Álomszerű ez az egész – Beszélgetés Derzsi Györggyel, A tizenötödik című musical zeneszerzőjével

– Rendszeres szerzőtársával, Meskó Zsolttal hat évig írták a művet. Közösen gondolták ki a témát, vagy már megvolt a szöveg, amikor Ön zeneszerzőként bekapcsolódott az alkotási folyamatba? 

– A Nemzeti Kulturális Alap pályázatot írt ki új magyar zenés színdarabok megírására, és mi nyertünk egy kis pénzt. Zsolt átküldte nekem a kész szöveget, hogy zenésítsem meg. A művet azonnal a Madách Színház színpadára álmodtam, mert nagyszabású musicalben gondolkodtam. Szükségem volt a zene mellett a vizualitásra, elképzeltem a szereplőket, így Borbély Richárdot, akivel korábban már sokat dolgoztam. Számomra kezdettől fogva ő testesítette meg a főszereplő Kazinczy Lajost. Amikor elkészültem néhány dallal, meg is kértem, hogy énekelje fel a demóját. Az általam elképzelt képekhez és a szöveget olvasva írtam a zenét. Nem a zenémhez írt tehát szöveget Zsolt, hanem fordítva történt, ahogyan az operáknál szokás: megvan a libretto, és azt zenésíti meg a zeneszerző, Verdi, Puccini és mások.

– Mi volt az, ami különösen megragadta Önt Meskó Zsolt szövegében, és beindította a zenei fantáziáját? 

– Amikor Zsolt átküldte a darabját, azonnal megfogott a szöveg, a történet. Erről a korról még nemigen írtak musicalt. Főleg úgy nem, ahogyan Zsolt elképzelte, hogy legyen benne hiphop, rap és sokféle más zene stílus, műfaj. Az igazi kihívást az jelentette számomra, hogy miként ötvözzük ezeket. Hogyan lehet például úgy rappelni, hogy az beleférjen a drámába? A recitativókat úgy megzenésíteni, hogy az élvezhető legyen? Rengeteg motívumot kellett összehangolni, nem véletlenül dolgoztunk rajta hat évig. Nagyon sokszor átdolgoztuk, kivettünk belőle jelenetet, átírtunk, hozzátettünk valamit. A tizenhárom aradi vértanú jelenete például utólag került bele a darabba. Beszéltünk erről Zsolttal: ha már a tizenötödik aradi vértanúról, Kazinczy Lajosról írunk, nem tehetjük meg, hogy ne említsük meg a tizenhármat. Kértem Zsolttól, hogy rappeljük el ezt, és ő több mint egy hétig dolgozott a szövegen. A hétperces jelenet zenei formáját megtalálni több hónapos munka volt nekem. Nem requiemet akartam, nem megemlékezést, inkább dühösebb zenét kerestem magamban hozzá. Olvastam a korabeli iratokat: Európa-szerte felháborodással fogadták, hogy az osztrák hadbíróság kivégeztetett tizenhárom tábornokot, akik között főnemesek, tudósok is voltak. Aztán kivégezték Kazinczy Lajost is.

– Talán az a musical legdöbbenetesebb része, amikor a három fekete angyal felidézi a tizenhárom vértanú életét, a kivégzésük előtt mondott utolsó szavaikat. 

– Ez a rendező, Szirtes Tamás egyik kedvenc jelenete is. Rendkívül precízen kidolgozott minden részletet, szenzációs lett.

– Említette, és nekem mint nézőnek is feltűnt a darab zenei sokszínűsége: klasszikus zene és népzenei motívumok, hiphop, rap, Rhythm and Blues, sokféle stílus helyet kapott benne. Ezek szerint tudatosan igazította a zenéjét a drámai szöveghez? 

– Tudatosság nem volt bennem, inkább az ösztöneimre hallgattam, mentem előre, a szöveg és az adott jelenet adta a zenei stílust. Azért is tartott ilyen sokáig a munka. Amikor elkészült az első húsz perc, hetekig hallgattam, hogy rájöjjek, merre menjünk tovább úgy, hogy zeneileg és történetében is izgalmas maradjon a darab. Zsolt például szólódalnak írta A haza nekem te vagy című dalt, akkor még nem volt meg a refrénje. Beszélgettünk, és mondtam neki, hogy én egy duettet szeretnék ide, mert mindig beszélünk a hazáról, a hazaszeretetről, és itt vagyok negyvenöt-negyvenhat évesen, de igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mi a haza. Kértem, hogy írja le. Emlékszem, a konyhánkban ültünk, és Zsolt azt mondta: várj. Aztán kiment a teraszra, és egy óra alatt megírta a duettet. Estére meglett a zene is. 

– „A haza nekem te vagy. / A haza, ahol anyám vagy. / Ha veled vagyok, anyám, / nem vagyok hazátlan.” Itt harmóniában van együtt a szülőanya és a szülőföld iránti szeretet… 

– Nekem ez a mai napig hidegrázós emlék, a szöveg és hozzá a zene megírása is. Elvesztettem az édesanyámat, és ebben a dalban találtam meg azt az igazságot, hogy amióta nincs anyám, azóta nincs otthonom. Ő jelentette számomra az otthont. 

– A vértanúhalált halt Kazinczy Lajos mellett a darab másik két fő alakja szerelme, Zsófia, illetve a véreskezű táborszernagy, Haynau. Beszélne kicsit arról, hogyan formálta meg zeneileg az ő alakjukat?

– Adta magát az egyes alakok zenei kidolgozása. Haynau dala később került bele a darabba, eredetileg nem volt benne. Számomra a Haynau-vonal beletorkollott egy hosszabb dalba, monológba. Az első felvonásban félelmetes alakként jelenik meg, parancsokat osztogat a hadbíróknak, élvezi a hatalmát. Annyira hangsúlyosnak éreztem, hogy muszáj volt később is szerepeltetni. Azt mondtam Zsoltnak, adjuk meg neki is a szót, mondja el a véleményét a helyzetről. Zsolt Haynau levelezését használta fel a szöveg megírásához, rengeteg idézet szerepel a leveleiből. Olvasgattam az aradi vértanúk utolsó mondatait. Knezić Károly horvát honvéd tábornok például azt mondta: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is katolikus, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Elképzeltem, hogy egyszerre mennek szentmisére, egyszerre mennek áldozni, és aztán az egyik kivégezteti a másikat, holott mindkettő ugyanahhoz a valláshoz tartozik, ugyanazt az Istent imádja. Mi lehet az, ami erre készteti? Hogyan számol el a lelkiismeretével? Zsolttal beszélgettünk erről, hogy írja meg. Mi legyen a refrén? És akkor jött az ötlet: „A hazaárulóknak egy a bére, / s én megfizetem nekik, ami jár (…) / Legyen meg az én akaratom (…) /  Isten, engem áldj meg, ne a magyart!” Szerettem volna, hogy Haynau alakjában legyenek gyötrődések, kétségek is, de higgyen abban, hogy a kivégzésekkel jót tesz. Ha a keresztény vallásból indulok ki, fölmerül a kérdés, mi az, ami felmenthet egy ilyen embert a tettei súlya alól? Csak az, ha keres magának egy igazságot, amiben végtelenül hisz. Akkor övé lesz a meggyőződés, és ki is mondja: ez Isten igazsága, nem az enyém, én az ő akaratát teljesítem…

– És el is hiszi ezt. 

– Ez az igazán szörnyű ebben. Szerettem volna, hogy tegyük bele ezt valahogy egy dalba, és természetesen rappelve szólaljon meg. Kazinczy Lajos alakját Zsolt annyira kidolgozta, hogy csak zenésíteni kellett. Amikor az első nagy dalát – „Apa, adj erőt nekem, / add, hogy fiad méltó legyen! / (…) Apa, hallgasd meg imám” – Zsolt átküldte nekem, amerikai rapeket kezdtem hallgatni a neten, Eminemet, 50 Centet. Észrevettem, hogy az ő rímképleteik teljesen mások, mint mondjuk a Petőfi-verseké. Ők a hosszú mondatos rímeket használják. Átküldtem Zsoltnak tak-jelekkel kamu szövegeket, és kértem, hogy az amerikai rapek ritmusában írja rá a szöveget. Megírta, én zenét szereztem hozzá, majd újraírta a szöveget, hogy rátegyük a zenére. 

– Mi a helyzet Zsófiával, Kazinczy szerelmével? Számomra ő a legkiszolgáltatottabb hármójuk közül. Kazinczy hosszas gyötrődés után megtalálja a küldetését, amiért még az életét is hajlandó feláldozni. Haynaunak nincsenek kétségei a hivatását illetően.  Zsófia viszont sodródik az árral, kénytelen tűrni, hogy főnemes apja férjhez kényszerítse egy gazdag ifjúhoz, holott ő Kazinczyt szereti… 

– Zsófia alakjáról hosszasan, egészen az idei év januárjáig vitáztunk Szirtes tanár úr, Zsolt és én. Mindhárman más képet álmodtunk meg róla. Nagyon sok gyötrődés után született meg Zsófia végleges alakja, ami aztán mindhármunknak megfelelt. Én nagyon-nagyon végzetes szerelmet képzeltem el Zsófia és Kazinczy között, de aztán beláttam Zsolt igazát: nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy milyen volt abban a korban az asszonyok sorsa. A főnemesek lányai nem szerelemből házasodtak, a rang számított, egy gazdag nemesi származású lány nem mehetett hozzá egy szegény nemeshez. Zsófia dala az utolsó pillanatban került bele a darabba, még az olvasópróbán sem volt meg. Akkor Szirtes Tamás tanár úr behívott bennünket az irodájába, és közölte: a második felvonás elejére muszáj, hogy legyen Zsófiának egy dala, amelyben bevallja Kazinczynak: hiába az apák törvénye, olyan szerelmet érez Kazinczy iránt, ami miatt felrúgna mindent. 

– Amit egyébként a darab szerint meg is tenne, csak közben elbukik a szabadságharc.

– Igen. 

– Amikor a múlt héten megnéztem az előadást, végig úgy éreztem, hogy ez nem is musical, de még csak nem is rockopera, hanem egy szabályos opera, nyilván modern hangszerelésben, ötvözve a különböző stílusokat, műfajokat…

– Ezt nem az én tisztem eldönteni. Ösztönösen írtam, rengetegszer visszahallgattam az elkészült részeket, és addig nem mentem tovább, amíg nem éreztem, hogy minden összhangban van az ösztöneimmel. Mindenki szabadon eldöntheti, minek érzi a darabot, musicalnek, rockoperának vagy operának. Én megpróbáltam szervesen összeforrasztani a jeleneteket a dalokkal, hogy ne ugorjon ki egyetlen rész sem, hanem olvadjon egybe az egész, mint például Puccini Toscájában, ami az egyik kedvenc operám. Azt akartam, hogy zenei folyam legyen az egész.

– Témáját tekintve A tizenötödiket nevezhetjük nemzeti zenedrámának. Másrészt viszont bármely korban játszódhatna, hiszen olyan alapkérdéseket feszeget, mint az apa és a fia viszonya, vagy azt, hogy mi dolgunk a világon, miért élünk itt a földön. 

– Azt hiszem, ez a darab játszódhatna 1956-ban, a második világháború idején, de akár ma is, Ukrajnában. Az emberek viszonylagos nyugalomban élnek, aztán egyszer csak kitör a háború, és hív a haza… Erről is sokat beszélgettünk, hogy egy-egy mondat mennyire felerősödött, pont az ukrajnai háború miatt. Például amikor Kazinczy azt mondja Haynaunak: „Ami önöknek bűn, az nekünk haza. / Ami önöknek lázadás, az az Isten szava. / Ami önöknek a császár, az nekem zsarnokság. / Ami szószegés, az nekem szabadság.” Ez az egyik legszebb versszaka Zsoltnak. 

– A finálé dala így hangzik: „Oh, szabadság, hadd nézzek szemedbe. / Oly sokáig vártunk rád epedve. / Áldásod óvjon mindig engem / E végső úton, melyre indul lelkem.” Számomra ez himnuszszerű emelkedettségben íródott: a szabadságharc elbukott, a tizenhárom aradi vértanút, majd Kazinczy Lajost is kivégezték. Mégis, a szabadság kiirthatatlanul ott él az emberben, és minden korban újjászületik. 

– Ez reményt sugall. Zsófiának eredetileg volt egy jelenete, amelyben azt mondja: nem kell mindenkinek meghalnia, meneküljünk, vigyük tovább a szabadság lángját. Nagyon súlyos Haynautól az a mondat, hogy most egy évszázadig nem lesz forradalom Magyarországon. Nem is volt, egészen 1956-ig. Ez a kórus azonban – „Oh, szabadság, hadd nézzek szemedbe…” – mindenképpen kellett a végére: legyőzhettek, megölhettek, de a méltóságunkat, a lelkünket nem tudjátok megölni. Nekem most ez az egész élmény új még kicsit. Írtam már zenés darabot, de ennyire széles közönségnek még nem. Ennyi kritika sem jelent meg eddig más munkáimról. Egészen megdöbbentő olyan tartalmakról, jelentésekről olvasnom, amiket mi Zsolttal nem is gondoltunk bele a művünkbe. Bámulatos, hogy milyen gondolatok fogalmazódtak meg az emberekben, miután megnézték a darabunkat. Álomszerű ez az egész.

Szerző: Bodnár Dániel 

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.