András evangéliuma – Visky András Kitelepítés című regényéről

Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a soknemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismerheti meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából. 

Beleszülettem a fogságba a hetedik és utolsó gyermek eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a jelekből olvasni és a némaságba menekülni, közvetlen szomszédságban éltem a felkelő nappal 

– írja erről. A regény középpontjában az anya áll, egy, a gyermekei életéért küzdő fiatal nő. Szinte semmit sem vihetnek magukkal, könyv is csak egy marad náluk, de az épp a családi Biblia, amelyből az anya naponta felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja. Visky András könyve megrendítő és felemelő történet egy családról, amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből és a bizalomból merít megtartó erőt újra meg újra.

„Kibírhatatlan boldog munka” – mondta a szerző sok évvel ezelőtt egy interjúban az akkor még (és már) formálódó új könyvéről. Az azóta eltelt időben kis „szövegfelületeket, nekifutásokat, változatokat, ügyetlenségeket” publikált, míg idén ősszel végre megjelent a teljes regény, Kitelepítés címmel. A család történetének egy-egy részletét a szerző megírta már. Az egyik legszebb példa a Júlia című megrendítő monodráma, amelynek alapja az édesanyja története.  A regény anyagának egy része a szerző személyes élménye, de benne van az eseményeket vele együtt átélő testvéreinek elbeszélése, visszaemlékezése is. Ám nemcsak emiatt családregény a könyv, hanem azért is, mert két főhőse egy édesanya és egy, a regény lapjain elsősorban a hiányával jelen lévő édesapa. Apa-történet, gyertek, mondok nektek egy apa-történetet, szólít Anyánk, leheveredünk a szalmára Anyánk köré, elgyötört kicsi állatok, én addig ügyetlenkedem és húzom az időt, amíg végre az ölében kötök ki, oldalvást helyezkedem el, hogy az arcát is lássam. Az átélt nehézségek, szörnyűségek leírása, feldolgozása azonban a regény lapjain reménnyel és áldásokkal teli. „Minden borzalom elsőrendűen az ember létezésére kérdeztet rá bennünket, és a megváltás lehetségességét és szükségességét visszhangoztatja bennünk” – mondja egy interjúban a szerző, és ez tökéletesen igaz a kötet cselekményére, a történetre. A gyerekeivel egyedül maradó két kiszolgáltatott nő, az elbeszélő (Visky András) édesanyja és segítője sokféle borzalmat él át, de folyton a közelükben van a menekülés is, valamiféle zaklatott dinamikával, melyben hiába iszonytató és mély a sötét, valahogy egyértelmű, hogy a világosság és a szabadulás győz. Mint az evangéliumban.

A Kitelepítést nyugodtan nevezhetjük (Visky) András evangéliumának, hiszen mindenekfelett Isten szabadító erejéről, a választottaihoz való hűségéről szól.

A szabadulás jó híre sokszor és erőteljesen megmutatkozik a szövegben, epizódonként és összességében is, s évtizedekkel az események után mindezt immár visszaemlékezésként olvashatjuk.

Az átélt nehézségek ellenére, de még inkább azokkal szemben, megjelenik a könyv lapjain a humor is. Egyrészt a gyermek elbeszélő természetes, keresetlen hangjában. Ha választhatnék, akkor én a vízen járást meg a csodálatos halfogást választanám, ennek látnám itt a telepen a legnagyobb hasznát – mondja. Máskor pedig – tudva, hogy a világot Isten alkotta, és azt is, hogy a kommunisták nem hisznek Istenben – megkérdezi, hogy ki teremtette a kommunistákat.

Az isteni gondviselés lapról lapra ott szerepel a regényben, éppen úgy, ahogy a történet elején az édesanya és az édesapa párbeszédében elhangzik: nem az a kérdés, hogy én a gyermekeimre lettem életveszélyes, a gyermekeimre és a szerelmemre, mondogatta, amikor már elkerülhetetlennek látta a letartóztatását, hanem az, hogy mi lesz veletek, Uramisten, miattam és érettem te Feri, te Feri, vette át a szót Anyánk, hát ez az uramisten lesz velük és velem, senki más, és veled sem lesz senki, senki más, csak a te uramistened.

Érdemes a történet mellett a formára is figyelmet fordítani. Az elsősorban költőként ismert Visky lírai hangoltságú, finom szöveget írt, a történetek mint versek sorakoznak a regényben. De nem csak a műfaj különleges: a Kitelepítés hangvételében, de még szerkezetében is idézi a Bibliát, számos részében kifejezetten a Zsoltárok könyvéhez hasonlítható mind témáiban, mind formáját, eszközeit tekintve. A gyermek elbeszélő utalásai ráadásul arról is szólnak, hogy a lágerben naponta felolvasott bibliai történeteket a család – az édesanya magyarázata szerint – a saját életére, helyzetére alkalmazva hallotta és értette. Állt a tenger partján, könyvvel a kezében, kialvatlanul, de mégis frissen, a Fekete-tenger olajosszürkén hánykolódott a medrében, mint egy nyugtalan állat, Anyánk félelem nélkül várta, hogy valaki diszkréten megszólítsa, készen akár arra is, hogy megnyíljon előtte a tenger, és ő habozás nélkül elinduljon a túlsó partra, főként, ha Apánk várja ott. Ilyen és ehhez hasonló epizódok mutatják ezt. A lágerben, ahol már a lakhatás is csak borzasztó körülmények között lehetséges, a vigasztalás is bibliai: a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, olvassa Anyánk az Evangélium tanítását, pedig van hova, gondolta, a barlang készen áll, nem is egy, bizony, van hova lehajtanunk a fejünket, és az elhagyott vájatokban még rókák is laknak, a rókák készséggel megosztják velünk a barlangokat, nem bántják a gyerekeket, a rókák befogadnak minket, ugyanoda hajtjuk le a fejünket mi is, mint ők.

A Kitelepítés emberi sorsokról és valódi sorsközösségekről is tanít. A család kényszerlakhelyein a rengeteg nehézség közepette (vagy éppen azokból kinőve, azokat legyűrve) meghitt, evangéliuminak mondható szeretetkötelékek jönnek létre. Az elveszettség, a kitaszítottság képes előhívni és felerősíteni az emberben meglévő rosszat, ugyanakkor azt is meg tudja láttatni, ami ebben a helyzetben egyedül reménységet adhat: a másik embert mint hasonlót, mint testvért. Pontos ítéletet alkot a regény, amikor az embertelenségről beszél: az Ördög nem talált ki semmit, Lăteşti lágert sem?, na és Răchitoasa lágert? vagy esetleg Freidorf-kényszerlakhelyet?, kérdezett tovább Ferenc a megszokottnál keményebben, Lăteştit biztosan nem az Ördög találta ki, és Răchitoasát meg Freidorfot sem, hanem az ember, mondta Anyánk,

az embertelenség az ember műve, megbízható tapasztalatokkal bírunk efelől.

Ebben az embertelenségben még erősebben, még tisztábban mutatkozik meg az ember másik – és egyetlen valódi – lehetősége: a szeretetet. Magyar, román, sváb nyelvtől, kultúrától, társadalmi helyzettől függetlenül kapcsolódik össze, és – amint kiderül – az igazán mély, emberi kapcsolatokban nem az számít, hogy ki milyen nyelven beszél, még az sem, hogy mit mond, hanem hogy mit tesz, a „ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel és valóssággal” (1Jn 3,18) értelmében. Sok szép epizód beszél erről, talán az egyik legkifejezőbb a következő, a banalitásban a nagyszerűt felmutató: álmos képű, népes cigány gyereksereg vesz körül, asszonyok is megjelennek, milyen nyelven beszélünk?, kérdezik, magyarul, válaszoljuk, és egy kicsit románul is, mondjuk, magyarra váltanak, honnan hoztak?, megmondjuk, Apánk hol van?, kérdezik, a börtönben, feleljük, erre az asszonyok sivalkodni kezdenek, mintha a szemük előtt haltunk volna meg abban a pillanatban, éhesek vagyunk?, igen, válaszoljuk, de vizet hozzanak előbb, nagyon megszomjaztunk, mondjuk, máris szétrebbennek a gyerekek, vizet hoznak szürke bádogkannákban, és gyümölcsöket meg kenyeret, tessék, kínálják, egyetek, a kislányok körülveszik Máriamagdolnát és elbűvölten simogatják aranysárga fürtjeit, fésűtök nincs?, kérdezi tőlük Máriamagdolna, de van, de van, mondják, és futnak boldogan a fésű után”.

A mindentől, szabadságától, méltóságától, múltjától, jelenétől és jövőjétől is megfosztott embernek, olvassuk a regényben, mása nincs is, csak ez a birtoknélküliség, ez a semmi.

És aki semmit sem birtokol, akitől már semmit nem lehet elvenni, az szabad. Ilyen értelemben beszél a könyv a kitelepítettek, jogfosztottak, megalázottak szabadságáról.

A Biblia és benne a már említett zsoltárok az Istennel és az embertárssal, a saját magához hasonló másikkal kapcsolatban létező ember örök dolgairól (is) szól, a szenvedésről, az üldöztetésről, a halálról, meg persze az örömről, a háláról; s megfér benne a dicséret és a bűnbánat, a hálaadás és a könyörgés is. A Kitelepítésben megtaláljuk mindezt, hiszen ott van az elbeszélő gyermek érzéseiben, gondolataiban, még akkor is, ha ő nincs tisztában ezzel. Visky András a következőket mondja legutóbbi, Nevezd csak szeretetnek című kötetével kapcsolatban: „szilánkos töredékek és nagy ívű elbeszélések, istentelen családtörténetek és sötét szerelmek: egy cenzúrázatlan, véres és boldog megváltástörténet dokumentuma, aminek már a gyermekkoromban saját jogú szereplőjévé lettem”. Még a kitelepítés elnevezése is „istenbizonyíték”: D. O., román kiejtése dëo, zárt ë és rövid o, a hivatalos iratokban szereplő cu D. O. változat azt jelenti, ’kényszerlakhellyel’ telepítenek ki, és a már meghozott ítéletre utal … így állunk, a fent nevezettek letelepítése Dëóval, ez áll az ítéletben, ráadásul úgy hívnak bennünket, hogy deoşi, ejtsd: dëosi, hangsúly a második szótagon és egy egészen rövid, leheletfinom, alig hallható i-vel a végén, vagy határozott artikulussal deoşii, ejtsd: dëosi, határozott i-vel a végén, mi bizony deósok vagyunk, nincs mit ezen szépíteni, megvagy, te mindenható Deo, én megtévedt és összezavarodott istenem, rajtakaptalak, igen, ezt jelenti Anyánk mosolya, Istën telepített ide bennünket, zárt ë, ki más, ez áll a végzésben, feketén- fehéren.A Kitelepítés olvasásakor az elbeszélővel együtt beléphetünk ebbe a világba, ahol az egyetlen könyv a Szentírás, ahol a törődés és az áldozatvállalás napi kihívás, ahol egy család összetartozása a túlélés záloga, mert a legelemibb szükségletek szintjén is harcokat kell vívniuk, és ahol a reménytelenségben születik meg és marad életben a legerősebb remény.

Az olvasó azonosulását meglepő módon épp a legszemélyesebb részek segítik, elsősorban azok, amelyekben az elbeszélő az anyát és az apát említi. A Kitelepítésben az „Anyánk” és az „Apánk” kifejezés erőteljes gondolatritmust alkot. Az előbbi oldalanként kétszer, az utóbbi oldalanként egyszer fordul elő, mindig ebben a formában. Ez értelmezhető úgy, hogy az elbeszélő a testvérei nevében (is) beszél, de úgy is, mintha ezzel nemcsak a történetet, hanem a legközelebbi hozzátartozóit is odaajándékozná az olvasónak, a befogadónak. Családtag lehet az olvasó, ami igazán nagy ajándék a szerzőtől és a könyvtől. A Kitelepítés családregény, amelyben valóban családtagok lehetünk, és történelmi regény, a mi közös történelmünké. A gyermek regénye, hiszen mindannyian gyermekek vagyunk, az istenképűség regénye, mert ez, és nem más adja mindannyiunk méltóságát, s mindenekelőtt evangéliumi regény, mert Isten csodás szabadítása íródik, íródhat rá mindannyiunk életére. Amikor olvassuk, megvalósul az érzelmi azonosulás, a részvét, aminek része az is, hogy átélhetjük a szabadítás reménységének örömét. Mióta Apánk hazatért a börtönből, mi meg szabadon elhagyhattuk a bărăgani lágert, sérthetetlenségünk édes hitében lebegtem, ha kígyókat vettem fel, vagy valami halálosat ittam, meg nem árthatott nekem,

Anyánk naponkénti fölolvasásai a Szentírásból beigazolódtak az utolsó betűig, megnyíltak előttünk a vizek, és mi száraz lábbal keltünk át, előbb a szürke Borcsán, majd a nehéz testű Dunán, és magunk mögött hagytuk a fogság földjét,

pontosan úgy, ahogy meg van írva a szent forgatókönyvben, bizony olyanná lettem én is, mint az álmodók, megtelt a szám nevetéssel nekem is, ahogyan a százhuszonhatodik zsoltárban áll.

Visky András: Kitelepítés.
Jelenkor, 2022.                              

Szerző: Lácai Kovács József

Fotó: Jackie Triste; Sebestyén László/reformatus.hu

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. november 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.