Azt a jót kell megtennünk, amire lehetőségünk van – Diakonátusra készülők lektoravatása Máriabesnyőn

A hatodik hétvégéjét töltötte együtt a nyolc egyházmegye huszonhat diakónusjelöltje az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és a Váci Egyházmegye működtette Diakónusképző Intézet képzése keretében Márabesnyőn. Különleges alkalom ez a hatodik találkozó. Ünnep, mert

az állandó diakonátus felé vezető úton ez az első fontos lépcsőfok, de azért is, mert ez alkalommal a növendékekkel együtt vannak a feleségeik, valamint a plébánosaik.

Pénteken kezdődött a program, előadások, beszélgetések, tanúságtételek, mély megosztások készítették elő a vasárnapi találkozót Erdő Péter bíboros-prímással, majd az azt követő avatás szertartását.

A találkozón a főpásztort nyolc egyházmegye nevében Molnár Ferenc, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye állandó diakónusa köszöntötte. Az „ősdiakónus” – ahogy Kunszabó Zoltán állandó diakónus nevezte őt – visszaemlékezett a kezdetekre: 1999-ben indították el a rendszerváltás utáni Magyarországon az állandó diakonátust, ekkor jött létre az első diakónusi kör, s kezdődött meg a képzés, ami akkor még leginkább tutoriális, mentori kísérés volt. Minőségi változást a Diakónusképző Intézet megalapítása jelentett, mely az ország egész területéről és külhonból egyaránt fogad növendékeket, így képzésein összeadódik a résztvevők élet- és egyháztapasztalatának gazdagsága.

Jelenleg nyolc egyházmegye huszonhat növendékét képezik, akik közül most tizenkét jelölt került avatásra.

Kunszabó Zoltán, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye állandó diakonátusért felelős referense rövid összefoglalót adott a képzés menetéről, tartalmáról, szemléletéről. A folyamat kétéves, évenként nyolc hétvégével és zárásként egy ötnapos szentelési lelkigyakorlattal. Szaktárgyai: pasztorális, homiletika, liturgia, diakonátus teológiája és egyházjog. Az állandó diakónus kiemelte, a képzés több kíván lenni, mint ismeretátadás.

A cél a formáció, az általános emberi képzés

– hangsúlyozta. Így a szaktárgyak mellett fontos az önismeret, a kapcsolatteremtés és -tartás képességének fejlesztése, a lelki élet elmélyítése, amelynek középpontjában az Eucharisztia ünneplésében való elmélyülés és az Egyáz imádságához való kapcsolódás, Isten igéjének megismerése áll.

Kunszabó Zoltán kiemelte a feleségek bevonásának jelentőségét, akik erőforrásként kell hogy a férjeik mellett álljanak az új élethelyzetbe való belépés küzdelmeiben. Feladatként fogalmazta meg annak a keresését, hogyan vonhatnák be mindebbe a jelöltek gyermekeit is.

Erdő Péter bíboros arról beszélt, miben és hogyan számít az Egyház a diakónusok szolgálatára.

A diakónus bensőségesen része az Egyháznak, aki a „frontvonalban” szolgál.

Nem egy a sok közül, a diakónust a szentelés kiemeli a hívek közösségéből. De egyszerre kell élnie a világban, a családban és kell végeznie a szent szolgálatot, mindezt úgy, hogy harmóniát teremt. Az Egyház nem támaszthat túl nagy elvárást a diakónussal szemben, aki világi munkája és családja mellett szánja oda idejét az Egyháznak.

A főpásztor a szolgálat kiemelt területeként említette a liturgiát, a diakónus közösségszervező szerepét, a missziót. Konkrét feladatkörként ajánlotta a karitatív szolgálatot, amelyben – utalva az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Szent Erzsébet Karitász Központjára – iránytó szerepet szán a diakónusnak. Egyházi intézmények gazdasági vezetése, valamint a médiában való szerepvállalás ugyancsak testhez álló területek a diakónusok számára.  

Erdő Péter bíboros egyházi életünk aktualitásaira is kitért. Elmondta, Ferenc pápa most adta ki a Római Kúria reformjáról szóló apostoli konstitúciót, mely egységes formába foglalta az eddig bevezetett változtatásokat. Szóba került a német szinódus témája. Van egy túlságosan radikális csoport, mely a katolikus identitással nem mindenben megegyező követelésekkel állt elő. Eljutottak arra a pontra, hogy szomszédos országok püspöki konferenciái egyhangú nyilatkozatban szögezték le ellentés állásfoglalásukat. A német folyamatok okát Erdő Péter részben abban látja, hogy a szekularizált világszemlélet bekerült a hitéletbe.

A végső kérdés: Miért hiszünk? Ha erre válaszolni tudunk, elmondhatjuk másoknak is. Lehet, hogy nem fogják elfogadni, de meg fogják érteni.

Őszintén valljuk és éljük hitünket, az az igazi tanúságtétel

– fogalmazott a főpásztor.

A beszélgetést követően szentmisét ünnepeltek az egybegyűltek. A liturgia főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt. 

Az evangéliumot követően Kunszabó Zoltán a jelölteket szólította. A név szerint szólított férfiak felálltak. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és a Váci Egyházmegye működtette Diakónusképző Intézet tizenkét hallgatója most jutott el az elköteleződés első lépcsőfokához: lektorrá avatták őket.

Hivatásuk középpontjában azáltal, hogy jogosultságot kaptak a szentírási olvasmányok felolvasására, Isten igéje áll. Még egy éven át folytatódó képzésük célja az állandó diakonátus.

Erdő Péter bíboros szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.

Kedves diakonátusra készülő Testvéreim!
Krisztusban kedves Testvérek!

1. A mai evangéliumi szakasz középpontjában az a gondolat áll, hogy a végső idők közelednek, hogy életünk ideje rövid, sürgős döntésre van szükségünk. A halál veszélye életünk során mindig közeli lehet. Életünk idejét ezért nem szabad vesztegetnünk, mert nem tudjuk, mikor lesz még alkalmunk a megtérésre és arra, hogy igazán gyümölcsöket teremjünk, hogy szeretettel forduljunk Isten és egymás felé. Az első halálveszély, amit Jézus említ, a politikai helyzetre vonatkozik. Galileai zarándokok mennek fel Jeruzsálembe, tömegjelenetek alakulnak ki, és Pilátus úgy gondolja, hogy vérbe fojtja a megmozdulást (vö. Lk 13,1).

A második utalás előre nem látható katasztrófára vonatkozik. Jeruzsálem közelében ledől egy torony és tizennyolc embert temet maga alá. Jézus tanítása elutasítja azt a népszerű felfogást, hogy a katasztrófák, a bajok mindig a felelősöket, a bűnösöket sújtják. Isten nem olyan bíró, aki azonnal bünteti vagy jutalmazza az emberek cselekedeteit. Büntetése és jutalma sem olyan, mint amit az emberi kapcsolatokban megismertünk. Jézus nem ítéli el azokat sem, akik a rómaiak elleni zavargásban részt vettek, bár nem is dicséri tettüket. Inkább úgy szemléli őket, mint akik az evilági élet szerencsétlenségének lettek az áldozatai. Sorsuk pedig a ledőlt torony áldozatainak halálával együtt annak a jele, hogy az ember élete ebben a világban ideiglenes és bizonytalan. Ez pedig azt kívánja, hogy tekintsük át életünket, gondoljunk arra, hogy

a legnagyobb kockázat mégis az, hogy Isten színe előtt kell megállnunk. Ő azonban nem vak természeti erő, hanem szerető Atya, aki arra hív, hogy térjünk jó útra és ne szalasszuk el az alkalmakat a jó cselekedetekre.

2. Akikre Siloéban rádőlt a torony – róluk beszél Jézus. Ma és tegnap és az elmúlt hetekben házak, tornyok, egész városok dőltek rá emberekre az ukrajnai háborúban. Sokan pedig ez elől a fizikai és társadalmi katasztrófa elől menekülnek. Az ő fogadásuk alkalom számunkra a megtérésre, a segítő szeretetre, de felhívás arra is, hogy átéljük, a mi életünk sem zavartalan biztonságban zajlik, nem mentes minden veszélytől. Ki vagyunk szolgáltatva a történelem nagy erőinek. Aki teheti annak igyekeznie kell felelősen keresni a békét, a biztonságot, de tudnunk kell, hogy minden mégsem rajtunk múlik. Ez persze nem mentesít a felelősségtől.

Azt a jót kell megtennünk, amire lehetőségünk nyílik.

Az utóbbi hetekben népünk, egyházunk, de a mi egyházmegyei közösségünk és plébániáink is szép példát adtak a szeretet gyakorlására. Ki természetbeni adományokat hozott, ki pénzt ajándékozott, ki önkéntes munkát ajánlott fel, vagy menekülteket fogadott be. De a krízisnek még nincs vége. Fontos, hogy munkánkat összehangoltan végezzük. Egyházi szállások, ingatlanok, de akár magánlakások felajánlásakor is lehetőleg vegyük igénybe az egyházmegyei karitász segítségét, összehangoló, szervező munkáját.

Mint nagy katasztrófák idején, most is hallunk emberi bűnökről, visszaélésekről. Egyesek menekültek segítőinek adják ki magukat és így gyűjtenek adományokat a maguk számára. Mások kihasználják egyes menekültek kiszolgáltatott helyzetét, olyan helyekre viszik, vagy olyan tevékenységekre kényszerítik őket, amelyek ma is kizsákmányolást, szolgaságot jelentenek és megalázzák az emberi méltóságot.

Már a Bölcsesség könyve megjegyzi a régi egyiptomiak bűneiről szólva: „mások ismeretlen jövevényeket nem fogadtak be, ők azonban érdemekben gazdag vendégeket vetettek szolgaságba” (Bölcs 19,14). A szent szerző különböző irgalmatlan cselekedeteket sorol fel, de közöttük súlyosság tekintetében még fokozatokat is megállapít. Az első a szeretetlenségből fakadó elzárkózás, a második pedig, ami ennél súlyosabb, a szívélyesnek látszó fogadás után, az embertelen kihasználás és rabszolgaságba vetés (vö. Bölcs 19,15–16). Az ószövetségnek egy másik kései könyve felveti az óvatosság kérdését is: arra figyelmeztet, hogy a jótékony segítségnek körültekintőnek kell lennie (vö. Sir 11,19–12,5). Ezért is fontos, hogy plébániai karitászcsoportjaink, egyházmegyei karitászszervezetünk támogassa az egyéni segítő szándékot.

3. A szeretetszolgálat már az Apostolok cselekedetei szerint is különösen hozzátartozik a diakónusok küldetéséhez (vö. ApCsel 6,1–3). A kézfeltétellel felszentelt hét első diakónus a mindennapi alamizsnaosztást, az asztal szolgálatát kapta különleges feladatképpen. Ezt a munkát nekik kellett irányítaniuk (ApCsel 6,3). Nagyon örülök annak, hogy egyházmegyénkben a karitász igazgatója az állandó diakónusok sorából kerül ki.

Kedves Testvéreim, akik az állandó diakonátusra készültök, a mostani időkben érezhetitek, hogy a szeretetszolgálat megint az Egyház életének és figyelmének a középpontjába kerül. Ez nem jelenti azt, hogy az igehirdetésnek és főleg a szentségek kiszolgáltatásának ne lenne döntő jelentősége. Hiszen a szent liturgia a csúcs és a forrás. Az Oltáriszentséget ünnepeltük felejthetetlen bensőséggel az eucharisztikus kongresszuson. Merítsünk erőt abból a nagyszerű élményből, de különösen a szentáldozásból és szentmisén való részvételből, amely nap mint nap életünk részét alkotja és Krisztussal köt össze minket. Ő nem azért jött közénk, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért (Vö. Mk 10,45).

A diakónusszentelésre készülők képzési idejük során felveszik a szolgálatokat is, amelyek a latin egyházban a lektori és aktolitusi fokozatot jelentették. Ma lektorokat, azaz felolvasókat avatunk. Az első évszázadok Egyházában nagy volt a szerepük, hiszen a gyülekezetben ők olvashatták fel a szentírási szakaszokat az evangélium kivételével. A felolvasáshoz annak idején gyakran magyarázat vagy tanúságtétel is járult. A szentmisén kívüli találkozások során is fontos szerepe volt a Biblia olvasásában a lektoroknak.

Most avatandó lektor testvéreimet arra kérem, hogy

olvassák különös szeretettel a Bibliát, figyeljenek Isten szavára, amely a Szentírásból szól hozzánk.

Adja Isten, hogy már ebben a tisztségükben és később a diakónusi szolgálatban is áldás és segítség legyenek korunk Egyháza számára. Ámen.

*

A szentbeszédet követően Erdő Péter Isten áldását kérte a felolvasói szolgálatot vállaló férfiakra, és egyesével mindegyiküknek átadta a Szentírást. 

Paszternák Tamás, a Váci Egyházmegye pasztorális helynöke, a képzés igazgatója kérdésünkre elmondta, a hétvégén részt vettek mindazok a plébánosok, akik plébániájáról diakónus képződik. „Szerettük volna közelebb hozni hozzájuk ezt a hivatást, segítségüket kérni az aspiráns formálásában, és előkészíteni kettejük együttmunkálkodását, hiszen a felszentelt munkatárs ezután más minőségben lesz jelen a plébánián.” Tamás atya szerint

a plébánosnak fontos szerepe lehet egy-egy születő hivatás megérésében, jó, ha van benne egyfajta prófétai látás, és segít felfedezni ezt az elhívatást.

Molnár Ferenc diakónus elmondta, a képzés különleges értékét a közösség adja. „Több egyházmegyéből, nagyvárosból és kis faluból, határon túlról vannak résztvevőink, akik rengeteg egyháztapasztalatot hoznak. Az imaközösség is más, hogy sokan vagyunk. Évente egyszer köztünk vannak a feleségek, bekapcsolódnak a folyamatba. Ilyenkor az ismerkedés zajlik és annak tudatosítása, hogy sajátos élethelyzetben vannak, de ebben nincsenek egyedül. A hétvége során választ kapnak kérdéseikre, amikből sok van, hiszen egy járatlan útra lépnek. Különböző generációk találkoznak, más-más élethelyzetben lévő családok. Sokat jelent számukra egymás tapasztalata.”

A szolgálatról Molnár Ferenc elmondta, a diakónus feladatlistája egy fehér lap. Két dologra figyelve kell ezt teleírnia: mire van szükség ott, ahol él, miben tud a plébánosa segítségére lenni az ige, a szeretet és a liturgia szolgálatában. Szükséges továbbá, hogy szeme legyen arra, hol vannak fehér foltok, hol nincs senki, valamint képes legyen megszólítani az egyházközség peremén élőket, akikkel nem foglalkozik senki.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír