Az Eucharisztia tisztelete 165/5.

A szentmisén való tudatos és gyümölcsöző részvétel során elsődleges szempont, hogy Krisztusra szegezzük a tekintetünket: „Egy másik Írás pedig azt mondja: »Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak.«” (Jn 19,37; vö. Zak 12,10; Jel 1,7) Ebből a szempontból éppen a liturgia tanít minket mélyebben látni, a lényegre tekinteni: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat a halfogáshoz!” (Lk 5,4)

A szentmise liturgia – hivatalos és nyilvános szolgálat a népért –, amelyben az erre felszentelt szolgálattevő vezetésével mindannyian az Atyához fordulunk Krisztus által a Szentlélekben: „Ekkor Fülöp kérte őt: »Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!« Jézus így válaszolt neki: »Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ‘Mutasd meg nekünk az Atyát’?” (Jn 14,8–9; vö. Jn 1,18; 12,45) Ezért fontos számunkra a kereszt jelképe az Eucharisztia asztalán, illetve annak szoros környezetében.

Annak tudatában fordulunk az oltár és az azon végbemenő cselekményt jelképező kereszt felé, hogy tisztában vagyunk vele, az oltárról kapjuk gyógyulásunk orvosságát:

„Ha földi dolgokról szóltam nektek és nem hiszitek, hogyan fogjátok majd elhinni, ha a mennyei dolgokról beszélek nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.«” (Jn 3,12–15; vö. Szám 21,8sk) Ennélfogva lehetséges, hogy miként a szentmise bemutatásának rendkívüli formájában is látható, a pap háttal van a népnek, de éppen, hogy a lényeget veszítjük el, amikor erre a megközelítésre koncentrálunk. Nem a pap van háttal nekünk – ilyen a liturgiában valójában nem is létezik –, hanem vele együtt, az ő vezetésével fordulunk és zarándokolunk teljes egzisztenciánkkal Krisztus felé, hogy arcába tekinthessünk. Olyan misztérium ez, mint Mózes és Illés találkozása az Úrral (vö. Kiv 17–23; 1Kir 19,13; Jn 1,18; 1Jn 4,12.20): egy, amit testi szemmel, és más, amit a misztériumra érzékeny szemmel és szívvel láthatunk. Egyáltalán nem az az elsődleges kérdés, hogy a pap vagy egymás hátát látjuk-e a szentmisén, hanem hogy a liturgián mennyire találkozik a tekintetünk Krisztussal, hogy a liturgia folytatásaként egymás szemébe nézhessünk (vö. Jn 11,36). Mert van, aki mindenkinek a hátát látja (vö. Lk 18,13), mégis megigazultan megy haza.

„Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje” (Kol 1,14–15).

Nagyon fontos, hogy a liturgián tekintetünk találkozzon Krisztus tekintetével – aminek következménye részünkről elsősorban nem szomorúság, szégyen vagy félelem (vö. Mt 19,22; vö. Ter 3,10), hanem a meghívás elfogadása és Krisztus követése (vö. Jn 1,49–51). 

„Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által” (2Kor 3,18; vö. Kiv 16,7).Hivatásunk és küldetésünk a liturgiában nyer megfogalmazást: fedetlen arccal tanúskodunk arról, hogy Isten ránk tekintett, ez a szentmise szerves folyománya: Ite, missa est! – hálásan köszönjük, hogy ránk tekintettél, meghívtál, küldetést adtál! (vö. 1Kir 19,15a; Lk 2,20)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír