Bár az ajtó zárva volt… – Bibliai történetek a járvány idejére III.

Mire bátorít minket, hogyan mutat irányt az új időkben saját bibliai örökségünk? A koronavírus okozta rendkívüli helyzetben bizonyára sokan keresünk kapaszkodót Istenben és keresztény elődeink hitében. Isten közvetlenül szólít, de gyakran olyan történeteken keresztül, amelyekben nekünk kell felfedezni a mára érvényes üzenetet.

Szeretnék néhány jellemző újszövetségi szempontot felvetni, illetve néhány gyakorlati következtetést is levonni.

A segítő szeretet forrásainál

Az Újszövetség, a keresztény Biblia második nagy egysége sok szempontból folytatja az Ószövetség gondolkodásmódját, de új hangsúlyokat is felfedezünk benne. Hogy a betegségeket és különösen a félelmetes járványokat gyakran Isten büntetésének, haragja jelének tartották, azt többek között a Jelenések könyvének számos részletéből láthatjuk (pl. Jel 8,10; 16,2; vö. Lk 21,11). A könyv titokzatos világa mindent megtesz, hogy olvasóit biztosítsa, Isten nemsokára beavatkozik a világ történelmébe, mégpedig az ő oldalukon. A végső időkről szóló újszövetségi részletek szinte kivétel nélkül ebben a szellemben íródtak, az apokaliptika szellemében: a bajokat és nehézségeket nemsokára Isten fordítja visszájára, hirdetik a beavatottak. Isten lesz az, aki a hozzá hűségeseket kimenti, és az örök boldogság országába menekíti. Csak tartsanak ki állhatatosan, ne hagyják félrevezetni magukat, ne hagyják, hogy a hitük megcsappanjon és erejét veszítse!

Az ókori ember kiszolgáltatottabb volt a járványoknak, mint mi, de nálunknál jobban érintette az éhínség veszedelme is – legalábbis ami az ún. fejlett országokat, gazdag, jólétben élő nyugati világunkat illeti. A fenyegető éhínség számos helyen szerepel az Újszövetség lapjain. Ez olyannyira az élet valós lehetősége volt, hogy nemcsak büntetésként, hanem az újszövetségi elbeszélések háttéreseményeként is találkozunk vele. Az Apostolok cselekedeteiben olvasunk például arról, hogy Claudius császár idejében nagy éhínség támadt, amelyre a közösség sajátos módon válaszolt: „A tanítványok erre elhatározták, hogy mindegyikük küldeni fog valamit a Júdeában lakó testvérek megsegítésére, mindenki tehetsége szerint. Ezt meg is tették, és elküldték a vénekhez Barnabás és Saul keze által.” (ApCsel 11,29-30). Pál apostol életében nem ez az utolsó eset, hogy gyűjtésben vesz részt, illetve gyűjtést szervez. Leveleiben foglalkozik az adományok összegyűjtésével a tehetősebb közösségekben, illetve saját maga igyekszik mindezt Jeruzsálemben átadni (vö. 2Kor 8-9; Róm 15,25-29; Gal 1,10).

Az országokat és nemzeteket sújtó közös bajokat tekintve az Újszövetség meglehetősen gyakorlatias felfogású. Egyrészt szinte mindig együtt említi az éhínséget, dögvészt és a háborút, vagyis pontosan megmutatja, hogy a világméretű ellenségeskedésből származik a nagyobb emberi közösségek nélkülözése. Másrészt a maga részéről

olyan közösséget igyekszik építeni, amelynek tagjai még a távolból is segítenek egymásnak, mind lelki-szellemi, mind anyagi értelemben.

Ahol sajátosan keresztény értéket vélünk felfedezni, a forrásnál mindig ott van magának Jézusnak példája és tanítása. Sőt, hozzátennénk még azt is, ott van Jézus ereje, éltető Lelke, mint olyan többlet és olyan kimeríthetetlen erőforrás, amely nélkül tanítása csak képzelgés volna. Az ellenség szeretete csak Jézus által válhat olyan valósággá, amely képes megállítani az erőszak terjedését. A leprások meggyógyítása, illetve az irántuk és más betegek iránt tanúsított szeretet, amelyben később oly sok szent követte a Mestert (vö. Mk 1,41-45 és Assisi Szent Ferenc vagy Kalkuttai Teréz anya), kézzelfoghatóvá teszi azt a többletet, amelynek birtokában Jézus nem hőkölt hátra a borzasztó látvány és fertőző tisztátalanság előtt, hanem megszüntette, meggyógyította azt.

Ahogy korábban már utaltunk rá: a kereszténység „kilépő” vallás, olyan közösség, amely a felfedezett jót meg akarta osztani, amely a jóról és igazról tanúságot akart tenni. Talán voltak ennek az igyekezetnek túlzó vagy helytelen megnyilvánulásai is a vallás kétezer éves történelmében. Mégis

ennek volt elegendő ereje, hogy megalapozzon és fenntartson egy olyan gondolkodásmódot, amelyben a másik sorsa, sőt, egész városok és társadalmak sorsa épülhetett a kicsinyekről való gondoskodás és a közjó elvén.

Belépett hozzájuk, bár az ajtó zárva volt

Ezekben a napokban, amikor otthon maradásra és bezárkózásra szólít minden híradás, főként ami az időseket és egészségükben gyengébbeket illeti, másként gondolok azokra a szakaszokra is, ahol bezárkózott vagy éppen erőszakkal bezárt keresztényekről van szó a Bibliában.

Jézusról olvassuk, hogy húsvét vasárnap meglátogatta tanítványait, belépett hozzájuk, bár az ajtó zárva volt (vö. Jn 20,19-20). A bezárt ajtót bizonyára jelképesen is kell értenünk: a tanítványok félelmükben a szó legteljesebb értelmében „magukba zárkóztak”, de az Úr megtalálta az utat hozzájuk. A Feltámadott a közösség új formáját teremti meg. Nemcsak jó példát adott, hogy azt kövessék, hanem ő maga velük maradt, ő maga ad nekik erőt és irányt, hogy a jóban kitarthassanak. „Íme, én veletek vagyok minden nap, a világ végéig” – hangzik Máté evangéliumának utolsó mondata, a Feltámadott ígérete (Mt 28,20).

Jézus jelenléte nem csak „szellemi” jelenlét, egyfajta emlék, hanem személyes jelenvalóság, amelyre sajátos módon nyitottá válhatunk a hitben.

Amit ilyen különleges módon megtapasztaltak Urukkal kapcsolatban, abban a keresztények osztoztak egymás közti kapcsolataikban is. Szerettei számára is másként van jelen az, aki hiszi, hogy Isten jelenlétében él. Isten úgy intézi, hogy Pál és Ananiás látomásban találkozik, amikor egyiknek küldetése van a másikhoz (ApCsel 9,10-12). Péter apostolért imádkozik a hívek közössége, amikor ez börtönbe kerül (ApCsel 12,5). Amikor meg Pál van fogságban, talán Efezusban, van módja megköszönni a filippi közösség adományát, amelyet bizalmas emberükkel hozzá küldtek (Fil 4,10köv). Apró gesztusok és a hit ragyogó jelei sorakoznak egymás mellett.

Biztatás családapáknak és családanyáknak

A Krisztusba vetett hit ügyesen használta fel a közlekedés, a levélváltás, a Földközi-tenger medencéjében elterjedt zsidó közösségek kínálta kapcsolatrendszer lehetőségeit, amikor meggyőződését továbbadni, hitét ünnepelni kezdte. Fejlődésének, gyorsa terjedésének belső titka mégsem ez. Hitük, meggyőződésük, Urukkal való szeretetkapcsolatuk az, ami az első keresztényeket erőssé és összetartóvá tette. „A kenyeret házaknál törték meg” – olvassuk az ősegyházról (ApCsel 2,46). Nem a nagy bazilikákban, nem a városok főterein, nem az államapparátus dübörgő gépezetében, hanem az egymásra figyelő közösségekben érett és erősödött meg a kereszténység.

Az utóbbi napok és hetek kihívásai közül az egyik biztosan az, hogy keresztény közösségeiknek még a hűséges, élő magja sem tud szentmisére menni és együtt ünnepelni. A vírus miatti veszélyeztetettség soha nem látott intézkedéseket tett szükségessé. Az első keresztények házi, szinte családi ünneplése, a zárt ajtókon át is megjelenő Úr valóságos jelenléte ebben a sajátos helyzetben nemcsak az internetet és televíziót teheti jelentőssé. A televíziós és facebookos közvetítések mellett, sőt talán azok előtt számomra még fontosabbnak tűnik, hogy

családjaink kezükbe vegyék a Bibliát, merjenek együtt csendben maradni, merjenek együtt imádkozni, merjenek az ilyen-olyan karantén idején Jézus jelenlétét újra együtt ünnepelni.

Szívesen szólítom és hívom a családapákat: vegyétek kezetekbe a vasárnapi és a köznapi evangéliumot, gyűjtsétek egybe tieiteket, és olvassatok, beszélgessetek róla együtt!

Most igazán lehettek családotok papjai, és szavatok többet is számít, mint sok más, ami rádióból vagy televízióból hangzik el.

Hívom az édesanyákat: kérdezzétek gyermekeiteket, miért imádkoznának szívesen, hol kellene több béke, kinek miben van szüksége most a jó Isten áldására. És hívom a gyermekeket is: amikor anya és apa ölébe ültök (vagy immár felcseperedvén szívesebben melléjük),

ne féljetek a csendtől, de meséljétek is el, hozzátok is ajándékba mindazt, ami pezseg a szívetekben.

Ez a néhány perc, ez a néhány szó, a jól ismert, közös imádságok, a közös olvasás és figyelem Istenre, békét rejteget.

Isten szava egybegyűjt minket. Itt és most megújít, ha merünk rá figyelni. Nagy kincs volna, ha ebben a különös helyzetben a rabság helyett olyasfajta felszabadulást élnénk át, amelyben elkezdjük használni keresztény örökségünket.

Vegyük kézbe a Szentírást, jöjjünk össze, és hallgassuk meg, hogyan visszhangzik az ige a másik szívében. Tartsunk kicsi családi imádságokat, amelyekkel méltón köszöntjük a világ titokzatos, jelenlévő Urát. S ha majd újra együtt ünnepelhetünk templomainkban, erősebben és bátrabban szólal meg az ének, tisztábban és derűsebben vehetjük magunkhoz azt a Szent Kenyeret is, amelyet most sokaknak nélkülözni kell.

Az írás korábbi részei ITT és ITT érhetők el.

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír