya Tibor festő és grafikus számított, aki nem csak Csontváryt, másokat is előszeretettel ugratott. Csontváry művészetét szakmai körökben nem igazán ismerték el. Életében két kiállítást rendezett műveiből, nem nagy sikerrel. Persze nyilván maga is tehetett erről, szokatlan megjelenése és a világról kifejtett nézetei megütközést keltettek: „Állandó felhevültségben szónokolt, ágált, magyarázott saját nagyságáról, prófétai elhivatottságáról, az energia mindenhatóságáról, de főleg a tökéletes pleinair-napszínekről, amelyeket ő fedezett fel, s amelyeknek előállítása az ő titka. Néha bizony már fárasztóvá, sőt terhessé vált akadozó, kemény, pillanatra sem szünetelő előadása. És ha valaki újságot vett elő, unván az előadását, ő heves mozdulattal lerántotta azt, ezzel a felszólítással: »Ide figyeljen!« A művészasztal új látogatóival szemben különösen szigorú volt. – Mi a foglalkozása? Művész? Ha nem, úgy nincs itten helye” – olvashatjuk róla Herman Lipót könyvében. Érdekes, hogy a másik nagy magyar művész, Gulácsy Lajos, akinek nemrég nyílt életmű-kiállítása a Nemzeti Galériában, Csontváryhoz hasonlóan szintén afféle különc egyéniség volt, de őt hamar befogadta a közönség, és a szakmai körök is elismerték.

A százhetven évvel ezelőtt született Csontváry tárlatán, a Szépművészeti Múzeumban negyvenöt művet láthatunk, köztük a csaknem harminc négyzetméteres Baalbeket és a többi óriásfestmény is. A kiállítás végigkíséri a művész festői pályáját.

A nyitóterem jobb oldali falán portrétanulmányait tekinthetjük meg a korai éveiből. Ma is mindenki így kezdi a tanulást a Képzőművészeti Egyetemen, élő modellek utáni tanulmányrajzokkal, félíves méretben, lehetőleg szénnel rajzolva. Csontváry rajzain nem látszik a kezdőkre jellemző bizonytalankodás, kiforrott műalkotások ezek. Az egyik leghíresebb a Wirthmüller Mihályról készült profilkép (1894. március 1., München). Csontváry a szokástól eltérően megörökítette alkotásán a modell nevét is, nem csak a készítés dátumát. A férfi pedig ezt írta a képre: „Kedves Uram, tizenhét éve állok modellt, de oly erőteljesen még senki nem csinált meg, mint Ön.” Ez igazán nagy elismerés.

Képeinek kompozíciói a nagy méretű vásznakon is sikeresen egységben maradtak, nem estek szét. Csontváry nem veszett el a részletekben. Realista elemekkel tarkított expresszív alkotásokat festett mind a színek, mind a formák tekintetében. Miközben bőven vannak festményein elrajzolások, aránytalanságok is. Ez remekül nyomon követhető például a Mária kútja című képen. Hiszen ha Mária felállna ülő helyzetéből, óriási volna a többi emberhez képest, közel háromméteres, miközben a kép előterében látható figurák pedig aránytalanul kicsik, csenevészek. De mindez egyáltalán nem zavaró, az összhatás így is tökéletes.

Csontváry járt ugyan Münchenben, ahol Hollósy Simon magániskoláját látogatta, de mindössze egy évig tanult festészetet, akkor sem az akadémián. Igaz, megfordult a párizsi Julian Akadémián, de csak nagyon rövid ideig maradt. Tulajdonképpen autodidakta volt, ami egyáltalán nem számított általánosnak akkoriban. A századfordulón szakmai körökben különösen számonkérték az akadémiai tanultságot. Nem úgy, mint manapság, amikor szívesen titulálják magukat művésznek olyanok is, akik még a legelemibb dolgokat sem tudják lerajzolni, s közülük sokan mégis élvezik nemcsak a közönség, hanem a média támogatását is.

Csontváry eredeti foglalkozása szerint patikus volt. Csak későn, valamivel negyvenéves kora után kezdett rendszeresen festeni. Stílusa egyedülálló, senkihez sem hasonlítható; ha nem magyarnak születik, talán világhírű lett volna. A Szépművészeti Múzeumban rendezett mostani kiállítás segíthet megismerni ezt a nagy művészt, személyét és monumentális alkotásait. Művei csak egy véletlen folytán maradtak fenn. A kiállításon azt is megtudhatjuk, hogyan, miért. A fiatal építésznek, Gerlóczy Gedeonnak köszönhetjük Csontváry alkotásait. Ő felismerte a képek jelentőségét, és megmentette a pusztulástól ezt a nagyszerű életművet.

1919-ben, halála évében Csontváry éhezett, legyengülve került a budai Szent János Kórházba, ahol június 20-án meghalt. Lehel Ferenc ezt írta arról, hogy mit tapasztaltak, amikor a festő halála után beléptek a hónapok óta takarítatlan műterembe: „A szénrajzokon, összegöngyölt vásznakon és egy tábori ágyon kívül ebben a műteremben csak hihetetlen garmadában halmozódó kukoricacsutkát és szilvamagot találtam.”

Szöveg és fotó: Mészáros Ákos

Magyar Kurír 

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.