A próféták felsorolásakor nem feledkezhetünk meg a prófétaasszonyokról sem (héberül nebillot), akiknek sorát Mirjam, Mózes nővére nyitja meg, de ide soroljuk Deborát, valamint Huldát is. Az újszövetségi írások közül Lukács evangéliuma említi Fánuel leányát, Annát (vö. Lk 2,36). Az újszövetségi írások emellett Hénokot és Bileámot is prófétának mondják, az utóbbit az áldás szavaiért (vö. Szám 23; 2Pét 2,16). Lukács felfogásában prófétai személy Zakariás és Erzsébet (vö. Lk 1,41.67–79). Az Újszövetség értelmezésében kiemelkedő személy Keresztelő Szent János: a próféták közül ő az egyetlen, „aki megmutatta az Üdvözítőt, a Bárányt” (Prefáció, Keresztelő Szent János születése). Az Újszövetségi Szentírás és a korai keresztény iratok tanúskodnak az első keresztények életében fontos karizmáról, amely adományként egyrészt az ószövetségi prófétaság folytatója, másrészt az ószövetségi próféciákat beteljesítve egyszerre többlet is: „Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak (…) Tudjátok meg ezt, s halljátok szavamat! Nem részegek ezek, ahogy ti gondoljátok, hiszen a nappalnak még csak a harmadik órája van, hanem csak az történt, amit Joel próféta megmondott: És ez lesz az utolsó napokban – mondja az Úr –, kiárasztom Lelkemet minden emberre; akkor fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, ifjaitok látomásokat látnak, öregjeiteknek pedig álomlátásaik lesznek. Szolgáimra és szolgálóimra kiárasztom Lelkemet azokban a napokban, és prófétálni fognak.” (ApCsel 2,4.14–18; vö. Jo 3,1–5; Szám 11,29)
A keresztény közösségek prófétái a közösségben betöltött szolgálatként gyakorolták karizmájukat. Az egyházi tisztségek felsorolásakor az apostolok után következnek: „Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává, másokat evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét.” (Ef 4,11–13) Megjegyezzük, hogy a Te Deum laudamus szövege éppen erre az idézetre építve említi az apostolok után a prófétákat, hiszen az Istent dicsérő közösség „az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” (Ef 2,20–22) Akár az újszövetségi iratokból, akár az ókeresztény kor írásaiból kitűnik, hogy a prófétaság az egyházi közösséget gazdagító karizma, amelynek feladata felismerni a Lélek működését, illetve szóvá tenni, ha a Lélek működése elé az emberi gyarlóság akadályt gördít. Emellett nagyon igaz Szent Pál állítása: „Aki pedig prófétál, embereknek beszél, az ő épülésükre, buzdításukra és vigasztalásukra (…) az Egyházat építi.” (1Kor 14,3–4)
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria