Az új bíborosok között van az albán kommunista rezsim üldözését túlélő Ernest Simoni

Október 9-én az Úrangyala imádság alkalmával Ferenc pápa a Szent Péter téren kihirdette az új bíborosok nevét, akiknek kinevezésére november 19-re konzisztóriumot hívott össze. Van köztük egy egyszerű áldozópap Albániából, a shkodra-pulti főegyházmegyéből, aki néhány nap múlva tölti be a 88. életévét. Simoni atya az egyetlen ma élő pap, aki tanúja és elszenvedője volt Enver Hodzsa kommunista rezsimje idején a kemény egyházüldözésnek. „A világ első ateista állama” üldözte a katolikusokat, ortodoxokat, muszlimokat. Az albánok hitét azonban „átmentették” a szerzetesnővérek, akik titokban keresztelték meg a gyermekeket; a nagymamák, akik elalvás előtt megtanították a kicsiket imádkozni, a takaró alatt, hogy ne hallatsszon ki, és a papok, akiket a fogolytáborokban megkínoztak vagy megöltek.

Ernest Simoni 1928. október 18-án született az albániai Troshanban, egy Shkodrától huszonöt kilométernyire fekvő kis községben, mélyen vallásos családban. Tízéves korában lépett be a ferencesek kollégiumába szülőfalujában, hogy papnak tanuljon. 1948-ban, a kommunista rezsim elvakult egyházüldözésének idején a ferences konventet is kirabolták, kínzókamrákat rendeztek be benne a raboknak. A szerzeteseket lelőtték, a novíciusokat elüldözték.

Simoni húszéves volt ekkor. A rezsim egy eldugott hegyi faluba küldte tanítani, ahol főleg missziós tevékenységgel, evangelizációval töltötte idejét. Két év (1953–55) nagyon kemény katonai szolgálat után titokban befejezte teológiai tanulmányait, és 1956. április 7-én Shkodrában pappá szentelték. A püspökének engedelmeskedve az egyházmegye szolgálatába állt, bár szívében mindig ferences maradt. 1963. december 24-én a karácsonyi mise után letartóztatták, és a shkodrai börtönbe vitték magánzárkába. Halálra ítélték, majd huszonöt év kényszermunkára változtatták az ítéletet. 1973-ban ismét halálra ítélték azzal a váddal, hogy felkelést szervezett, de rabtársai tanúvallomásainak köszönhetően az ítéletet nem hajtották végre.

„A börtönévek alatt emlékezetből, latinul mondtam misét, titokban gyóntattam és áldoztattam” – mondta el két éve Tiranában a pápa előtt. A kényszermunka első éveiben egy bánya mellett kellett a sziklákat felhasogatnia egy húszkilós kalapáccsal. Később Spaç bányájában le kellett szállnia a mély üregekbe is dolgozni. Sok kínzást kellett elszenvednie, a legfájdalmasabb az volt, hogy ütemesen gumibottal ütötték a sarkát.

Ő azonban nem hagyott fel az evangélium hirdetésével, titokban szentmiséket mutatott be: „Azt használtam fel, amim volt. Az ostyát magam sütöttem a kis petróleumtűzhelyeken, amelyeket a munkához használtunk. Ha nem tudtam hozzáférni a tűzhelyhez, gyűjtöttem egy kis száraz fát, és tüzet gyújtottam. A bort a szőlőszemekből kipréselt lével helyettesítettem. Télen pedig cseppenként használtam fel a bort, amit a rokonok hoztak nekem.”

Sok rab lelkiatyja lett. Tudta, hogy az életét kockáztatja, és a zsoltárt ismételgette magában: „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben.” 1981-ben elvileg szabadult, de mint a „nép ellenségének” gyakorlatilag továbbra is kényszermunkát kellett végeznie Shkodra szennyvízcsatornáiban. A rezsim 1990-es bukásáig titokban végezte papi tevékenységét. Amikor eljött a szabadulás ideje, „az Úr hozzásegített, hogy sok faluban szolgálhassak, sok bosszúra kész embert kiengeszteljek Krisztus keresztjével, eltávolítsam a gyűlöletet és az ördögöt az emberek szívéből”.

Ferenc pápa tiranai látogatása alkalmával, 2014. szeptember 21-én csendben hallgatta tanúságtételét. És amikor a 27 évet kényszermunkával töltött idős pap letérdelt elé, felsegítette, homlokát a homlokához érintette, és hosszan magához ölelte. A pápa sírt. Mielőtt visszafordult a tiranai székesegyházban ülő papokhoz és szerzetesekhez, levette a szemüvegét, és megtörölte a szemét.

„Nagy dolog, hogy hallhatunk egy vértanút a vértanúságról beszélni – mondta Ferenc pápa a Tiranából Rómába tartó repülőgép fedélzetén az újságíróknak. – Azt hiszem, mindnyájan meghatódtunk ezeket a tanúságtevőket hallgatva, akik olyan természetességgel és alázattal beszéltek, mintha valaki másnak az életéről mesélnének.”

Nem sokkal ezután az olasz Credere folyóirat újságírójának kérdésére, hogy meg tud-e bocsátani kínzóinak, Ernest atya így válaszolt: „Mindennap imádkozom a kínzóimért és az egész albán népért a szentmiséken. Isten irgalmasságát kérem rájuk, mert nekik van a leginkább szükségük rá. Ami engem illet, nem táplálok haragot, szívből megbocsátottam. És így, remélem, az Úr egy napom nekem is megbocsátja bűneimet.” „Nem nehéz megbocsátani?” – faggatta tovább az újságíró, mire így válaszolt: „Megbocsátani nem gyengeség. Jézus azt kéri, szeressük ellenségeinket: a megbocsátás erőteljes tanúságtétel arról, hogy nem tagadtuk meg az evangéliumot, és üldözőink nem érték el a céljukat.”

Forrás: Farodiroma.it; Vaticaninsider.it; Radiovaticana.it

Fotó: Vaticaninsider.it; Radiovaticana.it

Magyar Kurír
(tzs)