Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!

Az eucharisztia liturgiájának egyik kitüntetett áldása, amikor a liturgia vezetője az Úr békéjét kéri az egybegyűltekre. Az áldásmondást felhívás követi a kölcsönös kiengesztelődésre. Ősi és evangéliumi alapú gesztusok ezek. 

Az első ókori latin nyelvű források (Szent Jusztinosz, Traditio Apostolica, Szent Ciprián) szerint ennek – a görög szent liturgiához hasonlóan – a hívek könyörgése után és az eucharisztikus imádság előtt volt a helye, hogy Jézus tanítását követve a keresztények kiengesztelődjenek testvéreikkel, mielőtt adományaikat az oltárhoz vinnék (vö. Mt 5,23–24). 

Szent Ágoston, I. Ince pápa és a későbbi szövegtanúk szerint a békére vonatkozó áldásmondás és a békecsók már az eucharisztikus ima és a Miatyánk elimádkozása után kapott helyet. Ezzel tettekre váltották az Úr imájában foglalt ígéretet a kölcsönös megbocsátásra. Az áldásmondás szavai a feltámadás után a zárt ajtók mögött megjelenő Krisztus békeköszöntésére utalnak vissza (vö. Jn 20,19.21). Ugyanezt fejezi ki, amikor a liturgia elején a püspök Krisztus szavaival köszönti a gyülekezetet: „Békesség veletek!”

Mert ő a mi békénk, aki a megosztottságot egységgé változtatta. Testében rombolta le a válaszfalat, az ellenségeskedést (vö. Ef 2,14). 

Nagy Szent Albert tanítása szerint azok a keresztények, akik nem részesedhetnek a szentségben, köszöntsék egymást a béke jelével, hogy szívükben osztozzanak abban, amit méltatlanságból és alázatból nem vehetnek magukhoz (Liber de sacrificio missae III,21,5).

A béke és kiengesztelődés gesztusa ugyanis nem tünteti el a közöttünk húzódó válaszfalakat, a megosztottságot okozó nehézségeket, a szentségi élet előtt tornyosuló akadályokat. Mégis képes kifejezni vágyunkat arra, hogy Isten békéjét befogadjuk, egymásra pedig átok és elhatárolódás helyett áldással és empátiával tekintsünk.

Fotó: University of Notre Dame

Magyar Kurír