Bakhita Szent Jozefina

Bakhita Jozefina 1869 körül született Szudánban. Szörnyű élményei hatására elfelejtette nevét, melyet szülei adtak neki. Bakhitának, mely szerencsést jelent, elrablói nevezték el. El-Obeid és Kartúm rabszolgapiacain egyik gazdától a másikhoz kerülve mind fizikai, mind erkölcsi értelemben megtapasztalta a rabszolgák megaláztatását és gyötrelmeit.

Sok szenvedés után került Callisto Legnani olasz konzulhoz. Meglepetésére elrablása óta most először nem korbácsolta meg senki, ehelyett szeretettel bántak vele. Ezután Bakhita a konzul egyik barátjának, Augusto Michielinek családjához került, és újszülött kislányuk dajkája és játszótársa lett. A kanossziánus nővéreknél szerezte első ismereteit Istenről, akit gyermekkora óta „ott érzett a szívében, anélkül hogy tudta volna, ki ő”. „Elnézve a Napot, a Holdat és a csillagokat, azt mondtam magamban: ki igazgathatja ezeket a gyönyörű dolgokat? És nagy öröm töltött el, hogy láthatom őt, ismerhetem őt, és hódolattal adózhatok neki...” – emlékezett vissza Bakhita.

A katekumenátusban eltöltött néhány hónap után 1890-ben felvette a keresztény beavatás szentségeit. A keresztségben a Josephine nevet kapta. Öröme határtalan volt. Attól kezdve gyakran látták, hogy megcsókolja a keresztelőkutat, és azt mondja: „Itt lettem Isten leánya!” Minden nappal egyre többet tudott arról, ki az az Isten, akit most ismer és szeret, aki titokzatos módon, a kezét fogva vezette el őt magához.

A fiatal afrikai lány, aki akkortájt lett nagykorú, élvezte az olasz jog biztosította választási szabadságát, ezért ott maradhatott a katekumenátusban, ahol szerzetesi hivatását kapta, és a Canossai Szent Magdolna Intézetben az Úrnak szentelte magát.

1896. december 8-án tett örökfogadalmat Istennek, akit „Mester”-nek szólított. A következő ötven évben ez az egyszerű nővér Isten szeretetének igaz tanúja lett: a schiói közösségben főzött, varrt, kézimunkázott, kapusnővér volt. Hazája ritmusait és zenéjét hordozó kedves hangja örömet okozott a kicsiknek, jól esett a szegényeknek és a szenvedőknek, és bátorította azokat, akik bekopogtak az intézetbe. Alázatossága, egyszerűsége és örökös mosolya mindenkinek megnyerte a szívét. Nővértársai nagyra becsülték töretlen jókedvéért, jóságáért, és azért, mert mélységes vágy élt benne, hogy másokkal is megismertesse az Urat.

„Légy jó, szeresd az Urat, imádkozz azokért, akik nem ismerik őt. Milyen nagy kegyelem ismerni Istent!” – mondogatta. Idősebb korában hosszú évekig betegeskedett, de ekkor is a hit, a jóság és a keresztény remény tanúja maradt. Azoknak, akik meglátogatták, és megkérdezték, hogy van, mosolyogva így válaszolt: „Ahogy a Mester kívánja.” Halálos ágyán újra átélte rabszolgaságának keserves napjait, és nemegyszer könyörgött az őt ápoló nővérnek: „Kérlek, vedd le a bilincseimet... olyan nehezek!” 1947. február 8-án halt meg. Halálának hírére nagy tömeg gyűlt össze a konventben, hogy utoljára lássák „Moretta anyát” („Fekete anyát”) és mennyei segítségét kérjék.

Szentségének híre elterjedt valamennyi földrészen, és közbenjárására sokan nyertek kegyelmeket. Boldoggáavatási perét 1959-ben kezdeményezték. 1978. december 1-jén az Egyház hivatalosan elismerte, hogy hősies fokon gyakorolta az erényeket. II. János Pál pápa avatta szentté 2000. október 1-jén.

Urunk, Istenünk, te Bakhita Szent Jozefinát a megalázó szolgaságból gyermekeidnek és Kriszts jegyesének méltóságára emelted. Kérünk, add meg nekünk, hogy az ő példája nyomán hűséges szeretettel kövessük a keresztre feszített Úr Jézust, és az irgalmas szeretet gyakorlására mindig készek legyünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

XVI. Benedek Spe salvi kezdetű enciklikája 3. pontjában így idézi fel Bakhita Szent Jozefina élettörténetét:

„Megismerni Istent – az igaz Istent – azt jelenti, hogy reményt kap az ember. Számunkra, akik régóta együtt élünk a keresztény istenfogalommal és eltompultunk irányában, annak a reménynek a birtoklása, amely ezzel az Istennel való találkozásból fakad, mintha már nem volna felfogható. Korunk egyik szentjének a példája kissé rávilágíthat arra, mit jelent ezzel az Istennel először és igazán találkozni.

A II. János Pál pápa által szentté avatott afrikai leányra, Bakhita Jozefinára gondolok. Szudánban, Dárfúrban született 1869 körül – a pontos dátumot nem tudta megmondani. Kilencéves volt, amikor rabszolga-kereskedők elrabolták, véresre verték és a szudáni rabszolgapiacon öt alkalommal eladták. Utoljára egy tábornok anyjának és feleségének rabszolgája lett, naponta véresre ostorozták, aminek 144 sebhelyét haláláig viselte. Végül 1882-ben egy olasz kereskedő vette meg Callisto Legnani olasz konzul számára, aki a mahdisták előrenyomulása elől Itáliába tért vissza. Bakhita végül a sok rettenetes »patrónus« után, akik eddig urai voltak, egy egészen más »Patrónust« ismert meg – akit velencei dialektusban »Paronnak« nevezett, s akit úgy ismert meg, mint élő Istent, Jézus Krisztus Istenét.

Mindeddig csak olyan patrónusokat ismert, akik megvetették és gyötörték őt, vagy legjobb esetben hasznos rabszolgalánynak tekintették. Most pedig hallotta, hogy az összes patrónus fölött van egy »Paron«, az összes uraknak Ura, s hogy ez az Úr jóságos, a jóság maga. Megtudta, hogy ez az Úr őt is ismeri, őt is teremtette – sőt szereti. Őt is szeretik, mégpedig a legnagyobb »Paron« szereti, aki előtt a többi patrónus is éppen olyan gyarló szolga, mint ő. Ismerik őt, szeretik őt és várnak rá. Igen, ez a Patrónus a megvertek sorsát vállalta magára, és most »az Atya jobbján« vár rá. Most már volt »reménye« – nemcsak az a kicsi remény, hogy kevésbé kegyetlen urakat talál, hanem a nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi történik velem – engem ez a szeretet vár. És így az életem rendben van. A reménynek ez a fölismerése »váltotta meg« őt, többé már nem rabszolgának, hanem Isten szabad gyermekének érezte magát. Megértette, mit mondott Pál, amikor az efezusiakat arra emlékeztette, hogy korábban remény és Isten nélkül éltek a világban – remény nélkül, mert Isten nélkül éltek. Ezért amikor ismét vissza akarták vinni Szudánba, tiltakozott; nem akart újra elszakadni »Paronjától«.

1890. január 9-én a velencei pátriárka megkeresztelte, megbérmálta és először részesítette a szentáldozásban. 1896. december 8-án Veronában a kanossziánus nővéreknél fogadalmat tett, s attól kezdve – sekrestyés és portás szolgálata mellett – járta Itáliát, és próbált a misszióra buzdítani: kötelességének érezte továbbadni azt a szabadulást, melyet ő a Jézus Krisztus Istenével való találkozásban kapott, úgy érezte, ezt kell lehetőleg sokaknak továbbajándékoznia. A reményt, amely az övé lett, s amely őt »megváltotta«, nem tudta megtartani önmagának; sokakhoz, mindenkihez el akarta juttatni.”

* * *

Mindannyian meghívást kapunk az imádságra az emberkereskedelem áldozataiért, és arra, hogy keressük, mily módon és formában tudunk együtt tenni az emberkereskedelem ellen és az áldozatokon segíteni. Ferenc pápa több ízben erőteljesen hangsúlyozta, hogy az emberkereskedelem „az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény”, ami ellen küzdenünk kell. Egyúttal felhívja mindnyájunk figyelemét arra, hogy segítsünk az áldozatoknak.

Imádság az emberkereskedelem felszámolásáért.

Forrás
Magyar katolikus lexikon
XVI. Benedek: Spe salvi
Szerzetesek.hu

Magyar Kurír
(bh)