Az élet szeretete és lendülete – Jeges Mirjam OCD újabb könyvei

Miért pont egy visszahúzódva élő, a nyilvánosságot többé-kevésbé kerülő, ideje nagy részét imádsággal, olvasással, tanulással és szűkebb körben tartott lelkigyakorlatok adásával töltő kármelita szerzetesnő ír könyveket az élet szeretetéről és a valódi élet felfedezéséről?

Valószínűleg azért, mert a szerzetesség, főként a monasztikus szerzetesség mindig is arra törekedett, hogy az élet mélyébe vesse magát, és felfedezze a tiszta életet, vagyis azt, amely mentes a hamis látszattól, a téves késztetésektől és a vallási álca mögé bujtatott önös igényektől.

Jeges Mirjam kármelita nővér, akit a teológiai igényű lelkiség iránt érdeklődőknek nem kell bemutatni, az elmúlt két évben több könyvet is megjelentetett a tiszta élet keresésének útjáról, s ezekben még azoknak is tud újat mondani, akik jól ismerték korábbi írásait: és főként azokhoz szól, akiknek eszébe sem jut, hogy már kimerítették volna az emberi élet összetettségét és Isten gazdagságát.

A Belső gyógyulás (2020) egy töprengő, súlyos élettapasztalatokkal rendelkező, a személyes megnyilatkozásoktól sem visszariadó és fáradhatatlanul keresni-kutatni igyekvő keresztény szellem megfontolásait adja közre.

 Már a könyv első oldalai is azt tanúsítják, hogy a szerző kedvét leli a szokatlan és eredeti elgondolásokban, fontos számára a keresztény Kelet hagyománya, és a szerzetesi hagyomány bölcsességét főként kármelita igénnyel dolgozza fel. Mi másra is utalna, hogy szinte azonnal Jézus „lendületét” állítja az olvasó elé, Avilai Szent Terézhez hasonlóan határvonalat húz a belső életet élő ember kezdeti aktivitása (önálló erőfeszítései) és később beérő (Istent cselekedni hagyó) passzivitása közé, Keresztes Szent János nyomán az embert Istentől elválasztó akadályok lebontását állítja előtérbe, s mindehhez azt a Lev Gillet-t hívja segítségül, aki meghatározóan fontos alakja volt a 20. század ortodox szellemiségének, bár sajnos magyarul kevéssé olvasható.

A könyvnek szinte a mértani középpontjánál hangzanak el Jeges Mirjam teológiai és lelkiségi látásmódjának kulcsszavai és kulcstételei.

Az életünk társszerzői vagyunk,

– hangsúlyozza a kötetnek pontosan a felénél, azaz felelősségünk van azért, hogy mivé válunk: ez az Isten és az ember együttműködését hangsúlyozó elgondolás ugyan jellegzetesen a keleti kereszténység vonása, de természetesen nem kizárólagosan. A könyv lapjain az a következménye, hogy a szerző nagy figyelmet szentel az emberi élettörténetnek, és kiemeli, hogy az élettörténet olyan növekedési folyamat, amelynek egyetlen szakasza sem hagyható ki, nem ugorható át. Az élettörténeti növekedés azonban nem egyszerűen csak harmonikusan előrehaladó folyamat, hanem egyrészt a szenvedés tapasztalata is hozzátartozik (és a könyv szerint nem is annyira könnyű megfelelőképpen „szenvedőképessé” tenni az embert), másrészt meglepő módon időben visszafelé is érvényesül, hiszen a kibontakozás és a gyógyulás folyamata az emberi emlékezés és az isteni kegyelem révén a múltat sem hagyja változatlanul. Ez eleve meghökkentő elgondolás, és valószínűleg senki számára nem lehet közömbös.

Az egy évvel később, 2021-ben megjelent Rapid randi Istennel. Zsoltározás a rohanásban című kötet már a címével is meghökkent. Ugyan ki merne még ilyen címet adni a belső élettel foglalkozó könyvének? A személyes hangvételű, egyes szám első személyű megfogalmazásokat is tartalmazó szöveg részben folytonos a Belső gyógyulással, hiszen nem riad vissza annak kijelentésétől, hogy a Teremtőnek a Biblia elején szereplő mondata („teremtsünk embert”) valójában arra utal, hogy az embert az emberrel együtt kívánja megalkotni, mert azt akarja, hogy az ember felelős legyen a megteremtéséért. Ez az együttműködésről alkotott meggyőződés a zsoltárokkal foglalkozó könyvben ugyanakkor már az imádság területére összpontosul, és nyilvánvalóan csalódott is lenne az olvasó, ha egy kármelita szerzetesnek ne lenne bőséges mondanivalója az imádságról. A rövid imádságok ókeresztény szerzetesi hagyományához kapcsolódva Jeges Mirjam azt ajánlja, hogy a zsoltárokban találjuk meg azt a belső „magot”, amely köré az adott zsoltár többi része szerveződik, és a kötet második fele ezeket a „zsoltármagokat” közli azoknak, akik azt akarják, hogy a szent szöveg szerves részévé váljon belső világuknak és mindennapjaiknak, akkor is, ha tudatosan talán éppen nem is figyelnek rá.

Ezen a ponton világosan megmutatkozik, hogy a szerző nem pszichológiai tanácsadásra és nem erkölcsi buzdításokra törekszik, hanem teológiai igény vezérli a gondolatait. A Belső gyógyulásban már leszögezte, hogy az emberi élettörténetnek és a belső átalakulásnak valójában a Fiúhoz, a megfeszített Krisztushoz kell hasonlóvá tennie az embert, de nemcsak általánosságban, hanem konkrétan a Megfeszítettel nyert hasonlóság értelmében. Ugyanez a teológiai igény hatja át a második könyvet is, amelynek legalapvetőbb meggyőződése, hogy

a zsoltárok Jézus Krisztus imádságai, s az Atyával beszélgető Krisztus lelkületét tárják elénk, ezért pedig a zsoltárokra figyelve az imádkozó Krisztust hallgathatjuk.

Ennek az ókeresztény felismerésnek a kötet számos következményét kibontja.

A kármelita szerző azt ígéri, hogy az élethez segíti közelebb olvasóit. Nem igazán érne célt, ha az élet kézzelfogható valóságát, hányattatásait, nehézségeit és küszködéseit figyelmen kívül hagyná. Szerencsésre erről szó sincs. Nemcsak a „dühöngő, dübörgő indulatról” tud, de annak is tudatában van, hogy az emberben van hajlam a sötétségre, és kész cinkosságot vállalni a negatívumokkal. Ez a realitásigény szövi át azt is, amire a leggyakrabban vállalkozik: a bibliai szövegek, elbeszélések és példázatok türelmes, újdonságokra nyitott és eredeti elemzését. A bibliai elbeszélésekről beszélve Jeges Mirjam lényegében azt mondja, amit lát, az olvasó ugyanis érzékeli, hogy magában már többször „végignézte” a szentírási szövegek cselekményeit. És felismerései ennek megfelelően egyediek, például akkor, amikor a vakon született meggyógyítása kapcsán megemlíti, hogy a vak ember nem látó szemére kent sár valójában kétszeresen vakká teszi a szenvedőt – amiből azután arra következtet, hogy a belső gyógyulás során is látszólag rosszabbra fordulhat eleinte az ember állapota a korábbihoz képest, de csak azért, hogy a látszólagos rosszabbodás után bekövetkezhessen a teljes gyógyulás. Önmagát rövidíti meg, aki nem figyel erre a rendkívül sokrétű hagyományokra támaszkodó, mégis egészen egyedi látásmódra, amely újra csak azt igazolja, hogy a szerzetesség olyan életállapot, amelynek minden más állapotban élő ember számára lényeges mondanivalója van.

Szerző: Görföl Tibor

Magyar Kurír