Az irgalmasrendi kórház Budapest ostroma idején

Megszentelt élet – 2025. január 29., szerda | 18:05

Mérhetetlen anyagi kár, emberfeletti szenvedések és életáldozatok ellenére is a végletekig kitartottak a Budai Irgalmasrendi Kórház szerzetestestvérei és munkatársai 1944–45 gyötrelmes telén. Idén január 29-én, az épületet ért pusztító bombatalálat 80. évfordulóján 15 órakor kezdődő gyászmisében az ostrom áldozataira emlékeztek és értük imádkoztak a budapest-császárfürdői Szent István-kápolnában.

Magyarországi intézményeikben Istenes Szent János fiai, az irgalmasrendiek a háború sebesült katonáit, bénáit és betegeit nagy számban ápolták. Az 1944–45. évi ostrom során, amelynek hevességét a sztálingrádi csatáéhoz szokás hasonlítani, budapesti kórházuk számtalan találatot kapott. A rendház folyosója január 29-én a tetőtől a pincéig beszakadt, és maga alá temetett két testvért, Gonda Fausztin 51 éves gyógyszerészt és Papp András 34 éves kórházgondnokot. A Zsigmond király (ma Frankel Leó) út és Üstökös utca sarkán a tető beomlott, a pala mindenfelé erősen megrongálódott. Az épület belső kára, a veszteség orvosi eszközökben és a többi felszerelésben felmérhetetlen volt.

Az ostrom alatt a korszerűen elkészített óvóhelyet, ahol a legsúlyosabb betegekkel és amputált sebesültekkel teli kórház ápoltjai feküdtek, villámsebesen voltak kénytelenek kiüríteni, mert a Duna percről percre növekedve embermagasságig elöntötte a pincerészt. A nem várt áradás oka azt volt, hogy a visszavonuló németek által felrobbantott hidak roncsai feltorlaszolták a zajló jeget. A németek február 11–13-i kitörési kísérletét így a földszinti ablaktalan helyiségekben élte át a kórház közössége. Az óvóhelyen veszett az ott tárolt egész élelmiszerkészlet.

A kórház pár hétre a Császárfürdő kápolnaépületébe költözött; a romos épület őrzésére csupán egy rendtag maradt hátra. A nélkülözés több idősebb irgalmasrendi testvér halálát okozta. E küzdelmes napokban vesztette életét Lóber Imre (63), Hiebsch Dezső (76), Piszter Aurél (70) és Zöldesi Balázs (75), akik így szintén az ostrom áldozatainak tekinthetők. Arról nincs adatunk, hogy a kórház hány betege és munkatársa veszítette életét.

Amint a városban elült a csatazaj, a testvérek azonnal hozzáláttak a romok eltakarításához és a megmaradt épületrészek használhatóvá tételéhez. „Naponta egy tál üres levesen éltek, de mégsem lankadtak, mert fűtötte őket a feladat: hajlékot, kórházat adni a szenvedő emberiségnek” – írta az események krónikása, Tokaji-Nagy Tivadar. Az újjáépítés vezetése a fáradhatatlan rendházfőnökre, Simon Gyulára hárult. A testvérek lapátot fogtak, keverték a habarcsot, vitték a homokot, rakták a téglákat. Volt olyan szerzetes, aki Németországból, az amerikai hadifogságból az újjáépítés hírére gyalog jött haza.

Erőfeszítésük eredményeként a tetőzetet és a csatornavezetéket már 1949-re kijavították, a leomlott és bedőlt falak pedig újra álltak. Harminckét vagon törmeléket kellett eltakarítani és 6500 négyzetméter síküveget beszerezni abban az ínséges időben.

A harcok után ötven ággyal kezdte meg működését a kórház, majd a rend lassan az egész intézményt megint üzemképessé tette. „Ami napjainkban szemünk előtt lejátszódik, az túlzás nélkül állítható, hogy nem más, mint a kórház harmadik felépítése.

Ez a harmadik hajlék sem akar más lenni, mint az első kettő: a szeretet élő gyakorlása. Ha az eddigi példához híven a keresztény irgalmasság lesz a jövőre nézve is az új intézet jellemvonása, akkor nem hiába épül”

– írta 1949-ben az egy évvel későbbi eseményeket még nem sejtő Tokaji-Nagy.

Simon Gyula a rendház perjele és a császárfürdői Szent István király kápolna igazgatója volt, aki szóval is hirdette, de főleg életével valósította meg a Krisztus által előírt főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”, továbbá „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” (Mk 12,30–31) Gyula atya a betegek, a legszegényebbek, a legelhagyottabbak vigasztalója, erősítője volt.

1908-ban született Kistarcsán, három nővére után negyedikként. Édesapja pályamunkás volt a HÉV-nél. Gimnazista korában gyenge egészségi állapotából a váci irgalmasrendi kórházban épült fel, itt született szerzetesi hivatása. Elöljárói felfigyeltek tehetségére, és teológiai tanulmányokra Egerbe küldték. 1939-ben szentelték pappá. Ezt követően kórházlelkésznek Pápára, majd Budapestre helyezték, ahol tartományfőnöki titkár és a Szent István-kápolna lelkésze volt. A nyilasuralom alatt tevékenyen részt vett a zsidóság mentésében. A kórház ostrom utáni helyreállítását már perjelként irányította. Tevékenységét a hatalomra került kommunisták nem nézték jó szemmel. Minduntalan kihallgatásra vitték. Bár soha nem panaszkodott, a testi kínzások nyomait nem titkolhatta. Aztán egyszer eltűnt. Sorsáról biztosat nem tudunk, de valószínűsíthető, hogy a csehszlovák államvédelmisek kezébe került. A nyomok arra utalnak, hogy 1949-ben végezték ki. Nővére a hír hallatára a Pozsony melletti Grinava (Grinád) helységbe utazott, és állítólagos sírja felett keresztet állított.

Utódjául az alperjelt és főgyógyszerészt, a bajaszentistváni születésű Ivity Mihályt nevezték ki. Mihály testvér harctéri szolgálatból tért haza. Rövid szolgálati idejéről nincs adatunk. 1950. október 21-én hunyt el, 41 éves korában. A halál oka a rendi krónikás szerint fractura baseos cranii, koponyaalapi törés.

Egy 1950. július 28-án kelt törvényerejű rendelet a gyógyszertárak állami tulajdonba vételét jelentette be, amely az irgalmasrendi Gránátalma patikára is vonatkozott. Szeptember 7-én egy újabb rendelet felfüggesztette a szerzetesrendek működését. Ezzel befejeződött az irgalmasrendiek budapesti és egész magyarországi működése.

A Budai Irgalmasrendi Kórházba és a Császárfürdőbe az Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet költözött. A tartományfőnökség és a rendház felbecsülhetetlen értékű könyvtárát bezsúfolták a kórházkápolnába, amelyet később tornateremmé alakítottak. A patika míves bútorait szemtanúk állítása szerint a kórházudvaron elégették.

Ugyanerre a sorsra jutottak az egri, pécsi, váci és pápai irgalmasrendi kórházak és patikák. Az utcai bejárattal is rendelkező pécsi templom és a budapesti kápolna a megyéspüspök fennhatósága alá került, de a kórház felőli bejáratokat elfalaztatták. A szerzeteseket rendházaikból elhurcolták, börtönökbe és internálótáborokba zárták. Idős szerzetestestvérek, akik egész életüket betegágynál, műtőkben, gyógyszertárakban töltötték, egyik napról a másikra jövedelem nélküli hajléktalanokká váltak. A fiatalabbak közül néhányuknak sikerült a szökés, és beléptek valamelyik nyugati rendtartományba. Mások szemináriumba mentek, hogy egyházközeli szolgálatot vállalhassanak. Sok fiatal nem újította meg fogadalmait, az örökfogadalmasok közül pedig többen kiléptek a rendi kötelékből, különben sehol nem kaptak volna munkát.

A Betegápoló Irgalmasrend Budapesten 2000-ben kapta vissza elkobzott ingatlanjainak egy részét, és most, immáron negyedszer, újra kórházat épít. Ebbe a folyamatba illeszkedik szervesen az a lelki építkezés, amelynek lényeges eleme a hős szerzetesek és munkatársaik emlékének ápolása – azoké,

akik Istenes Szent János, a betegek, ápolók és kórházak védőszentjének példáját követve életüket áldozták Jézus Krisztus ügyéért.

Forrás és fotó: Betegápoló Irgalmasrend Budai Háza

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria